Melyik a legjobb A három testőr-film? Ez talán elsősorban nemzedéki kérdés, és csak másodsorban művészi. A mai negyvenes-ötvenesek biztosan a Richard Lester rendezte, többrészes adaptációval találkoztak először a tévében – két film készült a hetvenes években és egy kései folytatás a nyolcvanas évek végén –, és nekik a mai napig Michael York jut eszükbe a legfiatalabb testőr, D’Artagnan figurájáról. Akik viszont a kilencvenes években voltak gyerekek, a Chris O’Donnell főszereplésével készült változatot szeretik, annak ellenére (vagy éppen azért), mert abban mindenki más érdekesebb volt a főhősnél. Charlie Sheen mint Aramis, Kiefer Sutherland mint Athos, Tim Curry mint Richelieu bíboros – micsoda szereposztás, és akkor még az álnok Rochefort-t alakító Michael Wincottról vagy a királynő udvarhölgyeként feltűnő Julie Delpyről egy szót sem szóltunk.
De hol maradnak a franciák? Miért amerikai filmváltozatokból kénytelenek megismerni A három testőr történetét azok, akik élvezték az idősebb Dumas klasszikus kalandregényét, vagy akiknek az már annyira klasszikus, hogy elolvasni inkább nem is szeretnék? (Nem elolvasni amúgy hiba lenne, mert ma is nagyon szórakoztató, ráadásul a legviccesebb karaktert, D’Artagnan inasát rendszeresen kihagyják a filmekből, ahogy a mostaniból is.) Idén a franciák kérik vissza A három testőrt, és elég nagy költségvetést mozgósítottak meg elég sok nemzetközi sztárt szerződtettek hozzá, hogy a legújabb feldolgozás ne csak otthon, hanem legalábbis Európa-szerte versenyre kelhessen az angolul beszélő testőrökkel.
Természetesen készült már francia A három testőr-film, nem is egy, ezek azonban annyira régiek, hogy valószínűleg Franciaországban is legalább egy, de inkább két teljes nemzedékkel érdemes újra megismertetni a történetet. Az utolsó francia változat, amire emlékszünk, ráadásul eleve szokatlan darab volt: D’Artagnan lányáról szólt, Sophie Marceau játszotta a főszerepet. Martin Bourboulon friss rendezésében, ami ismét egy kétrészes adaptáció első fele, hasonló kísérletezésnek, különleges szemszögnek vagy egyéni áthangolásnak nyoma sincs. Ez nem is feltétlenül baj.
Régimódi abban az értelemben, hogy A három testőrt nagyszabású, romantikus, kardozós kalandtörténetnek szeretné megőrizni, nem pedig az öregedésről szóló allegóriát vagy a paródia lehetőségét látja meg benne (A három testőrt folytató Bragelonne vicomte, benne a vasálarcos férfi legendájával, gyakran az előbbi megközelítésnek ad alapot, míg Lester filmjei vígjátékba hajlottak).
Ma már persze egy konzervatív történelmi kalandfilmbe is belefér, legalábbis Franciaországban, hogy az egyik testőr nyíltan biszexuális legyen (természetesen a hedonista Porthosról van szó). Azon sem vonjuk fel a szemöldökünket, hogy Bourboulon, aki a Gustave Eiffelről szóló, két évvel ezelőtti életrajzi filmjével már szert tett némi gyakorlatra a nagy ívű hőseposzok terén, véresebb leszámolásokat és erőszakosabb párbajjeleneteket rendez, mint a gyerekközönséget jobban szem előtt tartó elődei.
Az Eiffel címszerepét is alakító Romain Duris most Aramist játssza, Athost pedig Vincent Cassel, aki szép családi örökséget folytat, mert neki már az apja is benne volt a Lester-féle változatban. Lajos király szerepére – mindegy is, hányadik Lajosról van szó – a francia producereknél már gyorshívásra van állítva Louis Garrel telefonszáma. Ezúttal is hívták, felvette, ráért. A parókát talán már eleve ő hozta magával. Hitvesét, a Buckingham herceggel kokettáló királynét Vicky Krieps alakítja, akit utoljára Sissiként láttunk a Fűzőben. Most két évszázaddal korábbi előkelőséget játszik, de nem számít neki, remek színésznő.
Minden A három testőr-filmben alapvető jelentőségű kérdés, ki játssza a Miladyt, a legjobb női szerepet. Erős a gyanúnk, hogy Paul W. S. Anderson több mint tíz éve csak azért rendezte meg a saját változatát – csapnivaló lett, már el is felejtettük –, hogy a feleségére, Milla Jovovichra bízhassa a Miladyt. Most Eva Green alakítja a végzet tizenhetedik századi asszonyát, és visszatér majd a francia bemutató előtt álló folytatásban is, aminek az lesz az alcíme, hogy Milady. Bízunk benne, hogy ott jogosnak tűnik majd őt kiemelni, mert a D’Artagnanban éppen a D’Artagnanként vitézkedő François Civil szürkébb a többieknél. Nem lepődtünk meg, mert ugyanez volt a helyzet az 1993-as amerikai változatban, amiről eszünkbe jut, vajon merre járhat most Chris O’Donnell.
De mi marad a névsorolvasáson túl?
Mintha A három testőr-filmadaptációk bő százéves történetében minden rendező érezte volna, még az új hullámok szelétől erősen megcsapott Richard Lester is, hogy ennek a történetnek Alexandre Dumas az első számú szerzője, hősei pedig a romantikus fénybe állított, történelmi múlt mitikus harcosai. A rendezők feladata, hogy engedjék teljes pompájában ragyogni a mítoszt.
Nevezhetjük ezt akár szakmai alázatnak is. Mindenesetre Bourboulon is ezt az elvet követi: félreteszi az egyéni leleményeket és az újszerű adaptációs megoldásokat a régi vágású, kalandos szórakoztatás kedvéért. Emiatt A három testőr: D’Artagnan hollywoodi stílusú feldolgozás, hiába készült Franciaországban. Kisebbfajta elégtételt mégis jelent, hogy ezek a testőrök most nem angolul, hanem franciául beszélnek.
A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D’Artagnan), 2023, 121 perc. 24.hu: 7/10.
