A szociofotó a fényképezés egyik legnehezebb válfaja, hiszen a társadalmilag leginkább kiszolgáltatott, legszegényebb réteg objektív, dokumentarista bemutatásához a fotós érzékenysége elengedhetetlen. A Magyarországon több mint százéves múltra visszatekintő ág első hazai képviselője az íróként, újságírókként és fotósként egyaránt fontos örökséget hagyó Tábori Kornél (1879–1944) volt, aki Huszár Károly miniszterelnök kérésére készítette el a budapesti nyomor írásos és fényképes dokumentációját (ezt korábban hosszú cikkben mutattuk be), amit 1920-ban egy többnyelvű, mindössze tizenhat fényképes oldalt tartalmazó, vékonyka füzetben adtak ki.
Az Egy halálraítélt ország borzalmaiból – aminek angol címéhez az Inspection-Tour Through The Misery of Budapest, azaz a Megfigyelő séta Budapest nyomorúságán át alcímet is hozzáragasztották – fontos mérföldkő volt a magyar dokumentarizmus történetében, az igazi lökést azonban nem ez a sorozat, hanem az egy évtizeddel később Kassák Lajos Munka című lapja körül szerveződött Munka-kör hozta el.
Az 1930 nyarán született közösség tagjait az elmúlt évtizedekben némi túlzással csak a fotó- és művészettörténészek tartották számon, ezen most azonban a csoport egyik alapítója, Gönci (Frühof) Sándor (1907–1994) családja próbál változtatni, hiszen
A könyvet a fotós fia, Gönci András, annak unokahúga, a grafikus Keltai Ágnes, illetve a szerkesztő Fejér Tamara közösen jegyzik, a magyar szociofotó történetét bemutató előszót pedig Baki Péter, a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház ügyvezető igazgatója, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója írta.
A 156 oldalt rejtő igényes könyvtestben bemutatott fekete-fehér fotók nem egyenesen a család birtokában lévő negatívokról érkeztek, köztes lépésként ugyanis a Londonban élő Kramer Tamás dolgozott rajtuk, mégpedig nem is akárhogyan: az alapvetően jó minőségű nyersanyagra készített képek elképesztő erővel jelennek meg a lapokon, így egymás után ismerhetjük meg
Az életút
A kísérletező kompozíciókat, illetve vidéki és nagyvárosi munkásábrázolásokat is magában foglaló, de jórészt a Budapest határain belül tapasztalható állapotokat filmre vivő Frühof a húszas évek közepén számos társához hasonlóan autodidaktaként vette kézbe a fényképezőgépet, megélhetési forrásként azonban soha egyetlen pillanatig sem tekintett rá, hiszen akkor nem engedhette volna meg magának, hogy továbbra is az elesettek bemutatásával foglalkozhasson.
A fakereskedelmi gyakornokból rövidesen a rákosrendezői Szántó Fakereskedelmi Rt. telepvezetőjévé váló újpesti férfit egy véletlen vezette Kassákig: nagynénje házában lakott ugyanis a szintén autodidaktaként indult, nála néhány hónappal fiatalabb Haár Ferenc, aki meghívta magával a Munka című folyóirat körül létrejött, munkásokból és művészekből álló körbe, aminek tagjai érezték, hogy eljött az idő egy fotós kör létrehozásához. Ennek alapját Groó Lajos A munkásfényképész című írása adta, ami nemes egyszerűséggel arra szólította fel az olvasókat, hogy az addigra megfizethetővé vált fényképezőgépeikkel aprólékosan dokumentálják a saját életüket.
A felhívás célt ért, 1930 májusára létrejött ugyanis a csoport, amiről a Munkássport című lap is hírt adott:
A Munkás Testedző Egyesületben (MTE) létrejött a fotócsoport, (…) amely csoport rendszeres havi összejöveteleken fog a tagok szakszerű és szocialista képzésével foglalkozni
– írta a névtelen szerző.
Albertini Bélának a Fotóművészetben (2017/2.) megjelent írása szerint a sport és a fotográfia ilyen módon való összekapcsolása német mintára történt, tagjai számára pedig forrást jelentett a Munka-kör főiskolásokat is tömörítő képzőművészeti csoportja mellett a Magyar Királyi Iparművészeti Főiskola (ennek ma is létező utódja a MOME) növendékeinek köre.
