Páger Antal finoman szólva sem volt makulátlan ember, de színészi kvalitásai a film és a teátrum óriásai közé emelték. A Pacsirta című Kosztolányi-regény feldolgozásában nyújtott játékáért a legjobb férfi alakítás díját nyerte el az 1964-es cannes-i filmfesztiválon, és hasonló sikert aratott a szintén az idő tájt készült Hattyúdalban.
Páger lekörözte Anita Ekberget és Sophia Lorent
– írta az Esti Hírlap, miután a hazai mozikban csaknem azonos időben kezdték vetíteni a Boccaccio ’70 második részét, majd a Hattyúdalt. (Azért került a ’70 az 1962-ben készült film címébe, mert a négy epizódból álló első rész világhíres rendező kvartettje – Federico Fellini, Mario Monicelli, Vittorio de Sica, Luchino Visconti – úgy vélte, a merész mozit 1970 előtt nem mutatják be Itáliában.)
A Hattyúdal vetítésein öt pesti filmszínház nézőtere hetekig zsúfolásig megtelt. Később a Szikra moziban az előadások egyike után váratlanul előállt az intézmény igazgatója, és bejelentette: ajándékkosárral lepik meg a film ötszázezredik nézőjét. Közölte továbbá, hogy Páger Antal húzza ki a nyertes nevét. A főszereplő nagy ováció kíséretében ment fel a színpadra, kiemelte a kalapból a sor és az ülés számát tartalmazó cédulát, majd a direktor gratulált a reflektorfénybe kerülő szerencsés hölgynek, akitől megkérdezte: „Ki a kedvenc színésze?” A nő habozás nélkül rávágta: „Bessenyei Ferenc!”
Nyolc évvel voltunk azután, hogy Páger hazatért Argentínából. Azért menekült el Magyarországról 1945-ben, mert a második világháború előtt és alatt fajvédő egyesületeknél, a Szálasi-kormány ünnepélyein is feltűnt, a kor magyar kultúrájának megfelelően antiszemita filmben is örömmel játszott. A fáma szerint Buenos Aires külvárosában az autóbuszt várta, amikor filmesek érkeztek mindenféle felszereléssel, és arra kérték: „Uram, legyen szíves elhagyni ezt a területet. Forgatni jöttünk.”
Ami a Hattyúdal forgatását illeti, arról Győrffy József gyártásvezető így számolt be:
A szokásoktól eltérően a színészek tökéletes szövegtudással jelentek meg, úgyhogy nem kellett a felvételeket ismételgetni, gyorsan ment a munka. Igaz, negyvenfokos, már-már afrikai hőségben dolgoztunk.
Az első forgatási nap a pestlőrinci vásárcsarnokban zajlott. Aztán a film jó részét a József Attila lakótelepnél rögzítették, ám a valódi épületek látványához még több méter magas maketteket is készítettek az ottani házakról.
A stábon belül a Villa Negra már a forgatás első hetében jelképpé emelkedett. A Hattyúdal pedig egy életforma hattyúdalává vált. A történet zavart is okozott a korabeli kritikusok politikai értelemben meggyőződéses köreiben. Hiszen Tamburás – akiről Páger azt mondta:
kicsit művész, kicsit költő, de egészében véve öregedő fenegyerek, aki azt hiszi, a szabadság egyenlő a társadalmon kívüliséggel
– nem csupán a mamának tengerészt füllentő és a szegény, de fiára büszke asszonyt nem létező útjai után rendre teli spájzzal elhalmozó, fülbemászó dalokat éneklő, a saját törvényei szerint bódéban élő bohókás vagány, hanem piti tolvaj is volt bandájának tagjaival együtt.
A Heves Megyei Népújság le is húzta Keleti Márton rendező művét: „A film romantikája alapvetően hazug, mert egy polgári közhelyre épít, az ezerszer elcsépelt hobóromantikára, amelynek becsületes, jól sikerült változataiban a csavargó hőssé magasztosulhat. A polgári filmgyártás sokszor alkalmazta azt a lehetőséget, hogy egy bűnös társadalommal szemben egy, a társadalom által bűnösnek tartott, alapjában véve azonban becsületes csavargót állít. Ebben a filmben azonban az történik, hogy egy becsületes társadalommal szemben egy becstelen, tolvaj társaságot állítanak, méghozzá úgy, hogy ezek élete tele van jól leplezett álemberséggel, álkedvességgel, álromantikával. Ez annyira jól sikerült, hogy a közönség megkönnyezi Tamburást, és nem hiszi el, amikor a film egyik jelentéktelen papírfigurája elmondja az »eszmei mondanivalót«, hogy Tamburás tulajdonképpen egy rossz ripacs.”
