Seán O’Hagan: Meglepődtem, hogy nem utasítottál vissza, tekintve, hogy jó ideje nem adsz interjúkat.
Nick Cave: Ugyan ki szeret interjút adni? Az általában szívás. Komolyan. Kizsigereli az embert. Gyűlölöm. Az alaphelyzet eleve megalázó: kijött egy új lemezed, vagy a filmedet kell reklámoznod, a könyvedet eladnod. Egy idő után már lefáradsz a saját történetedtől. Azt hiszem, egyszer csak rájöttem, hogy semmi hasznom nem származik az ilyen interjúkból. Csak elvesznek belőlem valamit. Utána mindig össze kellett szednem magam. Sőt olyan volt, mintha újra rá kellett volna találnom önmagamra. Szóval úgy öt évvel ezelőtt úgy döntöttem, én ezt nem csinálom tovább.
És most, hogy ebbe belekezdünk, hogy érzed magad?
Nem is tudom. Beszélgetni szeretek. Szeretek beszélni, kapcsolódni emberekhez. Mi pedig mindig hosszú, csapongó beszélgetéseket folytattunk, szóval amikor előálltál ezzel az ötlettel, kíváncsi lettem, hogy hová jutunk majd. Meglátjuk, mi sül ki belőle.
Amikor 2020 márciusában beszéltünk, éppen lefújták a világturnédat a járvány miatt. Azt kell hogy mondjam, eléggé filozofikusan beszéltél erről.
Fura helyzet volt, az egészen biztos. Amikor a Covid beütött, és a menedzserem, Brian azt mondta, hogy le kell mondani a turnét, egyfajta kiüresedést éreztem, mintha a világ eltűnt volna alólam. Elképesztő mennyiségű gondolatot és munkát tettünk bele abba, hogy miként mutassuk be a Ghosteen című albumot élőben. Tíz háttérénekessel próbáltunk, teljes látványtervet készítettünk a koncertműsorhoz, amitől az egész izgalmas és egyedi lett volna. Rengeteg munka volt ebben, mentális energia és költség. Szóval amikor megtudtam, hogy a turné egész biztosan nem jön össze, az első érzés a rémület volt. A lényem, a létezésem legmélyén ütött meg, hiszen én magam voltam ez a turné. Én voltam az.
Most ezt nagyon óvatosan mondom, mert tudom, hogy a rajongók mennyire csalódottak voltak, de ez a lelki összeomlás úgy fél óráig tartott. Emlékszem rá, ahogy ott állok a menedzserem irodájában, és valamiféle bűntudattal arra gondolok: „Bassza meg, nem fogok turnézni! Lehet, hogy egy teljes évig.” Aztán hirtelen elöntött valami rendkívüli megkönnyebbülés, egy hullám söpört végig rajtam, egyfajta eufória, de valami ennél is több – valami őrült energia.
Talán az az érzés, hogy ez egy lehetőség?
Igen, egy valós lehetőség. Ironikus módon a tehetetlenségből fakadó lehetőség. Nem az a fajta lehetőség, hogy csináljak valamit, hanem a lehetőség, hogy ne csináljak valamit. Hirtelen arra gondoltam, hogy egyszerűen csak otthon lehetek Susie-val, a feleségemmel, és ez már önmagában nagyszerű volt, hiszen a kapcsolatunkat mindig is a távozásaim és a visszatéréseim szabályozták. Egyszerre csak együtt lehetek a gyerekeimmel, ülhetek a balkonon és olvashatok. Mintha csak engedélyt kaptam volna arra, hogy egyszerűen csak legyek, létezzek, és ne csináljak mindenképp valamit.
És aztán azt éreztük, hogy kizökkent az idő, és az egyik nap csak átfolyik a másikba. Te is éreztél ilyet?
Igen, mintha megváltozott volna az idő természete. Kicsit úgy érzem, valami rosszat mondok ezzel, de bizonyos szinten élveztem is a furcsa szabadságot, amivel ez az időszak megajándékozott.
