Az ELTE Eötvös József Collegiumának épületében vagyunk, élete egyik fontos helyszínén. Miközben fotóztuk, boldogan nosztalgiázva szelfizte körbe az épületet, fel-felidézve, melyik ponthoz milyen emléke kötődik, hova érkeztek az akkor-még-nem-férje levelei, a tanárait, az éjszakákba nyúló tanulásokat, az intenzív szellemi életet. Minden iskolájáért így rajongott?
Inkább úgy mondanám: hálás vagyok az alma matereimnek. Kolozsváron jártam iskolába egészen gimnazista koromig, az is nagyon jó iskola, a mostani Báthory István Líceum – pedig matematika-fizika iskola volt, amiben én nem vagyok jó, így eléggé megterhelő volt a számomra. Ennek ellenére nagyon nagy kiszakadás volt az, hogy el kellett onnan jönni. Nem mondom, hogy bántam, de fájt.
Az iskolából volt nehéz eljönni vagy Kolozsvárról?
Kolozsvárról. Azért nem bántam, mert olyan volt akkor a hangulat, hogy nem lehetett tudni, vége lesz-e valaha a romániai diktatúrának. Amikor ’87 márciusában meghalt a nagyapám (Szabó T. Attila nyelvész – a szerk.), aki valóságos intézmény volt Erdélyben, a koporsóját hatalmas menet kísérte: egy néma tüntetés volt akkor, amikor nem volt semmilyen gyülekezési szabadság. Tizennégy éves voltam, és ahogy visszanéztem, és láttam, hogy hány ember kíséri a koporsót, megértettem, hogy mit viszek a vállamon. Nem tudtam volna ezzel a felelősséggel felnőni, sok lett volna nekem. Szombathelyre kerültem, ahol befogadtak, de nagyon kiszakadtam abból az intenzív szellemi közegből, ami körülvett gyerekkoromban, a kolozsvári értelmiségi életből. Édesapám a Kriterion Téka sorozatának a szerkesztője volt, nagyon sokakkal jártunk össze, és ez Szombathelyen már nem így volt sajnos. Aztán viszont a nagybátyám (Szabó T. Ádám, szintén nyelvész – a szerk.) javaslatára felvételiztem ide, az Eötvös Collegiumba. ’91. augusztus 23-án – azért emlékszem ilyen jól, mert ez volt a román nemzeti ünnep a kötelező felvonulásokkal, emellett pedig pont ezen a napon halt meg Nemes Nagy Ágnes, a felvételim napján tudtam meg. Pedig én úgy jöttem ide, hogy hátha látom Nemes Nagyot, tanulni szerettem volna tőle az egyetemen. Az Eötvös Collegiumban újra hihetetlen izgalmas szellemi közeg vett körül, válogatott diáktársaság, és olyan meghatározó tanárok, mint Géher István és Lator László. És ez egy nagyon jó intenzitást adott az életemnek. Ide, a levélszekrénybe érkeztek minden nap Gyurinak (Dragomán György író, Szabó T. Anna férje – a szerk.) a levelei abban az első évemben, amikor vártam, hogy jöjjön az Eötvös Collegiumba ő is. Mert ő fiatalabb nálam egy évvel, kicsit súgtam is neki, hogy hogy készüljön, mit olvasson el a felvételire, fel is vették, hát persze, annyit tanult, hogy hihetetlen. Szóval itt volt a legszebb a barátság, itt a szerelem, és itt kapott olvasókat a vers is. Itt kezdődött minden. Innen a ház elől hívtam fel – sajnos nincs már meg az a telefonfülke – Lator Lászlót, amikor előszót kértem tőle az első könyvemhez, amit eleve az ő javaslatára raktam össze. Az is itt készült, a számítógépteremben, cirregő mátrixnyomtatókon. Gyuri is itt írta az első könyvének az első vázlatát.
Hogyhogy most nem tanít itt?
