Kosztolányi Pacsirtája amilyen szép, olyan szomorú könyv. Arról szól, milyen roppant teher a gyermek és szülei számára egyaránt, ha a család szeme fénye csúnyának, menthetetlenül vénlánynak születik. Ahogyan kritikájában Tersánszky Józsi Jenő írta a regény megjelenésekor, 1924-ben: „Képzeljék el, hogy két életre való, kedves ember szerencsétlenné válik a legnagyobb emberi örömmel, a magzatával.”
Negyven évvel a mű kiadása után filmet forgatott a Pacsirtából. Képtelen feladatra vállalkozott, hiszen a regénynek különösebb cselekménye nincs, csak – Ungvári Tamás szavaival – „gyönyörű prózája” meg lélekelemzése van. A Reggeli Hírlap méltán írta annak idején:
Kosztolányi Dezső, a szív poétája ebben a könyvében újra egész meleg lelkét teríti az olvasó elé. Ezúttal – s ez ritka alkalom – prózában szólal meg ugyanazzal a tisztasággal és felüdítő élvezettel, ahogyan azt költeményeinek elolvasása után szoktuk érezni.
Lehet-e ezt filmre vinni, az volt itt a kérdés. Ranódy maga is említette: „Félelmet és szorongást érzek, vajon képes leszek-e kifejezni mindazt a hangulati finomságot, mélyreható lélektani megfigyelést, mellyel Kosztolányi gazdagon telezsúfolta a regény szinte minden lapját.”
Tényleg csudák vannak abban a kötetben. Mielőtt Pacsirta elmegy a vonattal Tarkőre, édesanyja testvéréhez, a két szülő, Vajkay Ákos nyugalmazott megyei főlevéltáros és annak párja így búcsúzik tőle a sárszegi pályaudvaron:
Ne igyál hideg vizet. És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se egyél.
Úgy vélte az ember, a szimpla történetből – hogy a lány elutazik egy hétre, és ez alatt mindenki úgy tesz, mintha megszűnne mindaz, ami nyomasztja a famíliát, de hát kizárólag a rokonlátogatásnak lesz vége, egyébként minden marad a régiben – ennyi akár még meg is jeleníthető. Több aligha.
Csak lassan a feltevésekkel! A Vajkayt játszó Páger Antal olyan mélységeket tárt fel, hogy 1964-ben a cannes-i filmfesztiválon megkapta a legjobb férfi alakításért járó díjat. Miközben a Cote D’Azurön franciásan azt kérdezték: „Hogyan mertek Magyarországon egy ilyen szép lányt ennyire elcsúfítani?” A rondítást mindenképpen túltolták az alkotók. Egyrészt inkább meghökkentő abszurdot, mint szánni való esendőséget hoztak létre. Másrészt a huszonhárom éves, debreceni pályakezdés előtt álló Nagy Anna arcát a hamuszín előállításához bekenték kollódiummal, amitől a végzős főiskolai hallgató égési sebeket kapott, elsősegélyre kellett vinni a Rókus kórházba.
De a hangulatot sikerült megteremteni. Külsőleg Baján, ahol a főtérbe torkolló utca sarkán az Agrár Bank, a Mária Gyógytár és Fekete Géza orvosi műszerkereskedése fogta közre a Cook utazási iroda kirakatát, Weisz és társa márkás porcelánokat kínált, az Aranka fodrász szalon ondolálást javasolt, minden díszlet a századvég légkörét, a regénybe foglalt 1899-es esztendő miliőjét idézte.
Belsőleg pedig Ranódy – finom érzékkel – a színművészekre bízta magát. A Nice-Matin azt írta a cannes-i bemutató után:
Igényes film ez, amelyet ugyancsak igényes színészek adnak elő, akikről minden pillanatban érezni, hogy a színpadról jöttek.
