Fehér folt – így nevezi Lólé Attila, a Szabadító főszereplője azt a tizenöt évet, amelyet a teljes önpusztításban és bűnben töltött. Keményen kábítószerezett, az utcán élt, kukákból evett, akit csak tudott, meglopott – beleértve saját családját is –, ki-be járt a börtönbe. Mindezt a Pannonhalmi Főapátság takaros kis kertjében magyarázza egy szerzetesnek, nem sokkal később a nyolcadik kerületi Diószeghy Sámuel utcában szaval Kosztolányit – ezek az éles kontrasztok jellemzik Hajnal Gergely dokumentumfilmjét. Lólé egészen mélyről jön, éppen magasra tart, amely neki mást jelent, mint a legtöbb embernek: célt szeretne, missziót, fűtött lakást és mindenekelőtt fejlődni.
Hajnal nem meglepő módon a börtönben találkozott először Lóléval. A rendező a börtöncursillónak nevezett misszióhoz csatlakozva jár börtönökbe, hogy – ahogyan a honlapjukon is áll – „istenélményt adjanak a raboknak.” Lólé ekkor már nem volt rab, ő maga is azért tért vissza a rácsok közé, hogy saját történetén keresztül inspirálja azokat, akik a rossz döntéseik következményét nyögik épp a börtönben. A rendező ekkor kezdte kamerájával követni a férfit, akinek három éven át figyelte a sorsát.
Lólé története megrázó, de távolról sem egyedi: olyan közegből jött, ahol egyszerűen lehetetlen volt máshogy szocializálódni. Ő maga mesél erről: kábítószerfüggő szülei is rengeteget voltak börtönben, így magától értetődő volt, hogy ő is erre az útra sodródik. „Megbocsátottál már magadnak?” – kérdezi a bencés barát, mire Lólé azt válaszolja, igen, mert erről ő nem tehetett. Felelősséghárítás – tárhatnák szét a karjukat a szkeptikusabbak, ám a másfél órás dokumentumfilm megmutatja, miért jogosak a férfi szavai. Lólé visszatér korábbi lakhelyére, a Diószeghy utcába, ahol fájóan gyakori kérdés az ismerőseivel folytatott beszélgetésben az „és kint van már vagy bent?” Édesanyja éppen kint van, kíméletlenül őszinte kérdéseket szegez neki a fia arról, hogyan is volt az ő mostoha gyerekkora. Az anya őszinte bocsánatot nem kér, inkább hárít, de mindez érthető: ha nem is részletezi, szavaiból nagyon hasonló gyerekkori körülmények sejlenek fel, mindössze tizennnégy évesen szülte meg a fiát. Innen nézve Lólé mélyrepülése sorszerű, hat és fél év börtönt, rengeteg ellene indított eljárást és élete teljes összeomlását eredményezte. Szintén drogfüggő testvérét ő maga vágta le a kötélről öngyilkosságát követően, de az ő nyakán is ott egy árulkodó sebhely – erről nem beszél, csupán annyit tesz hozzá, hogy az önpusztításban ő sem volt kispályás.
Lólé minden erejével azon van, hogy kitörjön ebből az ördögi körből. Távol tartja magát a Diószeghy utcától, sőt, Budapesttől is, egyenesen Pannonhalmáig ment azzal a céllal, hogy Istennel – akihez a börtönben került igazán közel – még mélyebb kapcsolatba kerüljön, és szerzetes legyen. A dilemma azonban nagy, ahogyan ezt a közmunka során ki is fejti társainak: mikor már épp elköteleződne Isten irányába, mindig jön egy nő. Végül az utóbbi felé billen a mérleg, és elhagyja Pannonhalmát, majd a nőt is, egy bicskei lakásban próbálja a víz felett tartani a fejét, miközben beismeri: nem egyszerű. „Ha kijössz, túlvagy a nehezén, pedig akkor kezdődik csak a neheze” – idézi társainak egyik egykori rabtársa börtönbölcsességét a szabadulásról, ezzel együtt sejlenek fel a reintegrációs folyamat nehézségei. Munkát szerez és vezetni tanul, miközben olyan egyszerű dolgok okoznak érthető módon nehézséget, mint a gázóra leolvasása vagy a számlák értelmezése. A dokumentumfilm Lólé sorsán keresztül jól kapja el a problémát: kijönni a börtönből, leszámolni az addigi élettel távolról sem olyan egyszerű, hogy valaki az új kezdet reményében bizakodva lépi át a börtön kapuját. Apró momentumokban mutatja meg a mindennapos küzdelmet, és azt, hiába jobb ez, mint kábítószerért lopni vagy börtönben ülni, egyáltalán nem egyszerű megtörni az ördögi kört. Lólé azonban küzd, igyekszik, őszintén beszél a magányáról, arról, hogy gyógyuló drogfüggőként bizony nem mindig egyszerű megállni a kísértést, a koronavírus kellős közepén pedig különösen nehéz egyedül kialakítania azt a napi rutint, amely a börtönben adott volt. Mégis kitart új élete mellett.