Nem csörgött állandóan a telefon, és elég gyorsan csodásan repetitívvé változtak a napjaim. Furamód olyan volt ez, mint újra junkie-vá változni, a rituálékkal, a rutinokkal, a szokásokkal. Mondom mindezt úgy, hogy az előző turné, amikor a Skeleton Tree nagylemezt adtuk elő élőben, és minden este ott álltunk a színpadon, a közönség szenvedélyes energiájából töltekezve, szakmai életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt. El nem tudom mondani, milyen rendkívüli érzés volt így kapcsolódni a nézőkhöz. Megváltoztatta az életemet. Nem is: valójában életmentő volt! Ugyanakkor eléggé durva és fájdalmas, fizikailag és mentálisan is. Szóval amikor a következő turnét lemondtuk, a kezdeti csalódottság helyét átvette a megkönnyebbülés, és igen, valami fura és kiszámíthatatlan lehetőség érzése. Persze félve mondom mindezt, mert tudom, hány ember számára volt megsemmisítő a járvány.
Emlékszem az akkor folytatott beszélgetéseinkből, hogy viszonylag korán rájöttél, a lezárások időszaka arról is szól majd, hogy magunkba nézünk, elgondolkodunk.
Ösztönösen jutottam erre. Azt éreztem, hogy alázatosabbá tett a világ. Fura, reflektív időszak volt számomra ez a Covid-nyár. Sosem felejtem el, ültem a verandán, sokat olvastam, írtam is egy csomót, és válaszoltam a rajongók kérdéseire a weboldalamon, a Red Hand Fileson. Érdekes időszak volt, az idegesség és félelem háttérben folyamatosan zümmögő érzése ellenére.
Emlékszem, amikor telefonon beszéltünk a járványidőszak elején, azt mondtad, hogy „ez nagyon nagy dolog”.
Igen, pont akkor olvastam valamit, ami megérttette velem a vírus elképesztő erejét, és hogy mennyire sérülékenyek vagyunk mindannyian, a társadalom pedig milyen végtelenül felkészületlen erre. Mind a ketten, te is meg én is igencsak megijedtünk ettől a láthatatlan dologtól, ami egyszerre csak ott termett az ajtónk előtt. Persze mindenki más is ijedt volt. Mintha eljöttek volna az utolsó idők, miközben a világ aludt – ez az érzés töltött el. Azt érezhettük, hogy bármit is gondoltunk az életünk alakulásáról, egy láthatatlan kéz lenyúlt, és hatalmas lyukat szaggatott belé.
Ez eszembe juttatja a szétbomló narratíva gondolatát, amiről a dalszerzői-alkotói munkáddal összefüggésben beszéltél. Hogy mennyivel nehezebben megfoghatók a legutóbbi dalaid témái és mondanivalói.
Pontosan. A dalaim egész biztosan absztraktabbak lettek – most erre jobb szó nem jut az eszembe –; kevésbé határozza meg őket a tradicionális narratíva. Egyszer csak egyszerűen meguntam egyes szám harmadik személyű dalokat írni, amelyek strukturált történeteket mesélnek el: elkezdődnek az elején, és szépen, engedelmesen haladnak a végkifejlet irányába. Kritikus lettem ezzel a formával szemben. Egyszerűen nem tűnt helyesnek, hogy állandóan ezekkel a történetekkel traktáljam az embereket. Valamiféle zsarnoknak éreztem magam. Mintha ezek mögé a takaros, manikűrözött elbeszélésmódok mögé rejtőznék, mert félek attól, ami bennem fortyog. Szerettem volna már olyan dalokat írni, amelyek valahogy igazabban és hitelesebben mesélnek arról, amit átélek.
Különös tekintettel arra, amit a legutóbbi időkben éltél meg?
Igen. Ez egy szakadás volt, mondhatni, ugyanolyan, mint a legtöbb ember számára. Ami pedig a személyes nézőpontomat illeti, annak, hogy az életemet egy gondosan elrendezett narratívában éljem, nem nagyon volt már értelme.
Teljes mértékig megértelek. Szóval a dalban történő hagyományos történetmesélés, bármilyen drámai is, összességében kevésbé fontos lett a számodra?
Igen. Ugyanakkor nem távolodtam el a nagyon is vizuális, képszerű daloktól, sokkal inkább arról van szó, hogy a történetmesélés vált zavarosabbá, roncsoltabbá, tekervényesebbé – maga a forma vált sérültebbé. A zeném reflektált arra, ahogyan az életet látom. Persze a legutóbbi lemezeimen lévő dalok is narratívak, de a narrációt átpasszíroztuk egy húsdarálón. A Ghosteen is egy történetet mond el. Egész pontosan a vágyódás és veszteség hatalmas, epikus történetét meséli el – csak éppen roncsolt, szétrobbantott formában.