A Dél-Magyarország sem kegyelmezett: „Sekélyes és gondolatszegény film a Hattyúdal, teli kisebb-nagyobb hibákkal. Kockái valami olyasmit mondanak, hogy kár volt ennek az életnek, ennek a sorsnak megsemmisülnie, mert, ha nem is volt tökéletes, legalább szép volt. Amikor a film befejező képsorain megjelenik a hatalmas kotrógép, hogy a Villa Negrát lerombolja, nincs néző, aki ne egy kis sajnálattal nézné a vasszörnyeteg pusztítását.”
A dörgedelmekhez képest a filmet csaknem másfél évtizeddel az 1964. január 23-án tartott bemutató után technikailag felújították, és 1978-ban újra játszották a mozikban. Ám voltak orgánumok, amelyek eleve elvonatkoztattak a szocialista erkölcs kérlelhetetlen mércéjétől, sőt, a Szabad Föld emelkedett párhuzamot vont: „Ötvenöt éve, hogy a Vígszínház bemutatta Molnár Ferenc Liliom című színművét, amelyet szerzője külvárosi legendának nevezett. A Liliom egy ligeti csirkefogó életét és halálát mondta el olyan meghatódottsággal, hogy a néző megszerette Liliomot, és megkönnyezte a sorsát. A Liliom világsiker lett, nincs olyan színházi évad, hogy ne játszanák valahol. A Hattyúdal érezhető rokonságot tart a Liliommal.”
Ugyanez így festett a Hétfői Hírekben:
Furcsa ember Tamburás, e vénülő csavargó, légvárak kültelki kapitánya, alkalmi szajrés és illuzionista, egy kicsit kései utódja a lázongó Kakuk Marciknak.
A Zalai Hírlap sem akármilyen összevetéssel állt elő: „A Hattyúdal nem lenne Hattyúdal és Tamburás figurája nem lenne Tamburás Páger Antal nélkül. A nyilván az egyéniségére formált alak a vásznon nagyszerűen kél életre. Mellette mindenki más csak kontrás lehet, úgy uralja a filmet, mint Jean Gabin vagy Spencer Tracy egy-egy nagy szerepében.”
A „mindenki máshoz” olyan művészek tartoztak, mint Béres Ilona, Bodrogi Gyula, Kállai Ferenc, Pécsi Ildikó, Rajz János, Rátonyi Róbert, Szirtes Ádám, Szendrő József, Sztankay István.
A Népszava az összes szereplőt dicsérte: „Ami a filmet egységesen vidám élménnyé teszi, az a kitűnő színészi teljesítmények sorozata és Ránki György mesteri filmzenéje. Egyetlen gyenge alakítás sincs a filmben.” A Hajdú-Bihari Napló viszont szintén one man show-ról értekezett: „A Hattyúdal nagy értéke Páger Antal játéka. Felejthetetlen, szívhez szóló, varázsától nem lehet szabadulni.”
A Népszabadság is erre hajlott: „Egy hittel vállalt létforma törik itt szét, melengetett álmok futnak zátonyra, és valami édes romantika száll el visszahozhatatlanul, talán az ifjúságé, talán a kalandoké, ezért érzékenyül el olykor a néző szíve azon is, amit az esze megmosolyog. És ha minden giccsessége ellenére is sikeresnek mondható a film, ennek egy név a magyarázata: Páger Antalé. Személyes, nagy alkotása ez a szerep, s félig-meddig a film is, sokkal több húron játszik, mint amennyi ki van feszítve a tamburájára. Egy hajóskapitányt adó öreg szamár, aki vizet csak lavórban látott (ott is ritkán), ládákat trógeroló, markecoló trubadúr, sok gyerekes bájjal. Nem elég erős ahhoz, hogy igazi életet éljen, de szívósan és körömszakadtáig védelmezi álmait. Ez az egyáltalán nem észszerű makacsság kölcsönöz neki valami tragikus nagyságot. S mint álruhás fejedelemtől, úgy búcsúzik tőle a néző a film végén, egy birodalmából kiűzött királytól, akitől elvették a hatalmát, hívei elárulták, s földönfutóvá lett. És már nem is a Tamburást látja maga előtt, hanem szegény Leart, aki tébolyultan bolyong.”
Ami azt illeti, már-már az őrület jeleit mutatta a nevezetes bódéban előadott slágerecske is, amelyet Márkus László énekével rögzítettek Qualiton-kislemezen:
Valahol valami viszket, / ropok egy ropogós tvisztet. / Ugye, ti bolondnak hisztek?
Ránki György zenéi és Garai Gábor versei egyébként remekbe szabottak, a „nem apácazárda” és még jó néhány fordulat ma már a magyar folklór része. Miként a mozi is felejthetetlen. A Dunántúli Napló recenzora ráérzett, amikor megfogalmazta: „A Hattyúdal a magyar filmgyártás rendkívül figyelemre méltó alkotása.”
