Kultúra

Dragomán György: Ha az ember igazat mond, és abból baja lehet, akkor az diktatúra kezd lenni

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 06. 10. 17:00

Hatalom versus önvizsgálat, írás mint a legsötétebb depresszió versus szabad, boldog élet, ramen és rántott hús. Az egyik legnépszerűbb kortárs magyar íróval, Dragomán Györggyel beszélgettünk.

Most jött haza New Yorkból. Munka volt vagy nyaralás?

Családi kirándulás. Persze találkoznom kellett az ügynökömmel meg a szerkesztőmmel, mert úgy tűnik, hogy jövő tavasszal végre Amerikában is megjelenik a Máglya, úgyhogy ezért sem ártott kimenni, de alapvetően ez egy magánjellegű családi kirándulás volt. Szeretem azt a várost, többször jártam ott, jól érzem ott magam. De a fő cél nem az volt, hogy én jól érezzem magam, hanem a gyerekeim megtanultak angolul, és a nagy fiam felsőfokú nyelvvizsgát tett, és ez volt a jutalom, hogy el tudtuk vinni őket.

Mi az New Yorkban, amit szívesen hazahozna onnan, s amit jó lenne, ha megtanulna Budapest?

Nagyon élhető város. Teljesen más típusú zsúfoltság van ott, nem lehet összehasonlítani. De Pest is nagyon vagány város, csak máshogy működik, emberibb, New York meg vadabb. De például csináltak egy Elevated Walkway nevű helyet, ami egy sétálópark a régi metrósíneken, ott kanyarog a városban. Egy ilyet biztos csinálhatnánk, nem tudom, hol, de ez egy nagyon jól működő urbánus tér.

Egy könyv külföldi kiadása általában honnan indul, min múlik?

New Yorkban van egy ügynökségem, amely már tíz éve képvisel, és próbálja különböző kiadók kezébe juttatni a könyvet. De fordítva is működik: a kiadók, akik ismernek, hallottak rólam, néha megkeresik az ügynökséget, vagy például egy skandináv országban egy szerkesztő, aki annak idején A fehér királyt kiadta, most felfigyelt a Máglyára. Néha fordítók találnak kiadót, néha én találkozom olyan emberekkel, ez a folyamat sokfelől indulhat, a kiadótól, az ügynökségtől, a szerzőtől, a fordítótól, egy szerkesztőtől, néha még olvasótól is, tudok olyat, aki szerette volna, ha a férje el tudja olvasni a könyvet, és ismert valakit, és így tovább, ez összeért. A szerző néha nem is tudja meg, hogy ez hogy kezdődött.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Apropó Máglya, egy ideje a könyv részleteit közli a honlapján és a Facebookon.

Igen, ez már A fehér királynál is így volt. Én úgy írok, hogy a regényeim részei sokszor önmagukban is megállnak. Szeretek így írni, A fehér királynál kezdtem ezt, hogy egy fejezet működik novellaként is, és mint egy könyv fejezete is. A Máglyánál ez még érdekesebb, mert ott több kisebb darab van, A fehér királyban csak tizennyolc, de a Máglyában százötven, és ezeket már azelőtt közöltem, hogy a regény megjelent volna – ez most tulajdonképpen annak a folytatása, mert továbbra is relevánsnak tartom őket. Másként olvas valaki egy ilyen pici szöveget, mint nagyobb szöveget, és ez oda-vissza működik: amikor valaki egy ilyen kis szöveget elolvasott, nem látta, hogy abból hogy lesz regény, amikor pedig a regényt olvasta, akkor nem figyelt arra, hogy ezek a kis szövegek magukban is megállnak. És érdekes látni, hogy valaki, aki olvasta ezeket a kis szövegeket, amikor regényként olvassa őket, meglepődik, hogy mennyire összeállnak, és fordítva.

És most, hogy a regények már megjelentek, mi a célja ezzel?

