Egészen elképesztő magyar filmes dömping zajlik épp a hazai mozikban idén ősszel. Hogy nem tűnt fel? Aggodalomra semmi ok, nem a kedves olvasó hibája a dolog, sajnos zömében olyan filmekről beszélünk, amelynek messze nem jutott annyi marketingbüdzsé, hogy abból érdemben hirdetni lehessen ezeket az alkotásokat, sőt, sok esetben még a szaksajtó is épphogy értesült a szóban forgó filmek érkezéséről. Ha jól számolunk, nem kevesebb, mint tíz magyar film érkezett szeptember óta a mozikba, közszolgálati jelleggel álljon itt az összes: Varrat, Magyarázat mindenre, Tisza-tó, az ember alkotta paradicsom, Cicaverzum, Mellékszereplők, Elfogy a levegő, Mesterjátszma, Magasmentés, Libertate ’89 – Nagyszeben, Éger. Melléjük érkezik még három idén, jövő héten a Semmelweis, aztán a Bagossy Brothers Company – 10 éve úton című zenés doksi, és a sort az ígéretes Valami madarak zárja december közepén. Reméljük, nem hagytunk ki semmit.
Tizenhárom magyar film nem kevés, és bár az alapvetően öröm, hogy sok magyar film készült, de talán bölcsebb lett volna nem három hónap alatt megsorozni velük a piacot, pláne, hogy az év előtte lévő kilenc hónapja során összesen nem jött ki ennyi magyar film. Hogy ez miért esett így és kinek a hibája, az messze túlfeszítené e filmkritika kereteit, mindenesetre elég átgondolatlan pazarlás néhány hét alatt ennyi magyar filmet egyszerre rászórni a nézőkre egy olyan piacon, ahol a nézők eleve viszonylag keveset járnak moziba, és ha megteszik, akkor is még mindig nehezen vehetők rá arra, hogy a hazai filmgyártás eredményeinek esélyt adjanak. Arról nem beszélve, hogy ezeknek a sok esetben jobb sorsra, nagyobb figyelemre érdemes hazai alkotásoknak nem csak egymással kell versenyezniük, sőt, elsősorban nem, sokkal inkább a nagy blockbusterekkel, amelyekből azért szintén akad néhány így az év utolsó negyedében. Ebbe a hatalmas zajba érkezett meg szintén alig észlelhető promóciós hátszéllel a Magasmentés, a nagyjátékfilmmel több mint húsz (!) éve nem jelentkezett Fésős András új filmje, amely azonban nem a zaj miatt nem lesz megasiker.
Félix Sándor (Bogdan Dumitrache) katasztrófavédő, leánykori nevén tűzoltó, azon belül is egy speciális szakterületen dolgozik: magasmentő, azaz olyan embereket ment, akik épületek tetejére, hidakra másztak fel, hogy eldobják maguktól az életet. Az utóbbi időben meglehetősen gyakran van szükség a szakértelmére, Budapesten ugyanis rejtélyes okokból folyton szakad az eső, a borongós hangulat pedig teljesen rátelepedett a lakosságra, ami miatt látványosan megnőtt az öngyilkossági kísérletek száma. Hősünk azonban egészen kimagasló a szakmájában, az utóbbi száz mentése mind sikerült, így afféle híresség lesz belőle, szerepeltetné a tévé, ám ő nem igazán kér belőle. Pláne, hogy ugyanezen tévécsatornák rendszeresen leadnak olyan illegális videófelvételeket, amelyek mélységesen felháborítják: valaki minden mentésükről értesül, és titokban felveszi azt, akár sikerül, akár nem, ezekből a felvételekből pedig jó pénzt csinál. Szóval Félix Sándornak van elég aggodalma, főleg, hogy eggyel jobban bevonódik a munkába, mint kellene, és az általa megmentett emberek életébe is be-beavatkozik időnként, és ha ez nem lenne elég, még a fia, Kristóf (Börcsök Olivér) is teljesen elhidegült tőle, sőt, mint kiderül, ellene dolgozik.