Na, mondom, hogy mi van. Illetve, bocsánat. Mondom, hogy mivel tudnálak megkínálni
– mondja az egyik látogatójának az otthonában, amikor itallal kínálná. „Ennyi ragadt rám három év alatt” – teszi hozzá, és az ilyen apró gesztusokban csapódik le igazán a férfi őszinte igyekezete.
Lólé amellett, hogy saját életét építgeti annak minden szépségével és nehézségével együtt, börtönökbe és iskolákba jár, hogy saját sorsán keresztül nyissa fel a fiatalok szemét, vagy épp adjon reményt azoknak, akik a rács mögött vannak. Neki rengeteget segített mindez, ezt adja most vissza: úgy érzi, a börtönben nyitottabbak az emberek, sokkal jobban kell a kapaszkodó, az, hogy valaki figyel a másikra. Őt magát is ez irányította arra az útra, amelyet most jár.
A Szabadító fontos film az érzékenyítés szempontjából: folyamatában mutatja be a reintegrációt egy olyan férfi sorsán keresztül, akinek a filmben látott környezetében a nullával egyenlő a társadalomba sikeresen visszailleszkedők száma. Amiről viszont nem beszél, az a másik fél, azaz a társadalom, amely napjainkban inkább lemondó, sok esetben elutasító a reintegrációval kapcsolatban – ezzel együtt viszont a probléma részévé válik. Hiába akar, nem tud visszailleszkedni valahova egy egykori bűnöző, ha nincsen befogadó közeg. Lólé környezetében szinte kizárólag támogató embereket mutat a film, akik empátiával állnak a férfihoz, mégis jó döntés volt szerepeltetni egy olyan munkáltatót – nem mellesleg egy börtönviselt férfit –, aki az addigi kedves hangnemnél keményebben mondja meg a főszereplőnek: ad neki munkát, de a naplopókból nem kér. Az ennél jóval sarkosabb, esetleg kifejezetten negatív álláspontok azonban nem hiányoznak túlzottan a filmből, csupán a téma tágabb körbejárásához tettek volna hozzá, ám tulajdonképpen a teljes képnek a szkeptikusok is részét képezik: elsősorban nekik üzeni a film Lólé sztorijával, hogy igenis van, aki tizenöt bűnözéssel töltött év után valóban változni szeretne.
A Szabadító nem az a típusú dokumentumfilm, ahol egy kerek egészet alkotó felemelkedéstörténetet látunk, amelyet aztán a sikeres beteljesedéssel fel lehet tenni a polcra, mint kipipált diadal. De maga a reintegráció sem ilyen: Lólé sorsa bizonyítja, hogy ez folyamatos küzdelem, amely hatalmas elhivatottságot követel meg. Nincsenek film végi feliratok arról, hogy a férfi megvette álmai házát, és boldog családfőként él jómódban, sem szájbarágós tanulság: te is fel tudsz állni, ha nagyon akarsz. Csupán egy embert látunk a nagyon sok hasonlóan szomorú sors közül, aki a mai napig vívja harcát, és ami még fontosabb: igyekszik reményt adni közben másoknak.
A Szabadító a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában látható.