Azért közlöm továbbra is ezeket a részleteket, mert szeretem ezt a fajta fókuszt is a szövegnek megadni. Meg azt is gondolom, hogy az fontos, hogy az emberek olvassanak. Ahhoz, hogy ne bolonduljunk meg, kell az, hogy naponta olvassunk jó irodalmat. Ezért nem csak a saját írásaimat szoktam megosztani, hanem mások írásait is, és azt gondolom, hogy mindenkinek fontos lenne, hogy egyrészt olvasson, másrészt hogy másokat rávegyen, hogy olvassanak. És ez nem sok idő. Nem lehet olyan életünk, hogy ne legyen napi fél óránk olvasni. Ha olyan az életünk, akkor nem érdemes élni. Ennyinek kell lenni. És ha ezt a Facebookon keresztül tudom megtenni, akkor ezt a Facebookon teszem, nekem mindegy, csak az emberek olvassanak. És úgy tűnik, hogy van igény, sokan olvasnak, ha eléjük kerül.

Több olvasója lett így?

Én ezt nem látom, nem tudom megítélni, de ez nem is fontos. Alapvetően az fontos, hogy ezek a könyvek részeivé váltak az irodalomnak, felbukkannak érettségin, és mindkettő, A fehér király és a Máglya is olyan kérdéseket feszeget, amiket azért nem árt tisztázni magunkban. Hogy mi volt a diktatúra, hogy mi azzal mit kezdtünk, hogy lehet kezelni egyáltalán, mit jelent a hatalom, mit tesz velünk, és mit teszünk egymással a hatalom hatására, ezek aktuális kérdések, mindig is aktuálisak lesznek. Fontos erről gondolkozni, és ha az én regényeimnek ehhez közük lehet, az az én szempontomból jó. Az egész online jelenlét inkább csak része ennek: az irodalom egy gép, egy működő szerkezet, amikor írok, akkor gépet építek, és az része a működésének, hogy olvastatja magát, ha a Facebookon keresztül, akkor úgy.

Gasztronómiáról is sokat ír. Ez hogy jött?

Úgy kezdődött, hogy nagyon régóta sütök kenyeret, és egyszer valaki evett nálam kenyeret, és kérte, hogy írjam le neki. Ez egyre többször előfordult, és egy idő után egyszerűbbnek tűnt kitenni a honlapomra. Aztán egyszer adtam egy interjút, ahol elmondtam, hogy hogyan csinálok én rántott húst, ami megjelent a Nők Lapjában, aztán kaptam olyan olvasói levelet, hogy tényleg milyen jól működik ez a módszer, és hogy kilenc gyermekük van, mégsem kellett egész nap főzni. És akkor gondoltam, jól van, végül is én vagyok az autentikus forrása a saját receptjeimnek, és elkezdtem írni ezeket a szövegeket is, s azóta lett két gasztrorovatom is.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

És maga az érdeklődés mitől ilyen erős? Hiánygazdaságban nőtt fel, valamiféle ellenpontozása ez azoknak az emlékeknek?

Azért Erdélyről beszélünk, ahol nagyon komoly gasztronómiai hagyományok vannak, és hiába volt diktatúra, az erdélyi konyha mégiscsak a világ egyik első fúziós konyhája volt, az örmény, a román, a magyar és a nemesi francia konyha találkoztak, összekapcsolódtak, és aztán leszivárogtak minden irányba. Az emberek jól főztek, kreatívan főztek, akármilyen diktatúra volt. Persze, csomó alapanyag hiányzott, de én akkor is gyerekkoromtól a konyhában voltam. Láttam, hogy főz a nagymamám, az apám, az anyám, mindenki főz, és abban én részt veszek, és megtanulom, és segítek, és ott vagyok, és ha nincs mit enni, akkor is együtt eszünk, és a legegyszerűbb dolgokból is lehet jókat csinálni. Egyszerű ételekről is szoktam írni, de a bonyolult dolgok is vonzanak, van bennem játékosság, nagyon nagy geek vagyok, rengeteg szakácskönyvem van, a legújabb technológiákat is kipróbálom, ugyanúgy, mint a régieket; amikor valamire rákattanok, akkor azt megtanulom. Megtanultam rament csinálni, meg sobatésztát gyúrni, amikor a japán konyha volt a mániám, udonvágó késem is van, de mindig van egy új terület. Apám már egész kiskoromban már megtanított húshártyázni, meg ilyen dolgokra, és onnantól kezdve mindig is főztem, ez része volt az életünknek, meg az is, hogy erről beszélgessünk. És szerintem receptet is úgy kell írni, mint novellát, én próbálok úgy írni ilyen szövegeket is, hogy az irodalomként is olvasható legyen.