Ez valóban egy teljesen másfajta elbeszélésmód. Sokkal ambiciózusabb, szinte már konceptuális.
Igen. Radikálisan más. Ezekben a dalokban semmi sem egyenes vonalú. Irányokat váltanak, szétbomlanak, és ami még súlyosabb, a szemünk előtt hullanak darabokra. A dalok tényleg a maguk fura szabályai szerint működnek.
Úgy vettem észre, nem minden rajongó örült annak, hogy a zenéd milyen irányba változott.
Igen, valóban vannak elégedetlen régebbi rajongók, akik azt szeretnék, hogy bárcsak írnék megint „rendes” dalokat, de nem nagyon hiszem, hogy ez a közeljövőben megtörténne. Létezik egyfajta mély nosztalgia a régi dalok iránt, és ez úgy követi a zenekart, mint egy megfáradt, öreg kutya. A Bad Seeds annyi ideje létezik, és annyi kört futott már, hogy az emberek kötődnek a múltjához, pontosabban kötődnek a saját múltjukhoz, az úgynevezett régi szép időkhöz.
Szerencsére bőven vannak olyanok is, akik szívesen utaznak velünk, hogy megéljék azt a kellemes kellemetlenséget és veszélyt, ami együtt jár az új dolgok kipróbálásával.
Számomra a 2013-as Push The Sky Away már egyfajta előrejelzése volt annak, ami jön. Az olyan dalok, mint a „Higgs Boson Blues” vagy a „Jubilee Street” lazábbnak és kevésbé lineárisnak tűntek. Egyetértesz?
Nos, ez valóban lényeges pont, mert itt kezdtünk el, Warren és én, közösen dalokat írni. Szeizmikus változás volt ez számomra az alkotásban, ráadásul valami olyasmi, amit nem láttam előre. Hogy majd lesz egy olyan dalszerzőtársam, akivel mély szinkronicitás köt össze. Ez radikális változás volt, és abból fakadt, hogy frusztrált már a régi módon dolgozni: írni egy dalt, aztán megmutatni a zenekarnak.
Tudunk arról beszélni, hogyan készült a Ghosteen – különös tekintettel arra, hogy milyen az alkotói dinamika Warren és közted?
A Ghosteen készítése idején, azt hiszem, az volt a nagy változás, hogy Warren meg én egyszerűen csak improvizáltunk. Én zongoráztam, Warren pedig az elektronikus eszközöket szólaltatta meg, a loopokat kezelte, hegedült és szintizett, miközben egyikünk sem értette, hogy mit csinálunk, és merre tartunk. Egyszerűen csak belezuhantunk ebbe a hangzásba, követtük a szívünket, figyeltük a másikat, ahogy kialakul ez az együttműködés, és haladtunk e felé az új dolog felé. Napokat töltöttünk többé-kevésbé nonstop zenéléssel. Aztán voltak napok, amikor átrostáltuk az egészet, és kiválogattuk az érdekes elemeket. Előfordult, hogy ez nem volt több, mint egy perc zene vagy egyetlen sor. Utána jött az, hogy dalokat kezdtünk építeni ezekből a különféle elemekből. Először kollázsszerű dolgok jöttek ki ebből a szerkesztési folyamatból – ezekre kezdtünk el dalokat felépíteni.
Ez úgy hangzik, ha mondhatom, mintha egy kicsit olyan próba-szerencse módszerrel dolgoznátok.
Nem, nem így nézett ki a dolog. Nem két ember voltunk, akik nem tudják, mit csinálnak. Mély, intuitív kapcsolat van köztünk, értjük egymást, és persze ott van a huszonöt év közös munka. Tudatos és éber figyelemmel teli improvizáció volt ez.
Az „éber figyelem” alatt azt érted, hogy meditatív? Vagy megfontolt?
Úgy értem, hogy ösztönös, mégis tudatos, ha így érthető. Ami a szövegeket illeti, sosem improvizálok a semmiből. Ezt fontos hangsúlyozni. Rengeteget gondolkodom a projektről, így aztán egy csomó ötlettel érkezem a stúdióba, elképesztő mennyiségű írott anyaggal, aminek a nagy részét aztán kidobom. Mindenesetre mindig van valami, amit lírai kontextusnak nevezhetünk, és mindig vannak bizonyos domináns vagy keretet adó témák, amelyek kialakultak bennem a felvételek előtti hetekben vagy hónapokban. Ez egy nagyon felszabadító munkamódszer.
