Nem látom a többieket.
Megfordultam, és a szememmel követtem Helena tekintetét lefelé a hegyoldalon, ahol egy zegzugos sziklafal eltakarta a kilátást az ösvény felé. Fülelni kezdtem. Arra számítottam, hogy hamarosan meghallom a többiek hangját, de a szél más irányba fújt, és a völgyben kanyargó Krossa folyó felé sodorta kirándulótársaink zajait. A csoportunk korábban két terepjáróban jött át a folyón. Útközben a vezetőnk, Dagur kuncogva mesélt egy buszról, ami az előző évben éppen ezen a ponton akadt el, és az utasoknak a fejük fölé emelt hátizsákokkal kellett átgázolniuk a dermesztően hideg vízen, miközben a szerencsétlen sofőr próbálta újra mozgásra bírni a járművét.
Most azonban sem Dagurnak, sem a többi túrázónak nem volt nyoma. Helena és én teljesen egyedül voltunk.
– Várjunk még rájuk? – kérdeztem. – Vagy visszamenjünk?
Helena egy pillanatra lehúzta a sapkáját, mintha a friss levegő segítene neki a gondolkodásban.
– Nem, menjünk csak tovább. Majdcsak utolérnek minket.
Továbbindultunk. Helena visszavette a sapkáját sötét, vállig érő hajára, és kivette a telefonját a kabátja zsebéből. Közeledtünk a hegy tetejére, és kerestük azt a helyet, ahonnan elkészíthetjük a tökéletes fotót, amire Helena egész héten vágyott. Előző este, a völgyben fekvő kunyhónkban átfutottam azokat a képeket, amelyeket az utazásunkon eddig készítettünk, öt nappal ezelőtti, reykjavíki indulásunktól kezdve a vadregényes vidékekig, ahová eljutottunk. Gejzírek, vulkanikus sziklák és vad pónik. Több száz kép volt, és mindegyik az ország már-már őrjítő szépségéről tanúskodott. A Kék Lagúna geotermikus gyógyvize, ahol a sok gyaloglás után jólesett egy kicsit megpihenni. Az Atlanti-óceán fagyos, habzó felszíne, ahol a púpos bálnákat láttuk. Lávamezők és fekete tengerpartok. Voltak képek a csoportról, és rengeteg szelfi is készült csodálatos hátterek előtt, de leginkább sok-sok fotó rólam és Helenáról, ahogy együtt vigyorgunk a kamerába. Nagyszerű képek mind, de egyik sem volt az igazi. Az a tökéletes fotó, ami után Helena annyira áhítozott.
Valamivel feljebb megállt, és csodálattal teli hangon így szólt:
– Ezt nézd, Matthew! Csak nézz körül!
Álltunk egymás mellett, és amióta Izlandra érkeztünk, már vagy századik alkalommal elállt a lélegzetem. Ez volt Thórsmörk; Thor völgye, ami gleccserekből képződött – az egyik mögöttünk csillogott, a másik pedig előttünk uralta a kilátást. Könnyű volt megérteni, miért egy istenről nevezték el ezt a helyet. Azt sem volt nehéz elképzelni, ahogy ez az isten lecsapja a kalapácsát, és ezáltal előidézi azokat a kitöréseket, amelyek egy évtizeddel ezelőtt hamuval borították be egész Európát.
Ma ennek a drámai eseménynek semmi jele nem volt már. A gleccserek csillogó csúcsait súroló sűrű, szürke felhők mögött az égbolt ragyogó kéken tündökölt. Minden békés volt és nyugodt. Ahogy ott álltam és bámultam az előttem elterülő csodát, egyszerre éreztem magam borzongatóan élőnek és ugyanakkor teljesen jelentéktelennek, apró porszemnek ennek az ősöreg tájnak a felszínén.
Helena valami miatt nevetni kezdett; a szeme körül apró ráncok jelentek meg, és az elmúlt hetekben nem először, gondolatban lekevertem magamnak egy pofont. A lány elbűvölő volt. Könnyen nevetett. Elképesztően bájos volt. Miért hagytam, hogy valaha is elhagyjon engem?
Helena elkapta a tekintetemet, és elvigyorodott.
– Most min röhögsz? – kérdeztem.
– Nem mondhatom el, mert akkor soha többé nem fogsz szóba állni velem.
– Ahhoz valami nagyon szörnyű dolgot kellene mondanod.
– Na, mondd már! Mi az?
– Rendben, nos, előre is elnézést kérek, és szeretném, ha tudnád, hogy élveztem a rövidke időt, amit újra együtt töltöttünk. De csak arra gondoltam, hogy… ez igazán, Thor-zasztóan szép…
Felnyögtem.
– Mondtam, hogy soha többé nem akarsz majd beszélni velem. Várj csak, most valami szójátékkal próbálsz válaszolni, ugye?
– Igen. De minden, amit kitaláltam, egy kicsit túlságosan Lokott.