Vámos Miklóssal beszélgettem, és ő azt mondta, hogy témát nem kell kitalálni, az mindig van, csak meg kell írni. Hogy kapcsolódik ez ahhoz, ahogy ön dolgozik?

Vámos Miklós: Fiatalnak lenni nem olyan jó dolog
Élőszóban nem mondaná el mindazt, amit új kötetében bevall - mert szégyelli, fáj, személyes. Bocsánatkérésről, idősödésről Vámos Miklóssal beszélgettünk.

Hát, nekem sem kell kitalálni semmit. Mindig több ötletem van, mint amit meg tudok írni. Hatalmas ötletkatalógusom van, ahova gyűjtöm ezeket, és néha átnézem. Mindig párhuzamosan dolgozom több dolgon, mindig írok regényeket, és az olyan, mint amikor épít az ember egy nagy házat, és én mindig szeretek mellette kis novellákat írni, fel van írva egy kis füzetbe egy csomó ötlet, amit egyszer majd megírok. Vagy nem, de sokkal több van oda felírva, mint ahányat megírtam eddig.

És ezt hogy kell elképzelni? A Máglya kapcsán említette többször, hogy onnan jött az ötlet, hogy fekszik és nézi a vonuló hangyákat. Ilyen kis félmondatok vannak ebben a katalógusban, hogy „nézem a vonuló hangyákat”?

Igen, ilyenek. Vagy, mondjuk, egy múzeumban láttam egy érdekes szobrot. Vagy a wrocławi templomban például van egy teljes lakótelepi lift, az visz fel a toronyba a székesegyházban, és amikor láttam azt a liftet, akkor azt mondtam, hogy hát ebből valamit fogok írni. És évekkel később az ÉS-ben közöltem egy novellát, ami egy liftkezelőről szól egy templomban. Vagy ugyanígy egy lengyel templomban láttam egyszer egy gyertyaautomatát, amiben nem igazi gyertyák voltak, hanem be kellett dobni pénzt, és akkor egy műgyertya kigyúlt. És sokkal később ebből is írtam egy novellát. De ez mindig így van, látok valamit, és tudom, hogy abból lesz valami. Néha regény lesz, vagy elkezd nőni vagy alakulni, de olyan sosincs, hogy ülök a papír felett, hogy úristen, most miről írjak.

Szintén Vámos Miklós említette, hogy szerinte az íráshoz nem kell sok tehetség. Hanem inkább szorgalom kell, és némi stílusérzék talán. Mit gondol, mi az, ami még kell hozzá?

Szerintem tehetség kell hozzá meg kitartás, ez a kettő. A tehetség az, hogy az ember tudja, mikor jó a mondat és mikor nem, mikor rossz, talán ez az, amit Vámos stílusérzéknek nevez, én ezt inkább tehetségnek nevezném, ez azért nem biztos, hogy tanulható. Kitartás meg ahhoz kell, hogy egy regény tíz év is tud lenni, és azt ki kell bírni. Néha nem tíz év, persze, de néha meg igen, és az kitartó munka. Azért kell hozzá nagy kitartás, mert senki nincs, aki minket arra kényszerítene, hogy regényt írjunk. Ez tényleg önkéntes rabság, azért hagyják olyan sokan abba. Meg érzékenység is kell hozzá szerintem, empátia, hogy meg tudj más hangján szólalni, és úgy tudj megszólalni, hogy akik olvassák, elhiggyék, hogy mégis a te hangod.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Nyilatkozta, hogy amikor elkezd írni, onnantól kezdve „meglehetősen tehetetlen”, és nem feltétlenül ön irányítja azt, ami a keze alól kijön. Hasonló élményről számolnak be sokan, akik írnak, de vajon mi történik itt, istenélmény, vagy mi ez? Honnan hozzuk ezeket a történeteket?