A fényképészek csoportjának – akik Kassák szerint
nehéz önképző munkával korszerű emberekké tudatosították magukat, s hogy kifejezésre juttathassák élményeiket, fotografáló-gépet vettek a kezükbe
– Frühof azonnal az egyik oszlopává vált, sőt, hosszú éveken át az is maradt, így képei nemcsak a kör a Természetbarátok Turista Egyesületében rendezett 1931-es első kiállításán, de 1932-ben, az időszak fontos művészeti magániskolája, az Atelier Személynök (ma Balassi Bálint) utcai helyiségében, majd Bécsben, Kassán és Pozsonyban is bemutatkoztak.
Utóbbi eset jóval nagyobb vihart kavart a vártnál, hiszen A mi életünkből című kiállítás a mai határokon túlra való utaztatása, valamint tartalma a kormány figyelmét is felkeltette. A Mai Manó Ház írása szerint a pozsonyi magyar királyi konzulátus jelentésében azt sérelmezte, hogy a szocialista lap szervezésében megvalósult, ingyenesen látogatható tárlat
A szigorúan bizalmas értesítést a belügyminiszter mellett a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter, illetve a honvédelmi miniszter katonai főcsoportjának első embere is megkapta, így a képek eredetileg tervezett országos vándorútja végül meghiúsult. Az első, szolnoki állomásra a fotók végül megérkeztek, a megnyitót viszont már nem tarthatták meg, hiszen a kitűzött időpontban egy szakasznyi, lovaglóostorral érkező rendőr, valamint a város rendőrfőkapitánya is feltűnt a magántisztviselők kiállítótérré változtatott egyesületi helyiségénél: Kassákot, illetve a csoport két tagját, Lengyel Lajost, továbbá a szolnoki Tabák Lajost állam- és társadalomellenes izgatás miatt vették őrizetbe, a képeket pedig letépték a falról.
A rendőri jelentés minderről így számolt be:
Az ott kifüggesztett képek megtekintése után megállapítottam, hogy a kiállítás külső elrendezése és csoportosítása, a képeket kísérő feliratok, a kifüggesztett képek kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a kiállítást megtekintőkben az elégedetlenséget felébresszék, bennük a jelenlegi állami és társadalmi rend elleni gyűlöletet felkeltsék. A képek ily beállítása mellett a művészi értékkel nem bírnak, hanem a munkásosztály egyes tagjainak nyomorát mutatják – tendenciózus és külső tekintetre is láthatóan olyan beállításban, mely alkalmas egymagában arra, hogy a képek megtekintőiben érzelmi felháborodást teremtsen a fennálló állami és társadalmi rend ellen és ezáltal bennük ellenszenvet és gyűlöletet felkeltve, a fennálló állami és társadalmi rend ellen izgassa.
A szervezés jó részét magára vállaló Tabák egy későbbi visszaemlékezése szerint a rendőrkapitány és a vármegyei alispán a helyszínen egymásra licitálva szidták a képeket:
Hallatlan merészség! És milyen felháborító képcímek!? Erőszak! Szociális berendezkedésünk magaslatán! Magánút, tilos az átjárás! Hol vannak a szerzők, a rendezők!? Le kell őket tartóztatni!
Az ügyben eljárás indult, főszereplői pedig bíróság elé kerültek, a lesújtó ítéletet azonban elkerülték, hiszen a rendőrkapitány a megnyitó előtt nem kérte be az előadások vázlatát, illetve a fotókat sem nézte meg, az engedélyt azonban mégis megadta.
A mi életünkből anyagának egy része 1932 májusában végül azonos címmel, fotókönyvként jutott el az érdeklődőkhöz, a kiállítás megnyitása azonban több mint harminc évet csúszott: a második világháború alatt megsemmisült vagy eltűnt fotókat végül különböző kiadványokból, lapokból és negatívokból sikerült újból kiállítótérben élvezhető méretűre nagyítani, Kassák pedig 1966-ban előbb Szolnokon, majd a Nemzeti Galériában is bemutathatta azokat. Az erről szóló katalógus itt végiglapozható.