Tényleg nem akárkik vonultak fel. Vajkay hitvesét Tolnay Klári formálta meg; Dobánét, Sárszeg szépasszonyát Bara Margit, Íjas Miklóst, a Sárszegi Közlöny alig huszonéves segédszerkesztőjét Latinovits Zoltán, Lator Margitot, a helyi Kisfaludy Színház szubrettjét Törőcsik Mari, Gusztit, a Magyar Király Étterem korábbi főpincérét Gózon Gyula alakította. A Párducok züllő társaságában pedig Bessenyei Ferenc tűnt fel Szunyogh latintanárként, Darvas Iván Füzes Feriként, Greguss Zoltán tűzoltóparancsnokként, a dévaj asztaltársaság elnökeként, Tompa Sándor Priboczay patikusként.
Kosztolányi így muzsikált szóban a Párducok kompániájáról: „Húsz évvel ezelőtt alakult Sárszegen, azzal a nem megvetendő céllal, hogy a szeszfogyasztást népszerűsítse és a férfibarátságot ápolja. A párducoknak inniok kellett napszámban, lelkiismeretesen, akár bírták, akár nem. Ákos is közéjük tartozott, mindjárt az asztaltársaság megalakulásakor, de aztán hirtelen megöregedett, »elsavanyodott«, ahogy mondták, és nem nézett többé feléjük. Mások kidőltek, meghaltak idült szeszmérgezésben, májzsugorodásban, mely a sárszegi férfiéletek rendes befejezője. Ezeknek sírját évenként megkoszorúzza az asztaltársaság, (…) az ifjak, párduckölykek és az öregek könnyeznek, kik deresedő fejjel is állják a sarat, s még mindig párducok.”
Illés Endre úgy gondolta a filmről: „Páger Antal és Tolnay Klári Kosztolányi szelleméhez és regényéhez híven kelti életre Vajkayékat. Nem mondhatok kevesebbet: emberteremtő játékuknak olyan holdudvara van, mint a szép Kosztolányi-verseknek. Zene, arányosság, tisztaság, pontosság, s mindez mégis nagyon könnyedén valósul meg.”
Az elismeréssel Keresztury Dezső sem fukarkodott:
Páger Antal a főszereplő. Ismét az arcjáték, a mozgás, a finom, apró gesztusok, a rekedten felszakadó vagy megtörten elsuttogott szavak nagy művésze. Tolnay Klári egyenrangú partnere: gyengéd szépsége, felcsillanó és kialvó finom mosolyai, ahogyan pár perc alatt meg tud fiatalodni és meg tud öregedni: a filmjáték magasiskolája. Bara Margit, Törőcsik Mari és főképpen Gobbi Hilda egyéniségükre szabott villanásnyi szerepeikben is életteljesen egyénített alakokat idéznek elénk. Ugyanezt mondhatjuk Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Greguss Zoltán, Latinovits Zoltán, Szakács Sándor és ismét csak külön hangsúllyal Gózon Gyula kitűnően megformált alakításáról. Érdemes felhívni a figyelmet a fiatal Nagy Anna teljesítményére. Ő a csúnya lány alakítója: sikerült neki csaknem eszköztelen egyszerűséggel ennek a nebántsvirágnak minden fájdalmas reménykedését, groteszk gyengédségét és halálos bánatát hitelesen egységbe forrasztani.
A Kortárs a Pacsirtát „Ranódy László legkiforrottabb filmjének” minősítette, és megjegyezte: „Különleges értéke az író-rendező-operatőr-főszereplő kvartettjének teljesítménye. A többi, ízléses és szép kíséret.”
A magyar irodalom legszebb kisregényeinek egyikéből a magyar filmtörténet legjelesebb alkotásainak egyike lett. Páger itthon is megkapta a filmkritikusok díját a legjobb férfi, miként Tolnay a legjobb női alakításért. Ungvári szerint a regényben benne van „a kisváros pusztuló intelligenciája, a napok reménytelenségének pontos ábrázolata”, elvégre „a magyar irodalom harmada erről szól, ezt ismételgeti konokul”.
A moziban nyilván nincs benne minden a regényből, de a könyv és a film nyelve mintha egybe csengene. Ranódy rengetegszer olvasta el Kosztolányi művét. Azt hiszem, Kosztolányi is örömmel megnézte volna Ranódyét nemegyszer.