Én mindig azt érzem, amikor írok, hogy átkukucskálok valahova, átnézek egy kulcslyukon és meglátok valamit, amit nem lehetne. Hogy ez hol van, azt nem tudom, de amit meglesek, azt meglestem, nem tudok mást meglesni, mint amit meglestem. Mindig azt szoktam mondani, hogy kinyílik a papír vagy a képernyő, és ott át tudok nézni egy másik helyre. Nem tudom, hogy hova, nem is kell foglalkoztasson, én nem akarok oda átmenni, hanem hozni akarok onnan valamit. És amit onnan hozok, az nem lehet máshogy, nem tudom megváltoztatni, amit láttam. Látomásszerű dolog ez, de hogy az hol van, azzal nekem nem szabad foglalkozni. Azzal szabad foglalkozni, hogy azt pontosan megírjam.

Tudatosság viszont azért mégiscsak kell az íráshoz, az ehhez a pontossághoz szükséges?

Igen, a pontossághoz, meg ahhoz, hogy az ember megtalálja a nézőpontot. Az már az én döntésem, hogy monológ lesz vagy külső nézőpontú szöveg, felnőtt vagy gyerek beszél, az időt hogy fogja kezelni – ezek már tudatos döntések, mesterségbeli és szakmai kérdések. Ez már rajtam múlik, ezt már én döntöm el. De az, hogy mit írok meg, amit látok, a kép, az nem az én döntésem.

És mennyit lát előre a történésekből, mielőtt írni kezdi, mondjuk, egy regény eseményeit?

Egyáltalán mikor volt a mielőtt? Azt sem tudom előre, hogy épp regényt írok. A fehér királynál is már megírtam három fejezetet, amikor rájöttem, hogy ez nagyobb történet lesz. Amikor erre rájön az ember, akkor egy idő után meglátja a végét, és egy idő után a többit is. Körülbelül a felénél elkezdem látni, hogy mi az, ami hiányzik belőle és meg kell csinálni, és akkor kezdek dolgozni azon, hogy kerek egész legyen. Ez olyan, mint amikor házat építek, de úgy, hogy közben benne lakom, és ha látom, hogy hol lyukas a tető, akkor oda teszek egy cserepet.

Ahhoz képest, hogy a könyvei meglehetősen sötétek, ön egyáltalán nem a fűtetlen padlásszobában éhező, szenvedő író képét mutatja, hanem él egy teljes, mintaszerű, idillinek tűnő családi életet. Van ennek a „szenvedő író” archetípusnak bármi köze a valósághoz?

Ez úgy van, hogy az írás az elég nagy szenvedés. Írni nagyon sötét, fekete dolog, ahol az ember folyamatosan a megsemmisüléssel néz szembe. Amit írok, azt nagyon sokszor ki kell dobjam. És ez iszonyatos fájdalmas dolog, ez egy halálos dolog, életveszélyes. Egy regénybe belebukni, az életveszélyes. Az írás egy sötét depresszió tényleg, nem lehet vidáman írni. De én pont ezért nagyon erősen elhatároztam, amikor gyerekeim születtek, hogy én normális ember leszek; ha nem írok, akkor, ha törik, ha szakad, boldog leszek. És ezt nagyon kemény munkával csinálom: amikor írok, akkor nem vagyok egyáltalán boldog, de amikor kijövök a szobából, akkor igenis minden eszközzel azon igyekszem, hogy a lehető legszabadabban és boldogan éljek, mert csak így lehet elviselni. Ez olyan, mint a klasszikus mondás, hogy ép testben ép lélek. Az embernek törődnie kell a saját boldogságával az íráson kívül, épp azért, hogy legyen ereje elviselni azt, amit az írásban végig kell csinálni.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Én tudatosan készültem arra, hogy író legyek és arra is, hogy ezt túléljem, mert ebbe nagyon könnyű belehalni. Tehát az egy nagyon tudatos életvezetési döntés, hogy szépen élek, amikor nem írok. Mert épp elég nehéz dolog nekem írni. Amikor először csináltak rólam fotót, akkor kérdezték, hogy mit mosolygok, amikor ilyen sötét dolgokról írok – azért mosolygok, mert én szembemosolygom azt a sötétséget.

Mintha megkönnyebbülne, és meglepné, hogy sikerült és túlélte.