Ha hívnak, azért általában jövök. Tanítottam valamennyit, de aztán elpályáztam az egyetemi életből, a tanárságból a műfordítás felé. Persze az irodalomtörténeti érdeklődésem megmaradt, rengeteg esszét, tanulmányt meg kritikát írtam, de nem lehetett ezt egyszerre csinálni azzal, amit én akartam. Nem is a költészettel nem lehetett összeegyeztetni, hanem azzal, hogy a költészet mellett egyszerre voltam Gyuri szerkesztője, ahogy ő is az enyém. Ráadásul nagyon aggódós ember vagyok, amikor órára készülök, akkor nem lehet szólni se hozzám, annyira stresszben vagyok.
A szereplés miatt?
Azt hiszem, inkább a kishitűség miatt, mindig azon szorongok, hogy nem tudok eleget. Sose fogok eleget tudni. Vagy például nem olyan jó a memóriám. A versmemóriám az egyetlen, ami jó, de azon kívül nem emlékszem annyira jól az adatokra – viszont tudom, hol olvastam, mit kell kinyitni, óriási könyvtáram van otthon, rengeteg téma érdekel, könyveket bármikor tudok ajánlani mindenhez, és látom az összefüggéseket. Így, asztal mellett, könyvekkel nagyon penge tudok lenni, de a tanítás akkor is stressz lesz, ha rákészülök ötször annyit, és ez így lesz, amíg nem lesz benne nagy gyakorlatom.
Akkor az a TED-es előadás egy igazi pokol lehetett.
Nem, képzelje, az nem volt nehéz, mert szerencsére rengeteg a fellépésem, zenei, képzőművészeti témákban is, az előadásokban jó vagyok, szeretem a szereplést. Olyan értelemben igaza van, hogy izgultam, mert spontán vagyok, nem szeretek ennyire betanulni valamit, és fel is rúgtam egy kicsit a kereteket: sokkal hosszabb lett, mint ahogy terveztem. De ez azért is történhetett meg, mert a Covid miatt nem volt élő közönség, és nem is volt időm az egész próbafolyamatot végigcsinálni. Vicces, hogy ezek a nagy megmérettetések, mint a TED, vagy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián a székfoglalóm, mindig olyankor érkeznek, amikor a legtöbb dolgom van, és legalább egy héttel több idő kellene, hogy rákészüljek. Ez a ráérősség egyébként az egész generációm életéből hiányzik. Nem gondolom, hogy Nádasdyék, vagy Lator, vagy Várady Szabolcs ráértek volna, de valahogy az időfogalmuk nem ugyanaz, mint a mienk, ők még tartották azokat a kereteket, hogy találkoztak, beszélgettek – persze akkor még nem volt internet. A pályánk elején mi is tartottuk, de a szabadúszás, amit mind a ketten, Gyuri is, én is világéletünkben műveltünk, erre nem nagyon hagyott teret.
Jól választottam, nem bántam meg, de azért kemény út ez – az elődeinknek végül is állásuk volt itt-ott, volt valamifajta stabilitás az életükben, mi meg úgy élünk, mint a cápa: ha megállsz, meghalsz.
A szakma, a megszégyenülés nélküli megélhetés terhe és a két gyerek felnevelése mellett nem volt elég időm mindenre. Azért remélem, hogy még fogok tanítani, mert szeretek.
Nemrég arról írt a Facebookon, talán a Prima-díj kapcsán, hogy felemelő éve volt ez az idei.
