A lényeg az, hogy szívesen lépnék érted az autók elé. És amit sosem tennék veled: hogy hazudok. Gondolj csak bele, Truman! Ha mindenki benne van, akkor nekem is benne kéne lennem! De nem vagyok benne, mert nincs miben.
Ezekkel a szavakkal győzködi a legjobb barátja Truman Burbanket arról, hogy nincs miért izgulnia. Nincs semmilyen összeesküvés körülötte, nem figyelik árgus szemek minden lépését. Menjen haza nyugodtan, és élje tovább az életét.
Talán ez a Truman Show legszomorúbb jelenete. Tudjuk, hogy Marlon hazudik, pontosabban a színész, aki Marlont játssza a Truman Show című valóságshow-ban, betanult szöveget mond. Ami neki színészi munka, Trumannek az élete, és ez az ellentmondás olyan fájdalmat szül, amiről mintha senki nem akarna igazán tudomást venni a filmbeli műsor szereplői és készítői közül. Ha Trumannek mindig, mindenről hazudnak, akkor Truman egész élete, egész személyisége konstrukció. Truman nem is létezik.
Noha a Truman Show a maga korában is szép sikert ért el – három Oscar-díjra jelölték, és 264 millió dolláros világszintű bevételével megcsípte az 1998-as globális nézettségi toplista tizedik helyét –, igazán a premier óta eltelt negyed században lett fokozatosan egyre inkább egyértelmű, hogy fontos filmről van szó. Nemcsak a nyomában készült, hasonló koncepcióra építő sci-fiken látszik a hatása (a Felforgatókönyvtől a Free Guy-on át a Nincs baj, drágámig), hanem a hétköznapi életünk átalakulásán is. Ahogyan a közösségi médiában folyamatosan közvetítjük a saját életünket, abban nem nehéz felismerni a Truman Show örökségét. Mitől igazán hollywoodi, és miért anti-hollywoodi ez a film? Inkább kedves nevelődési történetnek vagy sötét paranoiathrillernek látjuk huszonöt évvel a bemutató után?
„Nagyon meguntuk már a színészek mímelt érzelmeit nézni”
A Truman Show agytrösztje, Christof így foglalja össze a film elején, miről is szól a műsora:
Nagyon meguntuk már a színészek mímelt érzelmeit nézni. Elegünk lett a robbanásokból és a trükkökből. Bár az ő világa is bizonyos szempontból hamis, maga Truman teljességgel hiteles. Nincsen forgatókönyv. A szöveg nem shakespeare-i szintű, de eredeti. Egy való élet.
Az egy személyben íróként, főrendezőként és showrunnerként megismert Christof, akinek az egyszavas művészneve, a hátracsapott svájcisapkája és a választékos fogalmazásmódja is egyszerre idegesítően és ellenállhatatlanul modoros, valójában istent játszik Truman Burbank életében. Ennyiben a doktor Frankensteinek és doktor Jekyllek médiavilágba helyezett mai megfelelője. Bevezető monológját könnyen érthetjük a saját filmnézési, kikapcsolódási szokásaink kritikájaként: mi vagyunk azok, akik robbanásokkal és trükkökkel teletömött filmeket nézünk, de már unjuk őket. A Truman Show-t a mi kedvünkért teremtették.
A science fiction műfaja mindig is idegenkedve, baljós várakozásokkal fordult a jelen társadalma felé. Andrew Niccol, a Truman Show írója ilyen társadalomkritikus sci-fikkel vétette észre magát a kilencvenes években. A Truman Show első változatát már az évtized elején megírta, de évekbe telt, mire a forgatókönyv gazdára talált. Végül Scott Rudin, a korszak fontos producere vásárolta meg a könyvet, aki akkoriban a Paramount stúdiónál dolgozott (Rudin számos sikerfilm útját egyengette a megvalósulásig, de néhány évvel ezelőtt parkolópályára került Hollywoodban, miután nyilvános dühkitöréseiről szóló bizonyítékok és általa írt, rasszista e-mailek kerültek napvilágra).