Helena eltakarta az arcát a kesztyűs kezével.
– Ez rémes, Matthew!
– De azért ugye én nyertem?
Odahajolt hozzám, és megcsókolt – a szeme ragyogott, a szája hideg volt –, majd elhúzódott tőlem, és figyelmét ismét a látványra fordította.
– Hadd csináljak rólad egy képet! – mondta, miután készített néhány felvételt a tájról.
Engedelmeskedtem, és hátat fordítottam a gleccsernek.
– Mondd, hogy Loki – parancsolta.
Nevettem, ő lefotózott, majd megkérdeztem:
– Pontosan mit is akarsz kezdeni azzal a tökéletes fotóval, ha egyszer meglesz?
Helena felvonta a szemöldökét.
– Természetesen felteszem az Instagramra. Mindkét követőm el lesz ragadtatva.
– De tényleg, most komolyan.
– Nem is tudom. Azt hiszem, csak szeretnék egy olyan képet, ami mindig emlékeztet erre az utazásra. Az első újra együtt töltött nyaralásunkra.
– Akkor most már elégedett vagy? – kérdeztem. – Gondolod, hogy megvan?
– Nem vagyok benne biztos. Menjünk egy icipicit feljebb, arrafelé.
Kicsit előbbre mutatott, ahol a meredek ösvény ellaposodott, és a hosszú évek során a kirándulók ezrei által jól kitaposott út véget ért. A talaj azon túl sziklás és egyenetlen volt.
– Azt hiszem, onnan a völgy mindkét oldalát látni fogjuk. Mit szólsz hozzá?
Tétováztam.
– Nem is tudom. Talán meg kellene várnunk a többieket, mielőtt továbbmegyünk.
Helena visszanézett mellettem az üres ösvényre. A többieknek még mindig semmi jelét nem lehetett látni.
– Minden rendben lesz, Matthew. Gyerünk, ez az utolsó napunk itt. Nézzük meg azt a helyet, csináljunk néhány utolsó fotót, aztán indulhatunk vissza. Úgy képzelem, Dagur épp a sziklaképződésről tart előadást az egész csoportnak. Az még sokáig elhúzódhat.
– Nagyon bírom az előadásait – válaszoltam.
Még a gondolattól is ideges lettem, hogy letérjünk az ösvényről. Láttam egy filmet egy fickóról, aki megcsúszott egy hegyen, és le kellett vágnia a saját karját, hogy megmeneküljön.
– Igen, azt gondoltam. Mindketten ugyanolyan stréberek vagytok.
– Hé!
Megint nevetett.
– Igazából kedvelem Dagurt. Tudod, kire emlékeztet? Egy olyan Indiana Jonesra, akinek földrajzból van diplomája, nem régészetből. És izlandi, és hátizsákot cipel ostor helyett.
– Más szóval, semmiben sem hasonlít Indiana Joneshoz.
– Hát, akkor tovább keresem őt…
Elindultunk.
– Szomorúan fogok búcsút venni ettől az egésztől – mondta. – Nincs kedvem visszatérni az unalmas hétköznapokhoz.
– Talán maradhatnánk. Lehetnénk birkatenyésztők vagy ilyesmi.
Arra számítottam, hogy valami szörnyű viccel vagy szójátékkal fog válaszolni, de zavartnak tűnt; egyre csak a kilátást bámulta, a gondolatai látszólag ezer mérföldnyire jártak. Összeráncolta a homlokát.
– Helena, minden rendben?
– Tessék? – A lány hirtelen visszazökkent a pillanatba. – Igen! Jól vagyok. Remekül. Gyere, intézzük el ezt, aztán mehetünk vissza. Van néhány csoki a hátizsákomban; ha meglesz a legjobb kép, megígérem, hogy megosztom veled.
Elnéztem mellette. Egész héten boldogan engedelmeskedtem a sziklaomlásra és a forró gejzírekre figyelmeztető sárga tábláknak, de itt nem voltak táblák; legalábbis én nem láttam. Helena, aki folyton az óvatosságom miatt cukkolt, észrevette, hogy keresek valamit.
– Látod? – szólt. – Sehol egy jelzés.
Felsétált az ösvényen, így nem volt más választásom, mint követni őt, majd hátraszólt:
– Biztonságos, Matthew. Teljesen biztonságos.
Úgy lépkedett előre, mintha minden nap ezt csinálná.
Úgy száguldott, mint egy hegyi kecske, miközben én szuszogva és fújtatva lihegtem mögötte; megfogadtam, hogy ha hazaérünk, teszek valamit a kondíciómért. Valahogy lépést kell tartanom vele.
Az emelkedő sima, de sziklás terepre váltott. Helena egyenesen lépkedett előre, miközben a fejét jobbra-balra forgatta; nyilvánvalóan kereste a legalkalmasabb helyet a tökéletes fotóhoz, melynek furcsamód megszállottjává vált. Most először azon kaptam magam, hogy kissé ideges lettem ettől. A szél felerősödött, és nagyon kellett figyelnem, hova lépek, nehogy megbotoljak.