Ezt a három díjam miatt mondtam – a másik kettő az Elle-díj és a Szabó Magda-díj –, alighanem az eddigi munkám érett be. Sokat dolgoztam idén, leadtam három könyvet, jövő tavasztól fognak majd sorra megjelenni, de ebben az évben nem volt könyvem, „csak” ez, amit elhoztam megmutatni (Egy testben két szív – Versek és mesék várandósságról, szülésről és szülőségről – a szerk.), Csóka Judittal állítottuk össze. Nagyon nagy munka van benne, és égetően személyes is nekem. Általában az antológia-szerkesztők nem szokták belerakni magukat az ilyen kiadványokba, de megtettem, mert ez a szívügyem volt. Merthogy nekem elemien fontos volt az anyaság, és ezzel a kötettel zártam le ezt a korszakomat – pontosabban az anyaságot nem zárja le, hála Istennek, az ember, de most már mind a két gyerekem nagykorú, így az idei évben fontos volt, hogy erre az asszonyt és embert próbáló, kölcsönös függést jelentő időszakra visszatekintsek a mások versein át. Főleg, hogy nagyon sok minden történt azóta az anyaság-költészetben is. Emellett nekem ez az anyátlanság éve is volt, mert az első teljes év az édesanyám nélkül, akit tavaly vesztettem el. Egyszerre az anyaság éve és az anyátlanság éve volt, a gyászé és a kiteljesedésé.
Látom, kötődik a dátumok szimbolikájához.
Nagyon! És a szavakéhoz. Például az utcák, amikhez eddig közöm volt, véletlenül mind a lovakkal és a madarakkal kapcsolatosak, vagyis a Pegazussal – most is a Ménesi úton beszélgetünk éppen. Az életem tele van ilyen különös egybecsengésekkel, érdekes kapcsolódásokkal, rímekkel. Eleve – református vagyok – a predesztinációval, ami azt mondja, csinálsz te, amit akarsz, úgyis az Isten dönti el a sorsod, de ez ugyanakkor nagy bizalmat is ad, merthogy biztos jót akar –hát hiszen „jó az Isten, jót ád”. Az embernek kell, hogy bizalma legyen az életéhez, készen kell állni a kalandokra. Miközben persze a döntések, amiket meghoztam, azok mindig az állandóság felé mutattak. A valóságban nem vagyok kalandor alkat, sokkal inkább kitartó hosszútávfutó. Ami különösen hangozhat, hiszen verset írtam leginkább, ami rövidtávfutás, de csak bizonyos szempontból: ott helyben, ahogy megírod, az sprint, de megkerülöd kétszer a földet, amíg azt a rövid sprintet meg tudod csinálni. A jó vershez kell az a sok edzés, a szellemi munka, a műfordítás, a vázlat, az olvasás, a szövegekkel való folyamatos foglalkozás. Éjjel-nappal, álmomban is, mindig, nekem az irodalmi mátrix, mint a Mátrix filmben a kódok, folyamatosan megy a fejemben, versek meg szövegek, amikhez kapcsolódom. Az írói életemnek minden sarokpontja, vonatkoztatási pontja szöveg. Szerző és szöveg. Irodalmi térben élek, a versek levegőjét lélegzem, akármilyen zavaros vízben is állok egyébként, a fejemet mindig kidugom, fülelek és mondom a magamét.
Ellentmondásnak tűnhet, hogy közben nem a nyelvben bízom a legjobban, a Senki madara könyvemben le is írtam, hogy jobban bízom a gesztusokban, a szövegtelen közlések atavisztikus közelségében. A zenében bízom, nem a nyelvben, számomra a nyelv inkább ének, mint logika.
A prózában sem a történet érdekel, hanem a megformálás intenzitása.
Ezért nem ír regényt?