Elég izgalmas közeg, remek ötlet, és az is ígéretesen hangzik, hogy a forgatókönyv kapott egy nemzetközi szkriptdíjat – ám az elkészült alkotást látva élünk a gyanúperrel, hogy a díjat a könyvnek még egy korábbi változata kapta, vagy ha mégsem, hát a gyártás, vagy a vágás során húzták ki a könyv összes méregfogát. A Magasmentés ugyanis gyakorlatilag az összes ziccerét kihagyja: akciófilmnek túl lassú és töredezett, és az adrenalinszintet sem dobja meg érdemben, ahhoz, hogy karakterdrámaként működjön, nem ás elég mélyre a főhős lelkében, hőstörténetként azért bukdácsol, mert nem sikerül a hőst megkedveltetnie a nézőkkel, ráadásul a főszereplő román színész, Bogdan Dumitrache hiába játszik jól, a szövegeit nem sikerült úgy fordítani, hogy a szinkron ráilleszkedjen a szájmozgására, a végeredmény pedig fájón kizökkentő, és még idegenebbé teszi a főszereplőt. Apa-fia drámaként szintén nem áll elég stabil lábakon a film, mert nem érezzük át eléggé sem azt, hogy mi áll közéjük, sem azt, hogy mit okoz az életükben az, hogy ez a kapcsolat eltörött. Emellett zavaróan sok lyuk tátong a történet szövetén, egy csomó kérdésünkre sosem kapunk választ: hogyan került Kristófhoz a tűzoltósági walkie-talkie, mi történik a megkötözős jelenet után, mi okozza az öngyilkossági „járványt”? És a sor még folytatódhatna.
A film így a történetvezetés akadásai miatt jobb híján leginkább egy különös, kaleidoszkopikus Budapest-tabló, amelyben szokatlan – és egyébként nagyon látványos, messze a látványvilág a film legnagyobb erősége – szemszögből nézhetünk rá a város látképére és néhány figurájára, ám tablóként sem hibátlan. Felvonulnak furcsa, de hihető és emlékezetes alakok, például Keresztes Tamás csavargója vagy Hegedűs D. Géza hajóskapitánya, és néhány hétköznapinak szánt, de annál életszerűtlenebb karakter, mint a törtető tévés szerkesztő, Takáts Andrea hűtlen nőként, az emlékezetes Külön falka tinivé érett Horváth Zorkája rajongóként. Nagyon sokan vannak a mellékszereplők, és sajnos nem ritkán érezzük azt, hogy csak azért vannak itt, hogy a színészek neve emelje az ázsiót, mert igazán nem kezd velük sok mindent a film, felkapja, majd elengedi őket, szinte azonnal elfelejtve.
Így jár Cserhalmi György, aki pszichológusként a három öngyilkostípusról kezdi okítani a főhőst (a trailerben is elhangzik), ám végül csak egyet ír le, a másik kettőről nem esik szó, és az eredetileg etikailag-szakmailag hajlíthatatlan pszichológus végül etikátlanul jár el, de nem értjük, miért. Így jár Kovács Lajos, aki tényleg csak azért van itt, mert Kovács Lajost látni általában öröm a nézőnek, így jár Bánfalvi Eszter is a rejtélyes nőként, aki boldogan lesz öngyilkos: a karaktere fontosként van tálalva, el is indul a film abba az irányba, hogy ezt tovább vigye, de aztán egyszer csak félbeszakad és teljesen elfelejtődik: soha többé nem esik szó sem a viszontlátásról, amit emleget, és az ajándékának rejtélyét sem oldják fel. Ehhez mérve apróság, de a film életszerűségét tovább rontja az is, hogy a leugró-zuhanó emberek felvételeivel kereskedő hülyegyerekek vizuális humora megáll abban, hogy visszajátsszák a zuhanásokat – a netes tartalomgyártók humora ennél sokkal gonoszabb, de főképp: kreatívabb. Összességében a Magasmentésben egy nehezen hihető történetben, nehezen hihető karakterek között hangzanak el nehezen hihető dialógusok… Kár érte, tényleg, mert mindeközben érezni, hogy az irányok stimmeltek, csak valahol a folyamat során szétesett a végeredmény.
Magasmentés, 2023, 109 perc, mozipremier: november 16. 24.hu: 4/10
