Egészen szürreális belegondolni, hogy Alexander Payne jegyzi többedmagával a Jurassic Park III forgatókönyvét is, egészen pontosan azzal bízták meg, hogy kicsit rázza gatyába a történetet. És, bár a film bukása nyilván nem rajta múlt, azt bebizonyította, hogy a dinók helyett inkább kisemberek problémáival szeret foglalkozni, ráadásul kifejezetten ért is hozzá. Azt azért nehéz az amerikai író-rendezőről állítani, hogy csak úgy ontaná magából a filmeket, ám a legtöbbet nagyon hasonló sémára írja, jellemzően kisemberek csendes útkereséséről szeret a leginkább merengeni. Karrierjének csúcsdarabja egyértelműen a 2004-es Kerülőutak, amelyben egyszer már csinált kicsit megrogyott tanárt Paul Giamattiból. Payne emellett jó Oscar-iparos: az eddigi nyolc rendezéséből hatot jelölt az Akadémia, sőt, négy esetben öt jelölés alatt meg sem álltak a filmek, kétszer díjat is nyert az általa adaptált forgatókönyvért.
Legutóbb 2011-ben az Utódokkal gurított nagyot, amely amennyire ígéretes volt, annyira hiányzott belőle a Kerülőutakban mutatott erőlködésmentes melankolikus báj. 2017-ben aztán az addig megbízhatóan Oscar-gyanús filmeket szállító rendező hatalmas öngólként megcsinálta a Kicsinyítést, amelyben sikerült az a bravúr, hogy a Zs-kategóriás vígjátékokat idéző alaphelyzetnél – Matt Damonékat lekicsinyítik és egy minitársadalomba helyezik – kifejezetten érdekes témákat kezdett boncolgatni, majd mindezt a kukába dobva csinált egy romantikus komédiába oltott zagyvaságot, elpocsékolva ezzel nemcsak a potenciált, de az öregedő playboy-ként feltűnő Christoph Waltzot is. Nem meglepő, hogy az Akadémia nem kért a rákövetkező évben a nagy kedvencéből, de az sem, hogy hat évig nem is nagyon csinált utána filmet.
A Téli szünetet egy 1935-ös francia komédia, a Merlusse ihlette, amelyben egy bentlakásos intézményben ragad egy nem túl népszerű tanár néhány diákkal a karácsonyi szünet alatt. Payne filmjében ugyanez az alaphelyzet: a Barton elitiskolában mindenki a családi vakációra készült, kivéve a hátrahagyottak – ebből a szempontból fájóan semmitmondó a magyar cím, az eredeti (Holdovers), amely a maradékra, a hátrahagyottakra utal sokkal találóbb. Mert valóban három hátrahagyottat látunk: Angust, akinek az anyja inkább a nászutazást választva hagyja az iskolában a fiát; Maryt, a szakácsnőt, akit meghalt fia hagyott örökre hátra, és inkább a magányos gyászt választja; Pault, aki saját maga hagyta, hogy magányosan és emberi kapcsolatok nélkül tengesse az életét.
De kitölti azt mással: ő az a típusú tanár, aki a szünidő előtti utolsó nap még új anyagba kezdene bele, a szünet után rögtön röpdolgozattal indít, ráadásul még büdös is, nem véletlen, hogy a modoros és idegesítő férfit utálják a diákjai. Ők hárman ragadnak ott, ahol senki sem töltené önszántából a karácsonyi szünetet: egy bentlakásos iskolában. Egyikük sem azért van ott, mert bakancslistás pont volt az életében az iskolában karácsonyozás.
A Téli szünetben semmi olyat nem látunk, ami ne lenne tökéletesen sztereotip: ezerszer láttuk már mogorva öregemberek és problémás fiatalok egymásra találását, és a film nem is tesz úgy, mintha nem efelé haladna. Mindezt azonban mégis sallangmentesen, giccses nagyjelenetek és életszerűtlen monologizálások nélkül teszi – leszámítva Paul latin bölcselkedéseit, ám karaktere kellőképp jól meg van írva ahhoz, hogy ezt egy tudálékos töritanár manírjának tudjuk be. Még az is sikerül, hogy – bár nyilván egy idő után felsejlik – a balhés diák mögött egy rendkívül érzékeny, családi zűrök által megtépázott fiú áll, a nagyokos tanár mögött soha be nem teljesülő karrier, a gyászoló anya a boldog család soha be nem vált ígérete, ezeket nagyon finoman, gesztusokban, elejtett félmondatokban, szolidan adagolja a film.
Ahogy Paul büszkén rámutat a film egyik jelenetében a kiszuperált, csálé karácsonyfára díszek nélkül, abban van valami egészen emberi: ezt dobta az élet.
Payne vizuális elképzelése az volt, hogy a hetvenes éveket idézze meg, de oly módon, amilyen az egész film: visszafogottan, nem tolakodóan. Nem ordítanak minden rádióból a hetvenes évek slágerei, nincsenek gondosan elhelyezett plakátok. Helyette a technikával próbálták mindezt megoldani: hagyományosan és digitálisan is készítettek felvételeket, és bár végül az utóbbi ment át a teszten, különféle filterekkel és utómunkával érték el, hogy a film ne csak úgy nézzen ki, mintha a hetvenes években játszódna, hanem úgy is tűnjön, mintha akkor készült volna. Ehhez dukálnak a film elején látható, korabeli stúdiólogók és az áttűnéses vágás is, ezek mind nagyon erős retróhangulatot adnak a filmnek.
A Téli szünet akár kamaradrámamaként is megállná a helyét egy színházban, ennek pedig az elsőosztályú színészek a legfőbb komponensei. Hogy ez mennyire sikerült, jól mutatja, hogy a főszereplő trió összes tagját jelölték Oscarra: Giamattinak már egyébként is nagyon kijárna végre egy aranyszobor, Paulként kifejezetten visszafogott, de erős alakításában brillíroz. A gyászoló anyát játszó Da’Vine Joy Randolph az idei Oscaron valószínűleg annak a szinte minden évben látott vonalnak lesz a képviselője, akiről tavaly még senki sem tudta kicsoda, most meg jött, és végignyeri a díjszezont, kategóriájának bombabiztos esélyese. De még nála is nagyobb meglepetés Dominic Sessa: a 22 éves amerikai színésznek a Téli szünet az első egészestés filmszerepe, de olyan jól hozza a kívülről pökhendi, belül érzékeny srácot, hogy nagy eséllyel két kézzel kapkodnak majd utána a rendezők.
A Téli szünet az a típusú csendes film, amely nem a dübörgő katarzissal szakítja le a néző arcát, mégis betalál. Nem is feltétlenül az, amelyet minden karácsonykor elővesz az ember, és megnézi a töltött káposzta mellett a családdal. Hanem az, amely kézzelfogható, emberi üzenetet közvetít. Hisz van az úgy, hogy néha olyan embereknek kell az életünkbe sodródnia, akivel nemhogy a karácsonyt nem töltenénk el szívesen, de ugyanabba a liftbe sem szállnánk be velük. Aztán mégis ők zökkenthetnek ki a teljes apátiából.
Téli szünet (The Holdovers), 133 perc, 2023. 24.hu: 9/10