Eddig. Van három kisprózakötetem már, és rengetegféle szöveget írtam, drámát, esszét, de az utóbbi húsz évben nem volt egyszerre legalább két magányos és zavartalan hetem, főleg nem hónapom egy nagy lélegzetű prózára. Vagy talán csak az időmet osztottam be rosszul? Egy regényíró mellett élek, és látom, hogy egy regény milyen odaadást és elszántságot követel. Eleve mindig költőnek tartottam magam, az a fajta intenzitás, amit én keresek, az nem egy hömpölygő, epikus intenzitás, hanem pillanatnyi és extatikus, egy kis dal intenzitása, vagy egy ütésnyi, egy harangozásnyi erő, ami viszont azontúl sokáig visszhangzik bennünk. Van egy bögrém, Szabó Magdának az az idézete van rajta, miszerint „Tisztelem a szenvedélyeket, a közönnyel nem tudok mit kezdeni”, de szerintem pont kell egy kicsi közöny – vagy inkább vasfegyelem – a prózaíráshoz. Hogy azt a penzumot úgy tudd végigvinni, hogy nem állsz meg közben, nem kérdezel rá minden egyes szóra. Azt mondtam, hogy nem vagyok kalandor alkat, mégis, irodalmilag talán egy kicsit kalandorabb vagyok, mint az életben, annyi mindenfélét írtam már, de mindig a vers volt a legfontosabb.
A költészet valahogy az időn kívül születik. A vers az olyan, mint amikor besüt az esti nap és elmúlik. Az a nagyon erős fénysugár, az a vers. Nem az, hogy felkel a nap, és lemegy a nap, és megint felkel és megint lemegy, hanem az a pillanat, amíg odasüt. Ezek érdekelnek engem, ezek a múlékonyságok. A versidő az a rés az időn, amit nem tudsz hova tenni. Igazából még a regényekből sem emlékszünk, csak egy-egy résnyi dologra, hogy párás egy ablaküveg, vagy hogy valaki nem tud aludni. A vers az erről szól. A regény csak megmagyarázza az egészet, megteremti a kontextust ahhoz a pillanathoz.
Hamar el is dőlt, hogy mindenképpen írni fog. A családi közeg volt a döntő?
Az is, de a soknyelvűség varázslatát is látom ebben. Magyar nyelvű közegben nőttem fel, de emellett románt és németet is sokat hallottam Kolozsváron, az első óvodám német óvoda volt, amikor még egy szót nem tudtam németül, utána beírattak román óvodába, hogy azt is tanuljam meg, és csak az utolsó évben írattak be magyar óvodába. A nyelvnek a varázslata, hogy valami, ami szól, mint a muzsika, és jelent is valamit, de nekem még semmit, az emiatt felébredt kíváncsiságom vett rá, hogy verssel foglalkozzam. Emellett az anyanyelv biztonsága is fontos volt egy olyan közegben, ahol nem te vagy a központban, ez alázatra is tanít. Erdélyben megvan a többféle vallás, többféle nyelv és kultúra mágiája. Meg hát persze ott van nagyapám, aki a szavak közt élt, és rengeteg verset olvastak nekem, felnőtt verseket is – a nyelvnek a jó ízével, az egész testet átható örömével hamar megismerkedtem. A nyelvnek a primer, fizikai gyönyörűsége a ritmussal kombinálva, az egyenesen hátborzongató boldogság számomra a mai napig, meg néha ijedelem is. Mert vannak lapos mondatok, ritmustalan, lapos és sunyi mondatok, na azoktól meg lehet ijedni.
Hogy a nyelvvel hazudni lehet, az is mindig nagyon bántott, már kicsi koromban megtapasztaltam, hogyan használják a propagandára.
Miért lettem író? Mert nem tudtam máshogy elképzelni az életemet. És bizonyos szempontból lázadás is volt ebben, mert a családtagjaim tudósok voltak, írtak házi használatra verseket, de a tudomány volt a teljesítmény, az irodalom a szórakozás. Ráadásul olyan családba születtem, ahol férfiak álltak elöl, a nők megmaradtak háttérnek. Nekem fontos volt a saját név megalkotása – ugyanakkor mégis a férfiak nevét viszem tovább.
Milyen beszédes valóban, hogyha az ember elolvassa a Wikipédián, hogy ki az a Szabó T. Anna, egyetlen nőági felmenője sincs megemlítve. Csak a híres nagyapja és a nagybátyja.