Hát ez mindig kérdés! Ez egy nagy küzdelem. Nagy szavak, de az írás életveszélyes, mert a létről szól, olyasvalamit csinálunk, ami addig nem létezett, és a nemlétnek a szélén táncol. Ezzel szembe kell nézni. Nekem erősebbnek kell lennem annál, amit csinálok, mert különben meghalok. Ez egy nagyon fontos dolog, ami kell az íráshoz.

Ha van egy különösen nehéz napja íróként, akkor kijön a szobájából, és, teszem azt, azt mondja a családnak, hogy csináljunk valamit, hogy jobban legyek?

Az nagyon fontos, hogy ne terrorizáljam őket azzal, hogy írok. Nem azért kell csinálni valamit, hogy én jobban egyek, hanem mert most élünk. Meg kell próbálni élni és szépen élni attól függetlenül, hogy írunk. Nagyon kell vigyázni, hogy ne hordja szét az ember az írás feszültségét, hanem ott hagyja azt a szobában, most is van például egy jelenet, amin dolgozom, és nem azon kell gondolkoznom, amikor beszélgetünk, mert akkor nem tudunk normálisan beszélgetni. Meg kell tanulni, hogy ne vegye át az írás minden más felett az uralmat. Meg kell tanulni írni, és meg kell tanulni élni, és nekem a kettőt egyszerre kellett megtanulni. Igazából akkor lett ez fontos, amikor gyerekeim születtek, mert egyedül az ember azt csinál, amit akar, de a gyerekeimet soha nem akartam kitenni ennek, épp elég baj, hogy nekem nehéz, de ők nem tehetnek arról, hogy én író vagyok. Ennek ellenére biztos, hogy nem normális az életük, de amennyire lehet, legyen az, mert ez fontos.

Ez a szép élet azért is működhet talán, mert művészházasságban él. Feleségével, Szabó T. Annával mennyire folynak bele egymás munkájába?

Ez egy nagyon szép viharos kapcsolat. Mindent tudunk a másikról, csak azt nem, amit ír. Amikor írok, nem tudja, hogy mit írok, amikor kész vagyok, akkor látja, és akkor beszélünk róla sokat, és nagyon sokat segít nekem, én is neki, a szövegeken, amikor készen vannak, nagyon sokat dolgozunk, megbeszéljük, hogy mi működik, mi nem – de magát a folyamatot nem látjuk. Az, amikor elkészül valamivel, az engem mindig meglep, hogy mi az, amit ő írt, és ő is így van ezzel. Sose tudjuk előre. Nyilván, amikor regényt írok, az más, mert annak a részeit tudja, de ott is meglepetések szokták érni. De nagyon tudatosan végigbeszéljük aztán, egymás szerkesztői vagyunk, szinte gyerekkorunktól, hiszen kamaszokként ismertük egymást meg, ez azóta tart. Ez egy munkakapcsolat is, de az irodalom ezen kívül is része az életünknek, rengeteg szöveget olvasunk fel egymásnak, beszélünk róla.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

És mindez az írás függetlenségével, magányosságával hogy fér össze? Hogy kapcsolódik össze két független alkotóember a mindennapokban?

Pont az a lényeg, hogy függetlenek maradtunk. Mi nem ismerjük egymást – bár együtt vagyunk harminc éve, de fogalmam sincs, hogy ő ki, sokat tudok róla, de amikor ír valamit, az mindig meglep. Ez így működik, az írásban ő egyedül van, akkor is, – rengetegszer van ilyen – ha egy méterre ülünk egymástól, mégis nagyon messze vagyunk, miközben azért jó tudni, hogy ott van a másik, a terhet segít elviselni. Az írás kudarcos dolog, mindig benne van a kudarc lehetősége, sosem szabad biztosra venni, hogy be tudom fejezni. És az, hogy közben tudom, hogy van valaki, aki ilyen értelemben százszázalékosan támogat, az sokat tud segíteni, és az is, hogy tudom, hogy amikor megírok valamit, akkor azt megnézi, és ha nem működik, azt meg is mondja, és azt is, hogy miért nem, és nagyon sokszor igaza van. És ez, mondom, viharos, ebben sok veszekedés, sok vita van, de az élet minden területén sokat beszélgetünk egymással.