Szóval, hogy világosan fogalmazzunk, nem úgy improvizálsz, ahogyan a jazz-zenészek improvizálnak dallamokra vagy témákra.
Nem, inkább arról van szó, hogy a kész dalhoz az improvizáció rizikóin keresztül próbálunk eljutni, hogy zenei kalandokon keresztül bukkanunk rá a végleges formára. Azt hiszem, ez a kulcs:
El tudom képzelni, hogy egy ilyen folyamat csúnyán félrecsúszhat, ha nem jól nyúlnak hozzá.
És sokszor félre is csúszik.
Warren egyik páratlan képessége, hogy meghallja a lehetőséget valamiben, ami még nem forrt ki egészen. Ebben ő egészen kivételes. Igen különös módon hall dolgokat. Részben azért tudunk jól együtt dolgozni, mert képes vagyok még el nem készült zene köré azt összetartó, annak értelmet adó szöveget látni. Ez egy vizuális dolog: látni a dalt, gazdag narratív tartalmat adni neki.
Amikor ilyen módon dolgoztok, órákat töltesz el azzal a stúdióban, hogy gondosan szerkeszted a szövegeket?
Nem, soha. Amikor otthon dolgozom a dalokon, hosszú időt igényel az írás, sok gondolkodás, valódi odafigyelés szükséges a forma kialakításához. A stúdióban viszont hentes vagyok, aki boldogan vágja le az addig kincsként kezelt szöveg lábait egy szempillantás alatt. Ilyenkor bizonyos értelemben a szövegek elvesztik a konkrét értéküket, és olyan dologgá válnak, amivel el lehet játszani, vagy éppen megcsonkítani, esetleg újraalakítani. Valójában nagyon boldog vagyok, hogy eljutottam egy olyan pontra, ahol teljesen könyörtelen a viszonyom a szövegeimmel.
Azt kell hogy mondjam, ez meglehetősen bátor, sőt vakmerő dalszerzői munkamódszernek tűnik.
Nos, az improvizáció összességében az akut sebezhetőség állapota. Ugyanakkor út a kreatív szabadsághoz, vad kalandokhoz, melyek során az igazi értékkel rendelkező dolgok gyakran zenei melléfogásokból is kiemelkedhetnek. A mi improvizációnk ritkán harmonikus. Gyakran dominanciaharc, ám aztán van, hogy egy-két pillanat alatt minden a helyére kerül. Kicsit úgy, mint a veszekedő szerelmeseknél!
Ami a vérmérsékleteteket illeti, ha jól gondolom, eléggé különbözőek vagytok.
Igen, de a legtöbbször összhangban vagyunk, még akkor is, ha nagyon más irányból közelítünk meg dolgokat. Engem egészen apró dolgok ki tudnak billenteni, és le tudnak hozni egy dalról, míg Warren mindig a nagyobb képet nézi. Ő sokkal ösztönösebb, mint én. Gyorsabban észreveszi nálam a dolgok szépségét. Ez hatalmas adomány. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Warrent nem igazán úgy érdeklik a szövegek, ahogy engem. Őt jobban érdeklik az érzelmek, a hangzás és a zene. Kezdettől fogva azt fogja mondani, hogy „ez csodálatos”, miközben én az utolsó pillanatig bizonytalan vagyok.
Valahogy ez a különbözőség adja ki a megfelelő dinamikát.
Tekintve, hogy te annyira járatos vagy a szavak megfelelő használatában, kérdezem: lehet-e azt állítani, hogy amíg ez a szövegeket szétbontó, darabokra szedő módszer felszabadító is lehet, bizonyosfajta dalokban nem működik?
Hát igen, egy Hal David-szöveggel ezt nem tudnád megcsinálni.
Vagy éppen a saját dalaid közül is jó párral.
Igen, van, amelyikkel nem. No de írtam több mint húsz lemezt, nem csinálhatom ugyanazt újra és újra. Néha a titkok világába, a művészi nemtudás hatalmas és félelmetes felhője mögé is be kell hatolni. A kreatív impulzus számomra a zavarodottság állapota, ami néha disszonáns és nyugtalanító. Miszlikbe aprítja a féltve őrzött igazságaidat, és szembe kell nézned azzal, hogy mit gondolsz, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem. Olyan vezérlő erő ez, amely arra visz, amerre menni akar. Fordítva nem megy. Nem te mondod meg, merre vezessen.