Hűséges Plaubel Makinájával készített képeivel a Der Kuckuck nevű osztrák szocialista hírlapban, illetve különböző skandináv képes újságokban is feltűnt Frühofot a szociofotó mellett a film is foglalkoztatta, így talán nem meglepő, hogy képein a csoport valódi vezetője, Groó Lajos filmelméleti munkáinak (A film útja, 1927; Az orosz filmművészet, 1931) hatása mellett Eisenstein filmjeinek vizualitása is nyomot hagyott, ezeket pedig zsigeri tehetséggel csatornázta be a művészetébe, mindvégig vigyázva arra, hogy a nyomorról készült munkái fiatalsága ellenére – a nagy vihart kavart kiállítás idején például még csak huszonnégy éves volt – egy pillanatra se váljanak öncélúvá, üressé vagy épp drámai festmények modern, hús-vér embereket bemutató verzióivá.
Pontos munkamódszerét sajnos egyetlen írásban sem mutatta be, a Munka egyik számában (1931/19.) megjelent, Munkásfotó című írásában azonban mégis bevezetett a színfalak mögé.
Munkásfényképező vagyok. Ismerem a fénykép lehetőségeit és tudom, hogy a szocialista ember fényképe szocialista ideálokat fejez ki. Amikor az eseményeket és jelenségeket megrögzíti, igenel vagy tagad. És így minden szabad időmet felhasználom, hogy a munkásságnak a fényképpel is szolgálatokat tegyek
– írta magáról, majd bemutatta, hogy általában hogyan készültek a fejlett esztétikai igényességről árulkodó képei:
A Ferencvárosban van egy erdőtelep. Tele van bódékkal, ócska tákolmányok és piszkosak is. A bódék tele vannak emberekkel. (…) A bódék fából vannak. A vázuk korhadt és van olyan is, amely tojásosláda darabjaiból van összetákolva s a hézagokat különböző rongyokkal tömték be. Mások megint sárral vannak bevonva, ismét mások a földbe vannak leásva, csak a tetejük látszik.
A «házak» ronggyal, plével és fadarabokkal vannak befödve, ezekre tégladarabokat tettek, hogy a szél a tetőt el ne hordja.
– Mennyiért fényképez le? – kérdi egy alacsony, szakállas ember. Furcsa, vidám feje van és a hangja olyan, mint a mutáló gyereké.
– Nem fényképezek pénzért – felelem.Beszélni kezd.
– Én itt lakom. Négy bódém van. Hármat kiadok. Két pengőt fizetnek egy hétre. Abban ott ketten laknak, ezek már hat hete nem fizettek bért. Az egyiket kidobom, mert eddig egyedül lakott két gyerekkel, de most vett egy albérlőt, valami nőszemélyt, most folyton veszekednek vagy verekednek. Azt fényképezte volna le tegnap. Úgy cibálták egymás haját, hogy alig maradt valami a fejükön. Min vesznek össze? A nő férfit hoz magával, de ez még nem volna baj, de nem fizet, mert öt pengőt kérnek tőle.
Az ember eltűnik mellőlem, mert észrevette, hogy le akarom fényképezni gyűrött arcát, amely a szenvedő proletár és az uzsorás furcsa vegyülete. Az üllői úti oldalon valami deszkarákokmányon egy ember alszik, nyitott szájjal, lelógó karral. Egy asszony nem messze tőle zsákot varr. Odamegyek s amikor meglátja a gépemet, felkiált:– Mit akar? Fényképezni? Itt ne fényképezzen! Hagyjanak bennünket békén. – Egy ócska ágyrészt állít az ember feje elé. Olyan fenyegetőn viselkedett, hogy sietve elmentem.
Nem messze tőle meglátok egy gyereket. Az ajkai lelógnak. A feje hosszúkás és ferde. Bambán néz maga elé. Szólok hozzá, nem felel, csak a kezeit tárja szét és kapja össze, mintha úszna. «Hallod-e, lefényképezlek, állj csak ide», — mondom neki. Szó nélkül odaáll, ahová mutatok. Áll és a térdeivel is ugyanolyan tempós mozgást végez, mint a kezeivel. Beállítom a gépet, közben az egyik bódéból kiszalad egy asszony, elkapja a gyerek kezét és sietve befelé húzza. A gyerek artikulátlan hangokat ad. Néma. Bentről hallani, hogy veri az asszony a gyereket. «Miért álltál oda, te nyomorult?» – fordítja az asszony. A gyerek nem érti, mit akarnak tőle. Bömbölve lóg a felbőszült asszony karjai között.