Egyik regénye sem épp az ártatlanság története, azzal együtt, hogy kettőnek is gyerek a főhőse, és a fordításai közül is több, gondolok itt főleg a Trainspottingra, elég karcos, veszélyes sztori. Vonzza a sötétség, a szakadék?

A fordításaim inkább úgy alakultak, hogy nem mindent tudtam lefordítani, amit szerettem volna, és nem mindent szerettem, amit lefordítottam, de ez jó iskola, sokat lehet belőle tanulni, egy szöveget megérteni mélyen, megtanulni, hogy működik, mindenkinek tanácsolnám, aki írni akar, hogy fordítson. Egyébként meg elég sötéten látom a világot, erőszakos és vad helynek látom, amit a hatalom határoz meg, és nem a legpozitívabb irányba haladnak a dolgok, miközben meg nem gondolom, hogy pesszimista lennék – de a könyveim sötétek. Mindig szeretnék olyan könyvet írni, ami vidámabb, de valahogy sose sikerül.

Apropó sötétség, ön is reagált a Babcsenko-ügyre. Változtat az író dolgán, hogy állítólag a post-truth korában élünk?

Nehéz ez. Az írónak az a dolga, hogy írjon, attól függetlenül, hogy a világgal mi történik. Mondjuk a Babcsenko-ügyben a legszomorúbb az, hogy a könyvéről nem beszélnek. Neki van egy nagyon jó könyve, a Jelenetek egy háborúból, és én azt reméltem, hogy arról is fognak beszélni, de nem, újságíróként emlegetik. Az egész történetnek a tanulsága az kellene, hogy legyen, hogy az embereknek el kellene olvasniuk azt a regényt, újra ki kéne adni, mert nem kapható már sehol. Az egy kultikus könyv, aki olvasta, azokban mély nyomot hagyott, és én emiatt reagáltam erre az egész ügyre, mert ismertem egy embert, akinek van egy nagy könyve, és akiről úgy tudtam, hogy meghalt. Az, hogy mi történt, az engem majdhogynem nem is érdekelt, ami érdekelne, hogy ezt a könyvet sokan elolvassák, mert azzal az emberrel bármi fog történni, az akkor is egy nagy könyv, az az ember egy nagy író, és aki egy ilyen könyvet meg tudott írni, az még meg kéne írjon pár ilyen könyvet, a mi könyveinket nem írják meg helyettünk mások.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Gyakorlatilag egy regénynél, post-truth ide vagy oda, nem lehet kérdés az igazság.

A regénynél az a kérdés, hogy a lehető legjobb regény-e, hogy a saját céljait beteljesíti-e. Az igazság nem lehet kérdés, ugyanis a regény, a fikció eleve nem onnan indul ki, miközben mégiscsak meg tudja fogni a dolgok lényegét. Mondjuk, én nem tudnék egy történelmi munkát írni a rendszerváltás tanulságairól, mert nem vagyok történész, de mégis, a Máglyában azért sok minden benne van abból, amit erről gondolok, és aki elolvassa, az sokat tanulhat a rendszerváltás tanulságairól, talán többet is, mint a történelmi szakirodalomból. Valamifajta igazsága minden könyvnek van, de itt nem az a cél.

Apropó rendszerváltás, azt különösebb kockázat nélkül kimondhatjuk, hogy a diktatúra visszatérő témája a regényeinek. Mintha mentünk volna egy kört, de visszatértünk volna a történelem egy korábbi pontjára. Mit gondol, hogyan történt az, hogy ennyire gyorsan elfelejtettük azt, amin túl van ez az ország?

Fontos lett volna szembenézni pontosan azzal, hogy mi történt, meg kellett volna érteni, és meg kellett volna próbálni magunknak a lehető legkíméletlenebbül és legpontosabban elmondani: kik vagyunk és mit csináltunk? Ezért is próbálok erről írni. A Máglya ilyen szempontból egy romantikus regény, mert ott ez egy kicsit, legalább egy ember számára megtörténik. Szerintem azt nagyon fontos tudni, hogy mi a hatalom, és hogy az mit csinál velünk, és mi mit csinálunk másokkal, hogyha a hatalom arra kényszerít, és ebben mi a szerepünk. Ezt a fajta szembenézést nem lehet megúszni, hogyha megúsztuk, akkor majd később kell szembenéznünk vele, előbb-utóbb ez mindenképpen kérdéssé válik, mert különben magunkkal nem fogunk tudni szembenézni.