Pedig nagymamám is orvos volt, édesanyám pedig gyógyszerész, csak ők nem akartak nevet csinálni maguknak. Ugyanakkor mi az, hogy nevet csinálni? Mert hát, teszem hozzá, az én nevem már egy „megcsinált” név, a T. miatt. Volt egyszer egy emlékezetes álmom: Tóth Kriszta, akinek a versei nagyon fontosak nekem, úgy tanította álmomban a kislányát a „T” betűre, hogy „képzeld el, ahogy egy tányér pörög egy boton, ahogy a zsonglőrök pörgetik, és nagyon könnyű leejTeni a Tányért, és elTörni a Tányért”. Az állandó nyelvi gondolkodás, ugye, még álmomban is jelen van. És én nagyon hosszú ideig féltem, hogy leejtem azt a „T” betűt. Azért sem lettem Dragomán, pedig az mennyire szép név.
Milyen jó irodalmi marketing lett volna, pedig.
Igen. De az öntudatom, a családi örökség továbbvitelének a vágya nagyon erős volt, és folyton attól féltem, hogy leejtem azt a „T”-t, azt a tányért, hogy nem tudok elég jól zsonglőrködni. Most már azt gondolom, hogy letettem annyi mindent az asztalra, hogy azt mondhassam: nem ejtettem le.
Ha már a női felmenőkről beszélünk, ezekről az okos, tanult, tehetséges, csodás nőkről, meg arról, hogy volt-e nevük, terük: itt van ez az antológia is, és ha valaki megnézi például a közösségimédiás jelenlétét, akkor is nyilvánvaló, hogy fontos önnek nőjogi témákban megnyilvánulni, fenntartani a diskurzust. De nagyon más módon csinálja ezt, mint ami a tipikus, magamban úgy hívom ezt: szelíd feminizmus. Elfogadható ez a szókapcsolat?
Békekereső ember vagyok. A harcot a harcért nem szeretem, az agressziót sem, a megegyezésre szeretnék törekedni. Édesapám etnobotanikával foglalkozott, és kicsi koromban én is jártam vele gyűjteni falura. Ő nagyon jól tudott szót érteni az emberekkel úgy, hogy a virágokról kezdett beszélni: mit ültetnek a ház elé, mit a temetőbe, máris megvolt a közös téma. Innen indul a vágyam, hogy megtaláljam a hangot az emberekkel. A férjem is erre törekszik a könyveiben, amikor a főzésről ír, ez a téma is összeköt, nem elválaszt. Nehéz azért, mert közben haragos vagyok, meg indulatos, de fontos, hogy próbáljam a közös minimumot megkeresni. Hogyha ezt elveszítjük, akkor minden elveszett.
És igen, a szelídség fontos. De a szelíd nem azt jelenti, hogy ostoba maradsz vagy tudatlan, hanem azt, hogy törekszel az indulataidon úrrá lenni. Nem könnyű.
Van egy versciklusom, az a címe, hogy Gyehenna, a családon belüli erőszakról szól, de a Töréstesztben meg a Szabadulógyakorlatban is vannak ilyen novellák. Majdnem belehaltam, mikor ezzel a témával foglalkoztam, hogy mit követnek el emberek a szeretet szent nevében. Nem naiv vagyok, hanem van egy töretlen vágy a bizalomra bennem. És ebben a törekvésemben, azt hiszem, benne van a nőiségnek a legjobb oldala, az a helyzet mondjuk, amikor anyaként a dühöngő kétévessel szemben állunk, és megpróbáljuk a dühét megérteni és lecsillapítani, nem erőből, hanem úgy, hogy ő maga belássa, mi ez a harag, mit jelentenek és mire jók az érzelmek. Ez az anyás hozzáállás, ha elég korán kezdik, és következetesen folytatják is, szerintem előre vinné a világot – és gondoljunk bele: erre minden jó szülő képes, nemcsak az anyák. Nem a tutujgatás a lényeg, hanem az, hogy megbízunk abban, hogy ő maga rájön, hol hibázott, mit csinált. Csak ez nagyon nehéz, mert előbb a saját sebző indulatainkat kell legyőznünk ahhoz, hogy a másiknak segíteni tudjunk. A türelmet is tanulni kell.