Tényleg éreztem ezt, amikor először hallottam a Ghosteent. Nem tudom, mit vártam, de igazán meglepett, hogy ez a lemez ekkora konceptuális ugrás.
Örülök, hogy ezt mondod. Intenzív, gyakran különös módon zajlott a lemez készítése. A hangulat a stúdióban, rettentően, hogy is mondjam, koncentrált volt. Felkavaró és furcsa. Nem is tudom, hogy képes vagyok-e egyáltalán pontosan megfogalmazni, de úgy gondolom, a Ghosteen elsöprő szépsége abban a bizonytalanságban érhető tetten, ami mindkettőnkben, Warrenben és bennem is megvolt – nemcsak a dalokkal, hanem a saját józan eszünkkel kapcsolatban is.
Ilyennek is hangzik, de jó értelemben.
Furcsa, kísérteties időszak volt ez: sosem hagytuk el a stúdiót, dolgoztunk, próbáltunk aludni, aztán megint dolgoztunk, megint próbáltunk aludni – ebből a zavarból született a fura, gyönyörű, szent zene.
Érezhető is a lemezen ez a lelki intenzitás. Felfokozottság, emelkedettség érzése árad a zenéből.
Szellemek voltak a levegőben, ez egészen biztos. Tudtam, hogy valami erőset, megindítót és eredetit csinálunk. Biztos voltam benne. Miközben a Skeleton Tree értelmét nem igazán láttam, még akkor sem, amikor utolsó alkalommal hallgattuk meg a stúdióban. Túl közel volt a fiam halálához, hogy bármit érezzek vagy tisztán lássak.
Ez érthető.
Igen, és érdekes, hogy a Ghosteent tudom továbbra is ugyanazzal az áhítattal hallgatni.
Tudva azt, hogy a Ghosteen mennyire különbözik a korábbi albumoktól, tartottál attól, hogyan fogadják majd?
Soha nem tudod előre megmondani, hogy az emberek miként reagálnak, ám azt hiszem, tudtam, hogy valamilyen szinten megosztó lesz majd. Turnén voltam, amikor előzetest jelentettünk meg a YouTube-on gyönyörű grafikákkal.
Úgy tűnt, mintha az embereknek megváltozott volna a véleményük, ahogy egyre többször hallgatták a lemezt, és elkezdtek kapcsolódni hozzá. És aztán többé-kevésbé ez is maradt a helyzet. A kritika nagyon jól fogadta az albumot.
Elég nehéz leírni a lemez atmoszféráját anélkül, hogy használnánk a „csoda” és az „öröm” szavakat. Amelyek ugyanakkor, paradox módon, a lemez erejéhez képest banálisnak hangzanak.
A szövegeket tekintve nagyon izgalmas volt, hogy a stúdióban, improvizálás közben képes voltam olyan sorokra lelni, amiket sosem találtam volna meg, ha a dalokat az irodámban írom, egymagamban, az asztalnál. Egészen csodálatos volt.
Rendben, mondj példát egy olyan sorra, ami csak ilyen módon születhetett meg.
Tessék, egy nyilvánvaló példa:
Korábban ilyen sorok sosem kerültek volna egy dalomba. Soha az életben. Nem lett volna helyük, vagy ha lett is volna, nem lett volna idegem vagy önbizalmam elénekelni őket. Ezek a sorok annyira nyersek és váratlanok.
Igen, és spirituálisan extatikusnak hangzanak.
Nos, eredetileg volt határozott szövegi elképzelésem a lemezről, mely szerint az nagyrészt extatikus képek sorozatára épül majd. Úgy láttam a lemezt, mint erősen vizuális, kapcsolódó képek láncolatát. Ténylegesen láttam.
Úgy érted, hogy látomásként találtak meg ezek a képek?
Folyamatosan volt egy kép bennem egy férfiról, aki áll a tengerparton, és rémült állatok veszik körül. A hegyek lángolnak, üvöltő állatok száguldoznak fel és alá, tengeri lények nyúlnak ki az óceánból, és lélekgyermekek spirálja halad a Nap felé. Vad, visszatérő látomás volt ez, részint horror, részint révület, mely befészkelődött a képzeletembe. Feküdtem az ágyamban éjszaka, és láttam ezeket a képeket. Jöttek, egyik a másik után.
