Anyu és Apu közvetlenül a háború után ismerkedett össze, természetesen az uszodában, és hamar kiderült, hogy erősen érdeklődnek egymás iránt.
Apu jóképű volt, laza és varázslatos, édesanyám elszánt, gyönyörű és szikrázóan okos.
Mindketten olimpiát akartak nyerni, ám a győzelemhez vezető utat eltérően képzelték el.
Anyu, mint mindenben, ebben is perfekcionista volt, mindennek stimmelnie kellett, Apu viszont mindenben az örömöt kereste, s meg is találta.
Bizonyára a kapcsolatuknak is köszönhetően 1948-ban mindketten a másik miatt is esélyesként utaztak a londoni olimpiára. Ahol aztán egyikük sem lett aranyérmes.
Hazatérve addig vigasztalták egymást, míg édesapám úgy nem döntött, anyu miatt mégsem megy külföldre tanulni, s azt mondogatták, hogy az a párosarany majd összejön ’52-ben.
És valóban: 1950-ben összeházasodtak, majd Helsinkiben házaspárként együtt nyertek olimpiát.
Noha a férj-feleség kapcsolat papíron nem tartott holtomiglan-holtodiglan, a kötést köztük a válóper sem szakította el.
Sokáig tetszelegtem magamnak azzal, hogy mindez miattam, majd a fiam, az ő unokájuk, Móci miatt történt, de ez, ha részint igaz is, nem fedte teljesen a valóságot.
Ugyanis mindvégig közük volt egymáshoz, amibe belefért, hogy időnként halálosan összevesztek, aztán másodpercek alatt kibékültek.
Mi pedig csendesen mulattunk ezeken az általában kanál vízben keletkezett viharokon.
De nem volt ebben irigység, inkább ezzel is inspirálták egymást. Szó se róla, minket is.
Napi kapcsolatban voltak, mindig akadt megbeszélnivaló, megoldandó probléma, és egyre inkább szabadidő is, amit szívesen töltöttek egymás társaságában.
Amikor Apu beteg lett, műtétek és kórházi kezelések sora következett, hónapról hónapra fogyott az ereje. Anyu egészsége is megkopott, de a beszélgetéseik még ekkor sem a betegség köré szövődtek, hanem az uszoda és a mi sorsunk alakulása, egyengetése foglalkoztatta őket, amitől mi, leszármazottak olykor legszívesebben a falnak mentünk volna.
Tán 2010 májusának első vasárnapján épp akkor érkeztünk anyák napját köszönteni, amikor Apu Anyunál kávézott.
Apu mosolyogva zsörtölődött: „Nincs az jól, Éva, hogy csak te kapsz virágot.” Akkor döntöttem úgy, hogy eztán Aput is köszöntjük anyák napján. Származott is ebből sok vicces történet, a következő évtől édesanyám rendre ugratta Apát, hogy „na, a végén még kiderül, hogy a legjobb anya is te vagy”, de Apunak azért jólesett, hogy elismerjük a „szülői teljesítményét”.
Két és fél évvel később, 2012 karácsonyán Anyunál találkoztunk, akkor ő már nem ment le az utcára; Apu kerettel járt, fájdalmai voltak, de még összeszedte magát, így együtt tölthettük a szentestét.
Meghitt, feledhetetlen nap volt, sok kedves történetet elevenítettünk fel.
Apu menni készült. Nagy nehezen felállt, ránk nézett, és azt mondta:
Menjetek ki, gyerekek, el akarok köszönni Anyutól.
A gyerekek, Móci és én, néha oly’ értetlenek tudnak lenni – vajon miért kell ehhez kimenni?
Anya is feltápászkodott.
Összeölelkeztek.
Percekig szótlanul álltak így.
„Ez az utolsó közös karácsonyunk, Éva – hallottam Apu hangját az ajtó mögül. – Búcsúzzunk el szépen. Most. Jó életünk volt, ha nem is mindig egyszerű. Köszönök mindent.”
„Én köszönöm, Suta” – szólt Anyu szinte suttogva.
„Ha előbb megyek el, ne gyere ki a temetőbe, nem akarom, hogy szomorú légy” – így Apu.
S valóban ez történt: Apu halt meg előbb, és Anyu nem ment ki sem a temetésre, sem utóbb a sírhoz.
Ahányszor rákérdeztem, ezt felelte:
Apád itt van a szívemben, és nem a temetőben.
Anyák napja jön, ami nálunk anyák és apák napja.
Holnap mindkettejük sírjára viszek virágot.