Miközben, ahogy az ember egyre több mindent lát abból, hogy mennyiféle és mekkora igazságtalanságok történtek ezen a fronton, az indulatosságot nagyon nehéz lecsendesíteni.
Volt bennem rengeteg indulat, rettenetes indulatok, a tehetetlen harag kétségbeesése. Nyilvánosan szerencsére nem, de egyedül otthon, önmagamhoz méltatlanul viselkedtem. Habzó szájú fájdalom volt bennem a sok igazságtalanság láttán. Ma is megesik, hogy felordítok dühömben, mikor itthon elolvasok egy rossz hírt. De igyekszem nem innen indulni. Hanem próbálom ezt valahogy magamban elintézni, mielőtt megszólalnék. Ezzel egyet tudok érteni, hogy az enyém szelíd feminizmus.
Szelíd és határozott és kitartó.
Nagyon határozottan kell tudni, hogy mit akarsz, hogy ne tudjanak eltéríteni az utadról, megfosztani a minden embernek járó jogaidtól. Onnan nem mozdulhatsz, hogy egyenlő vagy. És még valami: a derű is fontos, hogy mulatni tudj a dolgokon, például még azon is, ha félreértenek. A derű és a méltóság összefügg. Ezzel a derűvel és határozottsággal kivárja az ember, hogy jobb legyen. A nagyapámat például abszolút nem érdekelte a valóságos élet, a három gyermeknek a napi gondja, fogalma nem volt róla. Aztán öregkorára elkezdett bevásárolni és mosogatni. Egyszerűen észrevette, hogy szükség van a segítségére. A nagymamám szelíd határozottságával és kiállásával kivárta és elérte azt, hogy a nagyapám idős korára belátta, hogy nem kellett volna evidenciának venni a férfi előjogait. Az asszonyok viszont azt látják be, hogy mennyire fontos a másik boldogságához az, hogy megfussa a pályáját. Remélem, a férfiak is belátják.
Ide kapcsolódik az önöknél elkerülhetetlen téma, az íróházaspár lét. Gimnazista koruk óta együtt vannak, szóval a nulláról nézték-asszisztálták végig, ahogy felépült mindkettejük karrierje. Ön nyilvánvalóan sokkal előrébb lépett, mint a női felmenői, miközben az anyaság miatt egy ideig valamelyest mégis hátrébb kellett állnia, mint a férjének, akinek szintén volt olyan időszaka, amikor ön volt „elöl”. Hogy működött-működik ez az egész, hogy mindketten szóhoz jussanak szakmailag is, de a szakmán kívüli életük se essen szét? Miközben pedig fájón tudatában vagyok annak, hogy ezt a kérdést a férjének nemigen tennék fel, valahogy a család-karrier egyensúlyának kérdése a nőknek van fenntartva.
Egyébként változik ez, már tettek fel neki ilyet, főleg, mióta a családról is írt a főzőskönyveiben. Nálunk, azt hiszem, úgy lehet ezt a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy kivártuk egymást és megvártuk egymást. Én megvártam, hogy Gyuri megérkezzen ide az Eötvös Collegiumba, megvártam, hogy megírja a regényét. Ő viszont nem durcáskodott azért, mert én éppen akkor egy lépéssel előbbre voltam. Hagyni a másikat menni, és utána a másik megvár. Aztán csere. És mindig legyen, aki nyújtja a kezét. Ez a gesztus is megmaradt a kamaszkori kézen fogva sétálás boldogságából, fogni egymás kezét, húzni, ha kell, vagy amikor a másik elesne, felemelni.