Egy hosszúkás ládában egy csecsemő, nem messze tőle, felém háttal egy asszony mos. A gyerek rongyok között fekszik, az orra csupa seb. A sebeken vígan lakmároznak a legyek. A gyerek nem hajtja el a legyeket. Meg se moccan, olyan fásult. Két ujját a szájában tartja, azt szopja. Az ujjai nem is soványak, inkább vizenyősek és mocskosak. A láda széléből nagy szögek állanak ki. A nap tűz. Meglát az asszony és ijedten néz rám. «Mit akar?« – kérdi. «Lefényképezem a gyereket.» «Nem kell, nem az én gyerekem, nincs rá pénzem, nem kell.» – «Magamnak fényképezem, nem pénzért», válaszolom, de az asszony makacsul hajtogatja: «Nem kell, nem kell» és amikor látja, hogy mégis előveszem a gépem, felkapja a ládát és beviszi a bódéba. Utánamegyek és hirtelen megcsinálom a képet. Az asszony egyre azt hajtogatja, hogy nem az övé a gyerek. Nincs itthon az anyja. A gyerek az övé, de letagadja, nem tudja, hogy nem ő az oka a gyerek szifiliszének. Hiába akarom ezt megmagyarázni. Bezárja a füleit. Beljebb nagy halom deszka, plé és törmelék között, többen dolgoznak. Egy férfihez közeledem, aki ócska deszkából szögeket húz ki. Meglátja nálam a gépet, feláll. «Itt ne fényképezze!!» – parancsol rám szigorúan. «Menjen tovább, hallja?» A többiek is közelebb jönnek. «Miért ne fényképezzek?» – kérdem. «Azér. Mert beteszi az újságba és akkor idejön a rendőrség és szétveri a bódénkat.» Egy másik átveszi a szót. «Megtudják, hogy itt lakóink, aztán itt sem hagynak.» Magyarázom, hogy mindennek más okai vannak és nekem sincsenek ártó szándékaim. Szeretném, ha ők igényesebbek lennének és nem elégednének meg ezzel a szörnyű hellyel. Bizalmatlanok s egyre ismételik: «Beteszi az újságba és jön a rendőrség. A múlt héten is itt voltak, egy fogalmazó és négy rendőr, meg munkások. Amelyik bódé nem tetszett nekik, szétverték. Ahol nem voltak otthon, rábontották a bútorra. Minden összetörött.»
Asszonyok közelednek, dühösen néznek rám és szitkolódnak.
– Ki innét, ki, nem kell fényképezni, – kiáltják össze-vissza s már olyan fenyegetően viselkednek, hogy a gépem és magam érdekében egy felvételemmel sietve eltávozom a telepről.
Frühof a húszas évei végén örökre elhagyta a faipart, hiszen az 1930-as évek derekán már sógora iparművészeti termékekre szakosodott üzemében, technikusként dolgozott, a fényképezésre azonban továbbra is maradt ideje. A második világháború legnehezebb időszakát munkaszolgálatosként töltötte, majd 1945-től egészen nyugdíjazásáig a textiliparban töltött be fontos pozíciókat, és vált iparági főmérnökké.
A fotó iránti szenvedélye ekkorra sem tűnt el, idős éveiben azonban már szinte csak természetfotókat készített, középpontba sokszor a fák textúráit, illetve sokféleségét állítva.
A kommunista hatalomátvételt követően a magyar fotográfia területén háttérbe szorult, immár Gönciként élő férfi igazán nagy kiállításaira végül évtizedeket kellett várnia: az A magyar fotóművészet 125 éve (Magyar Nemzeti Galéria, 1966) című tárlat után csak A magyar fotográfia története 1840–1981 című kiállításon (1981–1982), majd a rendszerváltás évében a Fővárosi Képtár termeibe zsúfolt A magyar szociofotó tegnap és ma (1989) címet kapott válogatásban kapott szerepet. Pályáját a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban 1993-ban rendezett életműkiállítással zárta le.
Gönci Sándor végül alig két héttel nyolcvanhetedik születésnapja előtt, 1994. augusztus 3-án hunyt el. Képeit a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára mellett a Kassák Lajos Múzeum, a Kiscelli Múzeum, illetve a Magyar Fotográfiai Múzeum is őrzi.