Ez az előtt volt, hogy elkezdted írni a szövegeket?
Lehet, hogy már írtam néhány szövegvázlatot, de ez egész biztosan jóval az előtt történt, hogy elkezdtünk dolgozni a lemezen. Írtam egy hosszú levelet erről a testvéremnek, Timnek. Vad leírás volt benne a látomásomról. Ő különben nem olyan ember, akivel rendszerint meg tudnám beszélni az alkotói ötleteimet. De annyira izgatott voltam! Azt írtam neki, hogy láttam a lemezt, és hogy látomásos képek köré épülne, a tengerparton fel-alá rohanó, lángoló vadállatokkal, egy sötét erővel, ami részben gyermek, részben tengeri szörny, és a nap felé szálló gyerekekkel. Ő meg ezt viccesnek találta, érted, ezt az egész őrült elképzelést.
Tehát a stúdióban lényegében az történt, hogy felidézted vagy leírtad ezeket a látomásos képeket?
Igen. Számomra ezek a képek jelentették az egész folyamat kiindulópontját, és a lemez lényegét is ezek adták.
Érdekes számomra, hogy inkább képekből, mint szavakból indultál ki, inkább a láthatóból, mint a leírtból.
Igen, úgy tűnik, az történt, hogy egyetlen átható kép fontosabb lett, mint maga a narratíva. Egyetlen elképesztően eleven kép áll a dalnak, sőt jó pár dalnak a szívében.
És azzal, hogy ez a központi kép több dalban is felbukkan, valahogyan ezekre az ismétlődésekre akarod terelni a hallgatók figyelmét?
Most, hogy említed, igen! Számomra a lemez fura és titokzatos hangulatát nagyrészt az adja, hogy egy kép ismétlődik, illetve képek sorozata jár körbe a dalokkal, és a kontextusnak megfelelően változtatják a jelentésüket. Ez majdhogynem egy beépített déjà vu-érzés, és egyben egyfajta építkezés. A dalok mintha párbeszédet folytatnának egymással. A Ghosteennel az volt a célom, hogy megalkossak egyetlen pillanatot, amit különféle nézőpontokból figyelünk. Na, ez nem teljesen jött össze.
Mi volt ez az egyetlen pillanat?
Még csak nem is tudom pontosan. Talán inkább arról van szó, hogy egyetlen impulzust láthattunk munkálkodni, és a dalok erre az impulzusra tekintettek különféle nézőpontokból. A Ghosteenra alapvetően úgy gondolok, mint egy epikus történetre, amely egy olyan nyugodt pillanatból született meg, amit nehéz leírni. Egy extatikus, spirituális kinyilatkoztatás, amely egy átlagos pillanatból bukkant elő.
Értem, tehát inkább egy átlagos pillanat ez, mintsem egyfajta megvilágosodás.
Igen. És a központi motívum talán egy állókép.
Ez egy mindennapi kép, de számomra mindenek felett áll, mert ez az életem utolsó ép emléke. A Ghosteen a lényeget tekintve ebből a békés, nyugalmas, egyszerű pillanatból emelkedik ki – a pillanatból, mielőtt minden összetört. Nehéz ezt megmagyarázni, de talán most nagyjából sikerült.
Vannak sorok a Ghosteenen, ahol a képek annyira élénkek és álomszerűek, hogy azt érezhetjük, a tudatalattidat vagy az álmaidat csatornáztad oda. Vagy esetleg a tudatod egy másik részével találkozunk?
Örülök, hogy erről beszélünk, mert ezek a sorok számomra is rejtélyesek, ugyanakkor bennük fogalmazódik meg annak a legbelső lényege, amit most dalszerzőként csinálok. Mint mondtam, ezek a vad és élénk képek már jóval a Ghosteen készítése előtt ott voltak a fejemben. Aztán amikor elkezdtem otthon írni, újabb, már világosabb képek jelentek meg:
Ezek a képek bukkantak fel, ahogy írtam, egymást visszhangozva. Ha megnézed a jegyzetfüzetemet, ezek a képek ismétlődnek újra és újra – egy elütött állat, ahogy a véréből fölemelkedik, a mesebeli három medve, egy anya, aki a gyermeke ruháit mossa. Ezek adták a lemez keretét. Vissza-visszatérnek az albumon, együtt az elképzelt vándorszellemmel, Ghosteennel, aki képről képre, dalról dalra jár, és összefűzi őket. Számomra ez a lemez egy elképzelt világ lett, ahol Arthur tartózkodhat.