A Paramount először Brian De Palmának ajánlotta fel a Truman Show megrendezésének lehetőségét. Niccol akkori forgatókönyv-változata jóval sötétebb, thrillerszerűbb volt a végül elkészült filmnél. Ez illett is volna a Carlito útját éppen befejező De Palmához, aki végül azonban nem vállalta el a feladatot. Tim Burton, Sam Raimi, sőt, David Cronenberg neve is szóba került a rendezésre, és maga Niccol is örömmel megrendezte volna a filmet. Ő azért esett ki a jelöltek közül, mert a stúdió nem akarta elsőfilmes rendezőre bízni az akkoriban magasnak számító, nyolcvanmillió dollárosra becsült költségvetést. (A Truman Show végül hatvanmillióból forgott le, Niccol pedig egy évvel a bemutató előtt már kijöhetett első önálló rendezésével, az ugyancsak saját forgatókönyvből készült Gattacával.)
A Truman Show így kötött ki az ausztrál Peter Weirnél. Weir akkoriban már több mint húsz éve filmezett. Hazájában az „ausztrál új hullámnak” nevezett nemzedék vezéralakjaként lett ismert olyan filmekkel, mint a Piknik a Függő sziklánál és a Gallipoli, az Egyesült Államokba áttelepülve pedig a közönség és a kritikusok által is nagyra tartott rendezésekkel, A veszélyes élet évével, A kis szemtanúval és a Holt költők társaságával folytatta a pályáját.
Weir elképzelései alapján a Truman Show közelebb esett volna a vígjátékokhoz, ezért is gondolkodott eleinte a Holt költők társasága sztárjában, Robin Williamsben lehetséges főszereplőként. Jim Carrey-t azután szemelte ki, hogy látta őt az Ace Venturában. A Truman Show dvd-kiadásának extrái között elmondja, hogy Charlie Chaplinre emlékeztette őt. Carrey alá is írt a Truman Show-hoz – „soha nem vállaltam el szerepet ennyire gyorsan”, mondta később –, de előbb be kellett fejeznie két másik filmet.
Így esett, hogy Andrew Niccol kilencvenes évek elején született ötletéből csak 1998 nyarára készült el a film. Ám ennyi késlekedés elég is volt hozzá, hogy a Truman Show alapkérdései más hollywoodi filmeseket is foglalkoztatni kezdjenek.
Jim Carrey először játszhatta el, ahogy legyűri a kafkai szorongás
Többször is írtunk már róla, hogy a kilencvenes évekre az amerikai sci-fi egyik aranykoraként emlékezhetünk. Terminator 2, Jurassic Park, A függetlenség napja – egytől egyig koruk csúcskategóriás hollywoodi produkciói, amelyek évekre előre utat mutattak a műfajnak.
A 12 majomban nincs, aki útját tudná állni a fél világot elpusztító vírusnak. A Strange Days – A halál napjában egy pszichopata bűnöző különösen kegyetlen gyilkosságok elkövetésére használja fel a forradalmian új kameratechnológiát. Az eXistenZ – Az élet játékban egy szoftvertervező esik a kiberterroristák és a saját videójátéka csapdájába.
A Truman Show-ban már ott kísért ezeknek a komorabb sci-fiknek a szelleme. Az említett filmek hősei ugyanakkor alkalmazkodtak az új, reménytelenebb világhoz. Cinikusak és életuntak; az emberiségbe vetett hitük, ha volt is, elenyészett.
Nem tudja, hogy az otthona díszlet, sem azt, hogy a felesége, az anyja, a legjobb barátja és az összes kollégája fizetett színész.
Jim Carrey alakításában Truman Burbank jobban hasonlít Frank Capra két klasszikus filmjének, a Becsületből elégtelennek és Az élet csodaszépnek a hőseire, akik annyira tisztességesek és egyenesek, hogy az életüket fenekestől felforgató válságokon is képesek úrrá lenni. Sőt, Truman közeli rokonságot ápol Forrest Gumppal is, akit szinte varázserővel vértez fel, hogy mindig a tőle telhető legőszintébb, naiv választ adja az őt érő kihívásokra.