Van ebben ön szerint valamiféle néplélek, vagy olyasmi, amit öröktől vagy nagyon régtől fogva magunkkal cipelünk?

A hatalmi viszonyok nagyon erősen reprodukálják önmagukat, a hatalom kérdése társadalmi kérdés is, és nehéz szabadnak lenni, ezt meg kell tanulni nagyon tudatosan, ugyanúgy, ahogy boldognak sem könnyű lenni. Erre az embernek nevelnie kell magát kiskorától, fontos, hogy ez része legyen a mindennapok kultúrájának. Ha ez nem történik meg, ha a társadalom hierarchikusan működik, akkor könnyű újra és újra hierarchizálni. Az például, hogy a magyar oktatási rendszer ugyanolyan hierarchikus maradt az utóbbi évtizedekben is, mint korábban volt, az biztosan árulkodó jel arról, hogy hogy gondolkozunk ezen a vidéken. De ez nem a néplélekkel függ össze, ez a hatalmi struktúrák működésével függ össze, hogy úgy látszik, a diktatúrák hatalmi szerkezete könnyen beivódik a mindennapok hatalmi szerkezetébe. Ha ezt meg akarjuk szüntetni, ezt a traumát, akkor ezzel erősen konfrontálódni kell. És ez nem biztos, hogy megtörtént. Talán ezért olyan könnyű az embereknek igazodniuk, mert még emlékeznek rá, hogy hogy kell.

És hogy történik az említett szabadságra nevelés?

Fontos, hogy az ember mindig megkérdőjelezze a hatalmat, és a saját hatalmát is, és ezt a kérdést kellene mindenkinek újra és újra feltennie magának, hogy a hatalommal milyen viszonya van, mit tehet, mi a saját személyes felelőssége. A hatalom egy szükséges rossz kellene, hogy legyen, amit mindenki kényszerből vállal, nem élvezetből. Csak olyannak lenne szabad hatalma legyen, aki nem akar hatalmat, és csak addig lenne szabad az övé legyen, ameddig nem akarja. Nyilván ez egy teljesen utópisztikus hozzáállás, a valóságban az emberek szeretik a pozíciót meg a státuszt. De ezt is meg kellene vizsgálni, mindenkinek önvizsgálatot kellene gyakorolnia, hogy miért fontos a státusz annyira.

Ha eljutunk egy ahhoz közeli állapothoz, amiben az ön szülei voltak, ön is meglépné, amit a szülei megléptek, felpakolná a családot és elmenne innen?

A szüleimnek nem volt más választása gyakorlatilag, viszont azt gondolom, hogy az embereknek joga és szabadsága van szabadnak lenni. Tehát ha el kell menni ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam, akkor el kell menni, ha nem lehet megváltoztatni, ami van. Szabadon kell élni. Onnan lehet megismerni a diktatúrát, hogy minden tett politikai tetté válik, minél több ilyen van, annál gyanúsabb. Illetve ha az ember igazat mond, és abból baja lehet, akkor az, bizony, diktatúra kezd lenni, ez egy nagyon jó marker. És ezt senkinek nem kötelező vállalni. Nem véletlen, hogy a diktatúrák általában be is zárják a határaikat, mert valahogy az emberek mindig el akarnak onnan menni, nem véletlenül.

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu

Most is azért mennek el olyan sokan?

Ezt nem lehet megmondani. De az is egy szabadság, hogy nyugodtan és boldogan élhess. Az is egy szabadság, hogy megengedhesd magadnak, hogy, mondjuk, könyveket vegyél, hogy legyen pénzed színházra. Az emberek vágynak arra, hogy tisztességes, normális, nyugodt életet éljenek, a politikának az lenne a dolga, hogy ezt megteremtse. Mégiscsak létezik egy nyugati polgári életszínvonal, és az egész bolygón mindenkinek joga kéne rá legyen, hogy így éljen. Persze azt mondják, hogy ez nem lehetséges, de én azt gondolom, hogy lehetséges.

Nehéz elhinni, hogy ebből a mostani állapotból létrejön „a fényes jövő”, amiről a qubites novella-folyam a címét kapta.