Ahol megidézheted a szellemét, esetleg?
Nos, úgy gondolom, hogy a Ghosteen, a zene és a szöveg, egy kitalált hely, ahol Arthur szelleme menedékre, megnyugvásra lelhet.
És még csak azt sem gondolom, hogy metaforikus módon, azt hiszem, hogy a szó szoros értelmében. Ezt a gondolatot még nem fogalmaztam meg korábban, de úgy gondolom, ő jár a dalok között.
Tehát nem mint a képzeletednek afféle kivetítése? Hanem sokkal több annál.
Nem, nem elképzelt. Valóságos. De ezt halkan mondom, ez csak egy érzés, amely könnyen lehet hamis. Nem tudom, nehéz erről beszélni.
Értem. Számomra az olyan dalok, mint a „Sun Forest” vagy a „Hollywood”, szinte álomdaloknak tűnnek.
Igen, értem, de nem hiszem, hogy bármi módon szürreálisak volnának, mert hát az „álomdal” szó ezt sugallja. Az elkészült dalokba került képeknek, még a legtöredezettebbeknek is, pontos jelentésük van. Egészében pedig szorosan összefűzött képekről van szó, amelyek így együtt kiadnak egy „lehetetlen birodalmat”. Úgyhogy számomra rendkívül fontos, hogy minden egyes felbukkanó kép mögött megtaláljam a jelentést.
Tehát lehetséges, hogy egy sor vagy egy teljes dal utólag fedi fel a jelentését?
Igen. Nem mindig úgy van, hogy a jelentés jön előbb, és utána a kép. Valójában ez most sokszor épp fordítva történik.
De ez nem azt jelenti, hogy tetszőleges jelentést társítok hozzá. A jelentés mindig is ott volt, beágyazva a dalba, és várta, hogy felfedhesse magát.
Tehát sok esetben bízol abban, hogy egy sor egyszer csak majd felfedi az értelmét?
Igen. Pontosan.
Sokkal inkább, mint amikor leírod egy papírra az egész dalt, aztán felveszitek?
Igen, sokkal inkább. Sok időben került, hogy eljussak idáig, és hogy meglegyen ehhez az önbizalmam. Kell ahhoz egyfajta meggyőződés, hogy bízzak egy olyan sorban, amely nem más, mint egy kép, egy látomás – a hit ugrása ez az elképzelt világba. Abban bízom, hogy a kép elvezet majd valahova máshová, ami kifejezőbb, igazabb lesz, mint amilyen egy literálisabb sor lenne. Ez hit kérdése. Az is érdekes, hogy gyakran, amikor egy olyan sort írok le, amely lényegét tekintve egy kép, akkor az, hogy leírom azt a sort, hogy kifejezem azt a képet, valamiféle fizikai hatást gyakorol rám. Fizikailag reagálok rá, ez a reakció jelzi a fontosságát a dolgok rendjében.
Fizikai szinten hat rád?
Igen. Abból tudom, hogy ez egy értékes sor, hogy a testem aszerint reagál rá. Majdhogynem erotikus varázs ez – vagy afféle napfénycsillanás az arcodon. Ugyanakkor még nem vagyok biztos benne, hogy mit jelent. Szóval valóban egyfajta megérzésről van szó. Végül a kép megtalálja a jelentését, még ha csak az érzelmi jelentését is. Fontos, hogy egy sor így működjön – hogy megkeresse a célját –, hiszen nagyon nehéz valamit estéről estére elénekelni, ha nincs érzelmi értéke.
Tehát lényegében meg kell értened egy sor vagy egy dal mélyebb jelentését, mielőtt a világ elé tárod.
Igen, máskülönben a hamis sor, a jelentés nélküli sor mindig lesben áll, és rajtad üt, amikor a színpadon énekeled. Minden alkalommal, amikor a színpadon éneklem azt a bizonyos dalt, arra gondolok, hogy „jön az a kibaszott sor”.
Rettenetesen idegesítő. Nincs sok ilyen, de van egypár, és azok olyanok, mint valami átok.
Tudsz példát mondani ilyen dalra?