Nem csoda, hogy Carrey olyan hamar elkötelezte magát a film mellett. Truman karakterével ugyanis rögtön két irányból írhatta felül az addigra már hozzánőtt, komikus szereptípust. Egyfelől visszafogottabb, hétköznapibb változatát játszhatta el az olyan mániákus burleszkfiguráknak, mint A maszk Stanley Ipkisse vagy Ace Ventura. Másrészt a karrierjében először mutathatta meg, hogyan hervad le az arcáról a széles mosoly, ahogy legyűri őt a lelke mélyén lappangó, kafkai szorongás. A félelem az egyedülléttől, a bezártságtól, az egyformaságtól. Attól, hogy a dolgok megváltoztathatatlanok, az életünk alakításába pedig alig van beleszólásunk. (Nem tudjuk, hogy Mark Fishernek a Truman Show is eszébe jutott-e, miközben a Kapitalista realizmuson dolgozott, de akár eszébe is juthatott.)
A nyilvánosságban egyre több szó esett a depressziójáról, a magánéletében őt ért tragédiákról. Mintha Carrey éppen úgy lépett volna ki a korábban rázáruló bohócszerepből, ahogyan Truman az élete díszleteként szolgáló, város méretű stúdióból – más kérdés, hogy ezzel ki is kopott a hollywoodi sztárok élmezőnyéből.
Önként változtattuk Truman Show-vá az életünket
A Truman Show tehát egy klasszikus hollywoodi filmekből ismerős, idealista hőst helyez egy jellegzetesen ezredvégi dilemmákra rezonáló, a média valóságformáló, valósághelyettesítő hatalmáról szóló történetbe.
Nem csoda, hogy nagyjából egyszerre készült el két másik, hasonló filmhez: a Pleasantville-ben egy testvérpár varázsütésre kedvenc, ötvenes években játszódó szappanoperájukban köt ki, az Ed TV-ben pedig egy videótékában dolgozó fiú napjait kamerázza éjjel-nappal egy tévéstáb. 1999-ben aztán bemutatták a Mátrixot, amelynek főhőse ugyancsak arra ébred rá, hogy hétköznapi élete csak színjáték, robotok által létrehozott valóságszimuláció.
Weir filmjét az teszi különlegessé ebben a hasonló témákat felvető sci-fi trendben, hogy a filmbeli tévéműsor világa, Truman életének helyszíne maga az idealizált amerikai kisváros.
Valószínűleg egy kívülről jött rendezőnek könnyebb ennyire élesen rámutatnia arra, mennyire elviselhetetlen is lehet az „amerikai álom”. Weir és Niccol megközelítésében a pompás városka a Trumanen elhatalmasodó paranoia tükörlabirintusává alakul, amiből a mai napig ihletet nyernek az olyan, egyként az amerikai életmód óvatos vagy határozottabb kritikáját célzó filmek, mint a Walter Mitty titkos élete, a Free Guy vagy a Nincs baj, drágám.
Ennek a tökéletesen őszintétlen életmódnak a gúnyrajza a múltra épít, az ötvenes évekbeli, eisenhoweri Amerikát formálja rémálomszerűvé a szatíra eszközeivel. A jövő társadalma, azaz a mi világunk azonban nem utasított el mindent a Truman Show világából. Talán a forgatókönyv írója és a film rendezője sem gondolta volna, hogy a bemutató után negyed századdal nemcsak a reality show számít majd bevett, unásig ismert műsorformátumnak, hanem az életünk bekamerázása és élő közvetítése is napi gyakorlat lesz.
A Truman Show-ban megjelennek a tévénézők is, amint körmüket lerágva izgulnak Truman szabadulásáért, mintha nem ők zárták volna eleve börtönbe kitartó figyelmükkel. Huszonöt év alatt annyi változott, hogy már nem csak ezek a villanásnyi jelenetekre bevágott, karikatúraszerű figurák jelképeznek bennünket, a közönséget. Mára Truman Burbank is mi lettünk, csak éppen mi önként választottuk azt, hogy bazári látványossággá formáljuk az életünket.
