„Őrültek”, „ezeknek átmosták az agyát”, „nagyon durván manipulálhatták őket” – ilyen és ehhez hasonló, azonnali ítéleteket szoktunk hozni magunkban, amikor arról olvasunk az újságban, hogy messziről érkező fiatalok önként csatlakoztak az Iszlám Államhoz. Ezekkel a történésekkel az utóbbi években leginkább a mínuszos hírek között találkozhattunk, mert nem is nagyon szokott érdekelni bennünket, európai olvasókat, hogy milyen rémségek zajlanak a Közel-Keleten. Azért örömteli, hogy a tunéziai Kaouther Ben Hania remek dokumentumfilmjét, a Négy nővért beválogatták a tavalyi cannes-i fesztivál versenyprogramjába, idén pedig Oscar-díjra is jelölték, mert így a magyar mozikba is eljutott. Közelebb jöttek hozzánk azok, akiknek „átmosták az agyát”, és az derülhet ki róluk, hogy nem is mosták át, hanem az Iszlám Állam tűnt számukra a legjobb választásnak.
A címbeli nővérek történetére az anyjuk hívta fel a világ figyelmét 2016-ban. Olfa Hamruni akkoriban több tunéziai és külföldi lapnak is nyilatkozott róla, hogy két lányát, Ghofránt és Rahmát letartóztatták Líbiában az Iszlám Állam egyik emírjének felszámolt főhadiszállásán. Olfa kétségbeesetten vissza akarta kapni a lányait, de erre esélye sem volt: azóta is mindketten másfél évtizedes börtönbüntetésüket töltik. Ben Hania hat évvel a történtek után kereste fel Olfát, aki két kisebb, most tinédzser korú lányával él együtt.
A rendező tehát nem hagyományos dokumentumfilmet készít, noha ma már hagyományosnak nevezhető dokumentumfilmek alig készülnek. Nem egészen friss, de továbbra is érvényes trend, hogy a dokumentumfilmesek beleforgatják magukat a saját filmjükbe, jelezve, hogy a valóság megmutatása, vezesse bár az alkotókat a lehető legobjektívebb közelítésmód ambíciója, természettől fogva csakis szubjektív lehet. A játékfilmeket is készítő, három éve The Man Who Sold His Skin című rendezésével már Oscar-jelölésig jutott Ben Hania sem akarja kihagyni filmjéből a forgatás körülményeit. Az Olfaként feltűnő színésznő maga is visszatérő riportalannyá válik, a stábtagok szerepeltetése révén pedig a rendező egyúttal közösséget is vállal Olfával és lányaival. A Négy nővér így nemcsak a címszereplők története lesz, hanem tunéziai lányok, asszonyok közös története.
Annak idején az anya házasságát is elrendezték. Amikor az esküvő napján nem akart lefeküdni a férjével, a saját nővére biztatta a férfit, tegye magáévá erőszakkal Olfát. Az erős akaratú, karakán Olfának végül sikerült kiharcolnia, hogy körülbelül csak évente egyszer, gyereknemzés céljából kelljen ágyába engednie a férjét, de így is négy lányuk született. A férfi aztán elhagyta a családot, Olfáék pedig másik városba költöztek, ahol a nő új élettársa már a nagyobb lánygyerekeket is molesztálni kezdte.
Ezt a hétköznapi családi poklot forgatták fel a 2010-es évek elején az „arab tavasz” tunéziai eseményei, amelyekről akkor még nem lehetett tudni, hogy nyugatos liberalizáció helyett inkább a fundamentalista iszlám megerősödését hozzák majd magukkal. A változás két irányát Olfa idősebb lányai, Ghofrán és Rahma lázadó gesztusai is tükrözték. Tizennégy-tizenöt évesen előbb hasonlóan viselkedtek, mint mondjuk egy budapesti kamaszlány – éjszaka kimaradoztak, fiúztak, Rahma bekapcsolódott a helyi gót szubkultúrába –, később viszont egyre komolyabban kezdték követni a radikális iszlám előírásait.
A lányok egyre fogékonyabbak lettek az Iszlám Állam toborzó videóira, üzeneteire, az anyjuk pedig nem tudott vigyázni rájuk, mert ő maga is hetekre, hónapokra elutazott otthonról dolgozni. Végül Ghofránt és Rahmát „elragadták a farkasok” – így írják körül a film elején, hogy a két lány Líbiába szökött, hogy csatlakozzon az általuk felszabadítónak remélt terroristákhoz. Az Iszlám Állam éppen úgy kiutat ígért Olfa lányainak a nélkülözésből, a kiszolgáltatottságból és az elnyomásból, mint a nyugati típusú demokrácia üzenetei, csak éppen a fundamentalisták Tunéziában hangosabbak voltak, és a társadalom mérsékeltebb tagjai is jobban elfogadták a lányokat hidzsábban, mint gót sminkben. Miután Rahma először szökik el otthonról, az anyja még elkapja, és beviszi őt a rendőrségre, ahol az ügyeletes tiszt három mondat után már pofozza a lányt. Nos, ők volnának a mérsékeltek.
A Négy nővér minden férfi szereplőjét – a rendőrt meg Olfa első és második férjét – ugyanaz a színész játssza, aki időnként maga is kilép komor szerepeiből, és összenevet a nőkkel. Ha ezt a rokonszenves fiatalembert nézzük, és nem azokat, akiket játszik, akkor lehet némi halvány reményünk, hogy a két fiatalabb nővért, Aját és Tejsszírt már nem csábíthatják magukhoz a terroristák. Ők ketten a nyugati kamaszlányok nyelvét beszélik, anyjukat arról próbálják győzködni, hogy a testük az övék, nem jövendőbelijüké. Olfa nem ért egyet velük, de látszik rajta, hogy érvek helyett inkább egy kiadós veréssel győzné meg lányait, viselkedjenek szemérmesebben.
Ben Hania nem szembesíti vele a családot, de a nézők számára nyilvánvalóvá teszi, hogy Ghofrán és Rahma menekülése egyúttal Olfa kudarca is.
Erre ő maga is rálát. „Csak azt bánom, hogy pontosan ugyanazokat a hibákat követtem el, mint az anyám” – mondja ez az életteli, csupa mosoly asszony. A Ghofrántól született unokája most nyolcéves, egy líbiai börtön szomszédságában nevelkedik, ahol az anyja is kiveheti a részét a neveléséből. Talán az a lány majd nem követi el a saját anyja hibáit – de túl nagy összegben erre sem mernénk fogadni.
Négy nővér (Les filles d’Olfa), 2023, 107 perc.