Volt egy fogadalmunk, hogy soha nem megyünk le egyszerre a mélybe, mert akkor sose jövünk fel. Hanem mindig van valaki, aki nyújtja a kezét, és valahogy ez beosztódott az idők során, hogy ki az, aki vigasztal, aki segít, aki egy kicsit jobb lelkiállapotban van éppen.
Ez nagyon fontos volt, mert sokáig egy sötét lakásban éltünk, és nagyon könnyen be lehetett ott depressziózni, mivel az életünk nagy részét zárt térben, az asztalnál, a könyveknél töltjük, és ez nem egy nagyon derűs élet, az ember ott ül és gyötri magát. Szóval érteni kell, hogy a másik mit csinál, és türelmesnek kell lenni. Egy dolgot irigyeltem Gyuritól, az írásidejét, de aztán, amikor egy hétre megkaptam én is, akkor megláttam, hogy az is rohadt nehéz, hogy ott vagyok egyedül a papírral, és most kell írnom, mert csak most van rá idő. De fontos, hogy ő meglátta, amikor ilyen időre volt szükségem, fontos, hogy ne merevedjenek be a szerepek. És az intellektuális partnerség elengedhetetlen. A gyerekek ebben egyébként remek társak voltak, pedig nem volt könnyű nekik az elején beilleszkedni ebbe a nagyon szoros kötelékbe, mert mi előttük sokat éltünk már együtt.
Baráti versengés volt önök között?
Segített, hogyha láttam, hogy valami jót írt, de az is segített, hogy sokáig megvolt a „leosztás”, hogy ő prózát ír, én verset. Most már ez nem válik el, sőt, az utóbbi időben egyenesen arra biztat, hogy írjak prózát, de eleinte, azt hiszem, nem ment volna, hogy én is prózát írok. Viszont nem volt ez lemondás, mert akkor még nem is igazán akartam. Amikor meg akartam, akkor meg már lehetett. Ennyi kompromisszum volt benne.
Szóval a két dudás egy csárdában nem egyszerre fújta a dudát.
Valahogy így. Nem is menne.
Kicsit visszatérnék a Prima Primissimára: az idei díjátadón egyetlen Primissimát sem kapott meg női jelölt. Beszéltünk a derűről, ugye – tudta derűsen fogadni?
Igen, szerencsére nagyon megkönnyebbültem, mikor túl voltunk a kategóriagyőztes leleplezésén. Most értettem meg Kipling Ha című verséből azt a részt, hogy „ha a sikert, kudarcot bátran állod…”, mert mindkettőben volt részem idén – persze a Prima korántsem kudarc, mert itt minden jelöltet alaposan bemutatnak, mindenki ott állhat a színpadon, és mindenki díjazott, és hasonló díjat is kap, de anyagi különbség azért van a kétféle díj között. Előtte kaptam meg épp az Elle-díjat (Elle Awards, az év szerzője kategória – a szerk.), ott pedig, női havilap lévén, eleve csak nőket jelölnek a díjra, úgyhogy ott viszont a férfiaknak nem volt esélyük, ez a másik oldal. Nagyon hálás vagyok a két díjért, semmi okom panaszra, nagyon-nagyon jól esett. Mégis be kell vallanom, kínosan éreztem magam a díjátadások pillanatában a többi jelölt miatt, mert az Elle meg a Prima is olyan helyzet volt, hogy a színpadon derül ki a nyertes személye, és ez jár némi feszültséggel – közben meg nyilván ez adja a műsor erejét. Voltam ezért mind a két helyzetben, és egyik sem volt könnyebb nekem, a leglazább ebből a szempontból a Szabó Magda-díj volt, ott nem volt versenyhelyzet, hanem előre tudható volt, hogy Egri Katival ketten kapjuk meg – amint mondtam, nem jól bírom a stresszt. De egyébként a Primánál erre számítottam: a nagyregény rangja mindig nagyobb a döntnökök szemében, úgyhogy már az is jó, hogy idáig el lehet jutni a verssel, mert úgy sejtem, a Vagyok című összegyűjtött verseskötetem miatt jelöltek engem.