A jövő lehet disztópia, és lehet utópia. Én azzal játszom, hogy a technikai mennyország különböző állapotait nézem, és azt, hogy a technikai mennyország az pokol vagy mennyország, ennek aspektusait vizsgálom. Az biztos, hogy hihetetlen változás és fejlődés előtt állunk, elég visszagondolni arra, hogy mi minden történt az elmúlt harminc évben, és hogy ez most kezd olyan szintre jutni, hogy a technikai változások most kezdik igazán meghatározni a mindennapjainkat. Ez a folyamat nem fordítható meg, de hogy ebből mi lesz, azt nehéz meglátni, totális diktatúra, vagy totális szabadság? Mindkettőről, és ennek minden aspektusáról írhatok. Ez engem lenyűgöz.

Mindkettőre ugyanakkora esélyünk van?

Igen. Nem lehet látni, hogy egy létező diktatúra hogy fogja ezeket a technikai lehetőségeket felhasználni, ha, mondjuk, Észak-Korea mindenkinek chipet tesz a bőre alá. Ezen el lehet gondolkodni. Vagy például, mi már éltünk diktatúrában, ahol azt gondoltuk, hogy mindenkit lehallgattak – nem hallgattak le mindenkit – ha tényleg lehallgattak volna mindenkit, akkor lehet, hogy megdőltek volna ezek a diktatúrák? Nem lehet tudni, de íróként ez mindenképpen izgalmas.

A sci-fi kevésbé filozofikus, kevésbé valóságos verziói is érdeklik? Néz például szuperhősmozikat?

Minden érdekel, a magaskultúra és a populáris kultúra minden aspektusa érdekel, egy totális mindenevő geek vagyok. Felváltva olvasom a legkomolyabb kortárs filozófiát a ponyvákkal. Ponyvákat, mondjuk, általában idegen nyelven, azokat nyelvtanulásra szoktam használni, de igen, engem minden érdekel, minden izgat, persze nem válogatás nélkül, de az nagyon bennem van, hogy mindenből tanulhatok.

Egy ekkora geeknél felvetődik a kérdés, hogy ha nem lenne író, akkor mi lenne?

Konkrétan lehettem volna programozó, de bármivel foglalkozhatnék. De az íráson kívül nem vágyom semmire, abban mindent megkapok, íróként bármi lehetek. Tegyük fel, hogy érdekel a jog: bármilyen szinten beleáshatom magam a jogba, ha egy ügyvédről akarok írni, tehát az írás ebből a szempontból a legnagyobb szabadság. Nagyon szeretek megtanulni dolgokat, és ha valamit meg akarok tanulni, akkor azt megtanulom, de valószínűleg az írást csinálom a legjobban, semmit nem tudnék olyan szinten csinálni, mint ezt, tehát nekem ezt érdemes csinálni.

Az említett két regénynek, A fehér királynak és a Máglyának jó ideje készül egy harmadik testvére.

Igen, ez a három így lesz egy nagyon laza trilógia, ezek a könyvek testvérek, és dolgozom a harmadik darabon is egy ideje, remélem, hogy hamarosan kész lesz, remélhetőleg idén befejezem, és akkor az a szelete az életművemnek kerek lesz. De látom már az az után következő regényeket is, van körülbelül három kötet novellám, van egy Srapnel munkacímű könyvem, ami egy polgárháborús városról szól, és van még két regény, amin dolgozok. Jövőre leszek negyvenöt, és azt remélem, hogy negyvenöt és ötvenöt éves korom között legalább kétévente lenne egy könyvem, de lehet, hogy akár évente is. Tíz éve dolgozom sok dologgal párhuzamosan, és remélem, hogy most már fokozatosan elkezdenek beérni ezek a tervek.

Dragomán Györggyel a Margó Irodalmi Fesztivál apropóján interjúztunk: a fesztivál az Ünnepi Könyvhét alternatív programsorozataként indult még 2011-ben, azóta önálló programként jelent meg, évente kétszer. A külföldi szerzőkre is koncentráló őszivel szemben a nyári Margó a kortárs magyar írók fesztiválja, idén június 6-tól 10-ig rendezik.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.