Aztán Helena megszólalt:
– Hűha – és én követtem a tekintetét. Az ingerültségem elszállt. Jól tette, hogy felvezetett minket ide. – Üdvözöllek a világ tetején – szólt, ahogy odaértem hozzá.
– Ez őrület! – mondtam.
– Az, ugye?
A lentebbről nyíló kilátást is lenyűgözőnek tartottam, de ez teljesen más volt. Innen az egész völgyre ráláttunk. A három hatalmas, jéggel koronázott gleccserre. Látni lehetett a hegyek zöld lábát is, melyek egészen levezettek a köves völgyfenékig, ahol a folyó tündökölve csillogott a napfényben. Dél felé fordulva megpillantottam a tengerpartot, ami kék sávként ragyogott a távoli horizonton. Olyan volt, mintha beléptünk volna egy Tolkien-regénybe. Az agyamon egy morbid gondolat futott át: ha meghalok, örülnék, ha itt szórnák szét a hamvaimat. Láttam már Thaiföld tengerpartjait, Kalifornia erdeit, és az éjszakai fényekkel kivilágított Tokiót egy felhőkarcoló tetejéről, de ez mindent felülmúlt.
– Tessék – mondta Helena. – Ez a tökéletes hely.
Miközben én a körülöttünk lévő tájban gyönyörködtem, Helena a hegyszirt szélére ért. A lábánál kődarabok hevertek, balra tőle pedig egy derékig érő szikla magasodott.
– Kérlek – figyelmeztettem –, vigyázz magadra!
A háta mögötti kövek túloldalán űr tátongott.
– Semmi baj. – Helena felém tartotta a mobilját. – Csinálj egy képet rólam, aztán én is csinálok egyet rólad.
Levettem a kesztyűmet, a kabátzsebembe dugtam, és átvettem tőle a telefont. Helena ott állt a szikla szélén, és felém fordult. Az arcom elé emeltem a gépet, középre állítottam őt a képen, és egy pillanatra megtorpantam. A háttér képeslapra illő volt, de az egészben még mindig Helena volt a legszebb. A kipirult arca. A szeme halványkékje. A bőröm a kabát alatt bizseregni kezdett, és végigfutott rajtam a várakozással teli borzongás; arra gondoltam, hogy nemsokára visszamegyünk a kunyhóba, levesszük a sapkát és a kesztyűt, és…
– Gyerünk már! – szólt. – Mi tart ilyen sokáig?
Magamban elmosolyodtam.
– Oké, kész – mondtam. – Tűnjünk el innen.
– Várj, hadd nézzem! – Egyet felém lépett, és átpörgette a képeket. – Furán néz ki az arcom. Hogy nézhetek ki ilyen hülyén az összes képen?
– Helena, az arcod egyáltalán nem furcsa. Pont az ellentéte annak.
– Ami?
– Hm… csodálatos?
Helena forgatta a szemét, de azért elégedettnek tűnt.
– Tudnál még párat csinálni?
– Kérlek, a kedvemért, oké?
Fel kellett emelnünk a hangunkat, hogy halljuk egymást a szélben.
– Rendben. Még néhány gyors kattintás, aztán lemegyünk – válaszoltam. – Nem szeretnék…
– Jó, mindegy – mondta. – Ha te nem akarod, akkor csinálok egy szelfit.
Helena elindult a szikla pereme felé.
Egy pillanatra elgondolkodtam. Vajon ő a meggondolatlan, vagy én vagyok túl majrés? Akárhogy is, megéri, hogy ez legyen az első vitánk, amióta újraélesztettük a kapcsolatunkat?
– Sajnálom – mondtam, és utánasiettem.
Helena megtorpant és felém fordult.
– Semmi baj. Csak nem szeretem, ha megmondják, hogy mit csináljak. Lee mindig… – Megrázta a fejét, majd így szólt: – Gyere, fotózz le.
Visszalépett a szikla szélére, egy lépésre a szakadéktól, és mosolyogva felém fordult; a karját széttárta, mint Julie Andrews A Muzsika hangja című filmben. Körülbelül tíz méterre megálltam tőle, hogy a fotón érzékeltessem a távlatokat.
Miközben a telefont az arcom elé tartva az utolsó fotót készítettem, egy széllökés a hátamba csapott, és egy lépéssel előrébb taszított. Valami fekete berepült a képbe – az egyik kesztyűm, a szél húzhatta ki a zsebemből –, és Helena felé szállt.
Ő ösztönösen reagált: védekezőn felemelte a kezét, amikor a kesztyű az arcába csapott, és az egyik lábával hátralépett egyet.
A talaj pedig szétmorzsolódott alatta.
Tehetetlenül néztem, ahogy eltűnik a szemem elől.
Mark Edwards: Ne áruld el
Gingko Kiadó, 2023