Azért volt kár, hogy az idén egyetlen női díjazott sem jutott szóhoz a színpadon, mert jó lett volna, hogyha végre egy nő is azt mondhatja, ahogy a férfiak tették, hogy köszönöm a páromnak, aki a hátországom volt. A hátországok fájó hiánya teszi talán, hogy eleve kevesebb nőt szoktak jelölni a díjakra – ez még, remélem, kiegyenlítődhet idővel.
Azért boldogabb országokban, amikor ilyen szintű látványos különbségek megestek, elég nagy volt a visszhang, lásd például az Oscar-díjak „fehérségét”, a női rendezők rendszeres kifelejtését.
Persze. Nyilván van erre válasz, tudjuk, hogy minden bizottság külön-külön döntött, nem beszéltek össze, biztosan véletlenül esett így, de azért fontos, hogy beszéljünk róla, hogy elgondolkodjunk rajta, miért is eshetett ez meg végül. Megnéztem, volt olyan év, amikor ugyanez volt a helyzet, de volt olyan is, amikor például Nádas Péter volt a Prima, és Szabó Magda a Primissima. Remélhetőleg nem lesz tendencia a tizenegyből tizenegy férfi Primissimából, és remélem, hogy most majd észreveszik, hogy ez történt – és a férfiaknak kell felismerniük az aránytalanságot, nem a nőknek. Az előttünk járó generációk még abban nevelkedtek, hogy természetes, hogy a férfiak feljebb állnak a ranglétrán, hogy vannak ugyan kivételes nők, és azoknak minden tisztelet kijár, de azért a nőknek ne jusson eszébe versenyezni a férfiakkal, győzni meg főleg nem. Nálunk itthon ez nem így volt, mégis: éveken át jártunk úgy képtárakba, hogy időnként felhívtam Gyuri figyelmét, hogy feltűnt-e: a nőnemű festők művei általában hiányoznak a falakról. Aztán telt az idő, és most meg Reigl Judit és Françoise Gilot, két hatalmas nő életmű-kiállítása egymás mellett fut a Műcsarnokban.
Van fejlődés.
Van. És ez azért történhetett meg, mert a nők szelíd elszántsággal dolgoznak a női életművek megmutatásán. Ha dühödten kiabálnának, azonnali ellenállást szülne, és persze sokkal könnyebb nekünk ma, mert már az előttünk járók kiharcolták az alapokat. Hiszek benne, hogy a csendes határozottság előbb-utóbb célhoz ér. A cél nem az állandó harc, hanem a kölcsönös előnnyel járó konszenzus, amennyiben lehetséges. Rendszeresen szólni kell. Annyit, hogy jövőre egy kicsit figyeljetek oda erre, és bízni abban, hogy odafigyelnek. Ha nem, akkor szólni kell megint és megint, és, mint az anyák, elmondani, hogy már szóltam egyszer, szóltam kétszer, szóltam háromszor, de negyedszerre már nagyon dühös leszek. Miközben egyébként az is tény, hogy amikor nekem mondták annak idején, hogy legyek egy irodalmi társaság alelnöke, azt nem akartam.
Miért nem?
Mert nem szeretek parancsolgatni meg könyörögni, ha nem muszáj. Elég nehéz magamon uralkodni, hát még, hogy másokon kelljen. Nem uralkodni akarok másokon, inkább azt szeretném, ha ők uralkodnának magukon: ha mindenki uralkodna magán. De az önuralom nem az önelnyomást jelenti… és ez az a gondolatmenet, ami megint csak messzire vezetne.
∗
Szabó T. Anna sokat emlegetett férjével, Dragomán Györggyel korábban készült nagyinterjúnk itt olvasható.
