Első pillanattól kezdve magával ragadott az Árni. Még ténylegesen el se kezdődött a film: megszólal az első néhány hang, aztán feltűnnek az éjszakában egy oszlop piros fényei, majd autók, lakókocsik menetjelzői. A lámpák belevilágítanak a szemünkbe, ahogy az autók kanyarodnak, aztán újra kiteljesedik a faluszéli sötétség és csend. Ekkor egy fiú kivezet egy pónit a konténerből. Pórázon visz két ügyetlen törpeuszkárt, az egyik fehér szőrű és tölcsér van a fején. Követjük, ahogy a fiú tesz-vesz szótlanul, ő Árni. Árni nem nagyon tud verbálisan kommunikálni, a rendező szavaival élve az övé egy „nagyon meditatív, ösztönös létezésforma”. Az egész filmet átszövi ez a némaság.
Sok minden benne van a csendben, de leginkább a végtelen magány, a szeretet hiánya és keresése. Árni egy családi utazócirkusz mindenese, kívülálló, nem kötődik senkihez és hozzá sem kötődnek. A vándorcirkusz családi vállalkozás, generációkról generációkra öröklődő élet, nem választás kérdése. Árnival csak megtörténnek a dolgok, abba nyerhetünk betekintést, ahogy a napok nyomasztó egymásutánjában eszik, etet, bolyong, néz és vár. Előrehajol egy lavorhoz, hogy megmosdjon, ebben a görnyedő pozícióban még törékenyebb a vékony madártest, gerincén kidomborodnak a csigolyák.
Így Árni szeretetéhsége változás nélküli. Nincs benne dinamika, nem lobban fel és csitul – stagnáló, állandó, mert valami olyan hiányzik neki, amiről talán tapasztalata sincs. A kozmikus magány valahol összefüggésbe kerül a szakralitással, ősiséggel. A film alatt többször felhangzik a Hava nagila dallama, a hangsáv a film elejétől a végéig támogatja a misztikus atmoszférát.
Váratlanul érhetnének minket Árni szélsőséges kötődési kísérletei, mégis ezek rendkívüliségük ellenére belesimulnak a személyiségébe. Miután egy idegen férfival az erdőben közösül, követi őt a férfi fenyegető viselkedése ellenére. Az öt méteres pitonhoz teljes bizalommal fekszik be. Engedi, hogy körülölelje annak ellenére, hogy az állat könnyedén végezhetne vele. Ezek a próbálkozások nem csak a kétségbeesettségről, kilátástalanságról árulkodnak, hanem egyfajta ártatlanságról. A kígyó és a fiú között kialakuló megmagyarázhatatlan kötelék merészen mutatja meg az emberekhez kapcsolódás képtelenségét.
Turi Péter hihetetlen érzékenységgel és sebezhetőséggel ereszkedik bele Árni szerepébe, egyszerre fogja meg a karakter elveszettségét, mégis mély gyökerezettségét a világban és a természetben. Éppen ezáltal nem válik abszurddá a kígyó és a fiú érintkezése, sokkal inkább organikusnak hat. A többi karakterben is jelen van egyfajta ösztönösség, de más módon. Sok esetben inkább a szó állatias értelmében: a szereplőkben egyfajta tudat nélküliségre, vagy a tudat és szellem elnyomásának, tompításának igyekezetére ismerünk.
Látjuk, ahogy részegen fetrengenek a földön egymásba kapaszkodva, csakis az indulataik alapján cselekszenek. A túlélésért folytatott megállás nélküli küzdelemben süppednek bele ebbe a nyomorúságos létbe, ami a biológiai szükségletek és a haszon köré szerveződik. Praktikus okból akarnak megszabadulni a kis sérült kutyától is, az állatokat etető Árninak csak annyit mond Elena (Spolarics Andrea):
A tölcséresnek holnap ne adj.
Végül vadászpuskával lövik le a kiskutyát. Ezek a galádságok szervesülnek a cirkuszi dolgozók életében: koszorút lopnak a temetőből, feketén üzletelnek, Raul pedig meg akarja lopni családját, és valószínűleg csalja is az élettársát a helyi prostikkal. Az is kiderül, úgy tudtak kamiont venni, hogy eladták a dolgozni már képtelen Batár (Székely B. Miklós) konténerét. Nincs megmutatva, hogy mi fog így történni a fekvőbeteg öregemberrel, de mégis teljesen egyértelmű. Ebben a világban semminek és senkinek nincs helye, ha már nincs haszna, az empátia és a könyörület olyan luxus, amit nem engedhetnek meg maguknak az emberek.
Miközben sokunk számára idegen a kilátástalanságuk, egzisztenciális bizonytalanságuk, a kíméletlenség, amit egymás iránt tanúsítanak, nagyon ismerős és nagyon emberi. Bár Elena anyapótlékként is értelmezhető Árni életében, ő is nélkülöz mindennemű gyengédséget, és leginkább csak anyagi szempontból gondoskodik a fiúról.
A karakterek durvák, dörzsöltek, de emellett felismerhetőek, szerethetőek, és könnyen megmosolyogtatnak. Az Árni humora erőfeszítés nélküli, érzetre innen-onnan elkapott aranyköpésekből, kocsmákban, vagy vonatfülkékben kifigyelt helyzetekből származik.
Túl sok lesz a kenyér, már alig férsz be a varázsdobozba
– mondja Elena. A többi komikus megszólalás is zömében ilyen erőspistásan csípős. „Józan nem volt?” – felnevetünk Stefán szűkszavú reakcióján a kocsmából kirángatott munkásemberekre, de azt is érezzük, hogy erősen kesernyés az utóíz.
A létezés keserűsége így a könnyedebb pillanatokat is átitatja, nincs igazán fellélegzés, dinamika, ezért a film vontatottá is válhat, ha nem vagyunk vevők a meditációra. Az elhagyatottság érzése megjelenik Árni karakterében és a képi világban is: kóbor kutya a koromsötét utcasarkon, korláton egymás mellett csimpaszkodó prostituáltak, kihalt terek, romos épületek. A film első fele egyszerre intim, óvatos közeledés Árnihoz és egy nehézkes, fanyar ismerkedés a szakadt, „Tesco-parkolós” vándorcirkuszi életmóddal.
Később azonban egy mitizáló, földi életen túlmutató irányba indulunk el. A szemlélődő képek egyre lassúbbá, körkörösebbé válnak. Ez kifejeződik az Árnit körülfonó kígyóban, ugyanakkor a kamera mozgásában is. A női körbe álló Árni jelenete az éteri ének mellett a kamera spirálszerű, bolyongó mozgása miatt is szédítő, kábító. Az egész filmet jellemző melankólia a zárlatot is áthatja, mégis egyfajta remény van Árni és a piton kapcsolatában. Árni bízik a kígyóban: nagyfokú feszültsége ellenére az ő ölelésük a film legharmonikusabb pontja. Ez a megmagyarázhatatlan kettősség átszövi a filmet, majd a fiút szorosan körülfonó gyilkos kígyó képében csúcsosodik ki. Vermes Dorka rendező első filmjével bátran mutatja meg az emberi kapcsolatteremtés lehetetlenségét egy bizarr találkozásban ember és kígyó között, világa félelmetes, ambivalens, titokzatos.
Árni (Árni), 103 perc, 2023. 24.hu: 8/10.