Hadd gondolkozzam. A Ghosteenen a „Fireflies” című dalban van egy olyan sor, hogy a „tele az ég hirtelen fényekkel”. Na most eredetileg az volt itt, hogy „tele az ég fények sebhelyeivel”. Kurvára szerettem ezt a sort, de valami zavart benne, aztán rájöttem, hogy ezt a csodás vietnámi költő, Ocean Vuong Night Sky with Exit Wounds című könyvéből vettem. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy ez egy nagyszerű sor, és hogy valahogy meg lehet ezt úszni, de mégis aggasztott, nyugtalanított. Így aztán az utolsó pillanatban kicseréltem. Dalszerzők folyamatosan emelnek át dolgokat máshonnan, tudatosan vagy tudat alatt, de azért nagyon ébernek kell lenned. Ha valami így átmegy, az végül befolyásolni tudja a dalhoz fűződő viszonyodat.
Azt képzelem, hogy amikor improvizálsz, teret nyitsz egy csomó lehetőségnek, köztük csodálatos véletleneknek is.
Igen. Számomra úgy tűnik, hogy a legjobb ötleteim véletlenek egy kontrollált kontextusban. Nevezheted ezeket tudatos véletleneknek. Ez úgy néz ki, hogy mélyen tisztában vagy azzal, hogy mit csinálsz, ugyanakkor szabadságot hagysz annak is, hogy a szilánkok oda hulljanak, ahová csak akarnak. Felkészülsz, van terved, de ugyanakkor hagyod, hogy maguktól történjenek a dolgok.
Ebben a folyamatban nem nehéz az eredeti impulzust vagy víziót megőrizni?
Az a helyzet, hogy nincs valódi kontrollod az alkotói folyamat fölött, amikor elkezdesz improvizálni a stúdióban. Majdhogynem épp az ellenkezője igaz: el kell hogy engedd az irányítást, és hagynod kell, hogy a dal vezessen a saját titkos céljai szerint. Bizonyos tekintetben épp ez a nemtudás adja az egésznek az izgalmát: az, hogy nem vagy ura a helyzetnek. Számomra ez az igazán csodálatos ebben. Mintha éppen a nyitottság kötne össze valami mással, valami mágikussal, valami felpezsdítővel. De ahhoz, hogy ez a varázslatos dolog megtörténjen, bizonyos dolgoknak a helyükön kell lenniük. Az nem megy, hogy pár faszi, akik nem tudják, mit csinálnak, csak ülnek és zörögnek valamit. Warren és én két olyan ember vagyunk, akik egymásra vannak hangolódva, kifejlesztettek valami tudást a véletlenszerű zenélésről, és bíznak abban, amit csinálnak.
Úgy tűnik, hogy mivel a dalok nem egyenes vonalú történetet mesélnek el, és sokkal inkább a képzelőerővel állnak kapcsolatban, allegorikusak, sokkal kevésbé megfogható a jelentésük.
Igen, de részemről sosem tudatos húzás bármilyen módon nehezebb vagy nagyobb kihívást jelentő dalokat írni. A Ghosteen összetett lemez, de nem gondolom, hogy a szövegvilágát tekintve nehéz darab. A képek tiszták és pontosak. Múlt éjjel Steve Smitht olvastam – az egyik kedvenc költőm, és mindig vissza-visszatérek hozzá. Bizonyos értelemben nagyon egyszerű verseket írt, majdnem gyerekeseket, ugyanakkor néha nem tudom, valójában mit is akar mondani. Mégis van valami ebben a titokzatosságban, ami elképesztően megindító, és a művei olvasására késztet. Sokkoló, ahogy föl-föltör bennük a düh.
Talán ez a jobb kifejezés.
„Egy lépés távolságra a tudástól” – ez jó.
Igen, „a tudástól”. Ez nekem is tetszik. Tudod, azt remélem, hogy amikor az emberek ezeket a dalokat hallgatják, ráakadnak majd egy-egy olyan sorra vagy versszakra, amely rezonálni fog a lelkükben, valami megmagyarázhatatlan módon. Úgy érzem, hogy az ösztönös, titokzatos kapcsolódás mélyebb hatást tud gyakorolni a hallgató pszichéjére. Mintha így másképp hatna rá, mintha egyszerre találnánk rá a dalra és annak a ki nem mondott jelentésére. Ez egyfajta felfedezés, egy közös érzés, amely összeköt, amely egy magasztos és rejtélyes pillanatot hoz létre alkotó és befogadó között. Remélem, ez a helyzet.
Nick Cave – Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás
Helikon, 2024
Fordította: Németh Róbert Tamás
