Elijah Baley megállt a fa árnyékában, és morogni kezdett:
– Tudtam, hogy így lesz. Máris izzadok.
Abbahagyta a munkát, felegyenesedett és letörölte homlokáról a verítéket. Komoran nézte nedves kézfejét.
– Utálok izzadni – állapította meg fennhangon, olyan jelentőségteljesen, mintha egy kozmikus törvényt mondott volna ki, és szörnyen megharagudott a világmindenségre ezért a fontos, de roppant kellemetlen biológiai apróságért.
Bezzeg a városban sohasem izzad az ember (hacsak nem akar). Ott folyamatosan ellenőrzik a levegő hőmérsékletét és páratartalmát, és mindig elkerülhető, hogy a test hőtermelése meghaladja a hőleadás mértékét.
Ott civilizált viszonyok uralkodnak.
Végignézett a gondjaira bízott férfiak és nők seregén: ügyetlenül kapálgattak a földeken. Többségükben tizenévesek voltak, de Baley-hez hasonló középkorú férfiak is akadtak közöttük. A kapáláson kívül egyéb, robotoknak való munkákat is végeztek. Ezeket a feladatokat a robotok sokkal hatékonyabban végre tudták volna hajtani, de utasítást kaptak, hogy álljanak félre, amíg az emberi lények gyakorlatoznak.
A nap éppen akkor tűnt el egy felhő mögött. Baley vegyes érzelmekkel nézett fel az égre. Örült, hogy a tűző napsütésnek (meg persze a verejtékezésnek is) vége, ugyanakkor lehet, hogy elered az eső.
Ezért rossz a városon kívül. Örökösen kellemetlenségek érhetik az embert.
Baley mindig elámult azon, hogy egyetlen, viszonylag kicsiny felhő tökéletesen eltakarhatja a napkorongot, és árnyékba boríthatja a vidéket, míg az ég többi része változatlanul tiszta kék marad.
A megnyugtatóan kemény fakéreg kezdetleges falat és tetőt képezett. Baley a hűs levélmennyezet alatt állt, és újra tanulmányozni kezdte embereit. Az időjárástól függetlenül hetente egyszer kihozta őket ide.
Újoncokat is toboroztak. Ezeknek a száma jóval meghaladta azon elszánt kevesekét, akikkel annak idején elkezdte a munkát. Nem lehet azt mondani, hogy a város vezetése kifejezetten támogatta volna a kezdeményezést, de jóindulattal viseltettek irántuk, és nem gördítettek felesleges akadályokat az útjukba.
Baley-től jobbra – a lenyugvó nap helyzetéből ítélve keleti irányban – a város tornyai és kupolái rajzolódtak homályosan a horizontra: ott van minden, amiért élni érdemes.
A mozgás jellegéből és más, leírhatatlanul finom jelekből arra következtetett, hogy egy robotot lát. Nem lepte meg a felfedezés. A városok kivételével az egész Földet robotok uralták. Errefelé is csak elvétve fordultak meg emberi lények, és azok is – hozzájuk hasonlóan – a csillagokról ábrándoztak.
Amikor Baley erre gondolt, tekintete önkéntelenül is visszatért az álmodozók csoportjához, és végigsiklott az arcokon. Személy szerint, név szerint ismeri valamennyiüket. Azért gürcölnek, hogy megtanulják, miként lehet megélni a külvilágban, hogy azután majd…
Baley összevonta a szemöldökét, és felmordult:
– Hol vagy, Bentley?!
– Itt vagyok, apa – szólalt meg egy fojtott hang a háta mögött.
Baley megpördült a tengelye körül.
– Többé ne csinálj ilyet, Ben!
– Milyet?
– Ne lopódzkodj mögém! Amúgy is elég nehéz megőriznem itt a lelki egyensúlyomat. Nem szeretem az efféle meglepetéseket.
– Nem meglepetésnek szántam. Füvön járva nehéz lenne zajt csapni. Nem tehetek róla. De nem kellene bemenned, apa? Már két órája idekint vagy, és szerintem ennyi már bőven elég.
– Miért gondolod? Talán mert egy magadfajta tizenkilenc éves tacskóhoz képest Matuzsálemnek számítok a negyvenöt esztendőmmel? Kötelességednek érzed, hogy gondját viseld a vén trotty faterodnak?
– Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Remek kopó vagy, most is fején találtad a szöget.
Bennek felcsillant a szeme, kerek arca széles mosolyra húzódott. Nagyon hasonlít az anyjára, gondolta Baley, nem hosszúkás a képe, mint az enyém, és nem is szigorúak a vonásai.
Egyvalamit biztosan az apjától örökölt Ben: a gondolkodásmódját. Időnként egészen súlyos komolysági roham tört rá, ami nem hagyott kétséget törvényes származása felől.
– Én is meg vagyok magammal elégedve – felelte Baley.
– De tényleg, apa. Te vagy közülük a legjobb, ha figyelembe vesszük…
– Mit?
– Hát természetesen az életkorodat. És ne felejtsük el, hogy te indítottad el ezt az egészet. De láttam, hogy bemenekülsz a fa alá, és azt gondoltam, hogy „Ma, talán megsokallotta az öreg”.
– Még hogy „megsokallotta az öreg”! Adok én neked! – zsörtölődött Baley. Most már tisztán kivehető volt a város felől közeledő robot alakja, de ő nem törődött vele. – Tűző napsütésben igenis okos dolog megpihenni néha egy fa alatt. Meg kell tanulnunk, hogyan használhatjuk ki a szabad ég alatti élet előnyeit, és hogyan viselhetjük el a hátrányait… És már bújik is kifelé a nap a felhő mögül.
– Igen, ki fog bújni. Szóval nem akarsz bemenni?
– Kibírom idekint. Hetente egyszer van egy szabad délutánom, amit itt töltök. Ez az én privilégiumom. Jár a C–7-es besorolásomhoz.
– Apa, ez nem privilégium kérdése. Most arról van szó, hogy túl ne hajtsd magadat.
– Hidd el, nagyszerűen érzem magam.
– Na persze. Aztán otthon rögtön ágynak dőlsz, és csak fekszel a sötétben.
– Ez csak a fénytúladagolás természetes gyógymódja.
Anya meg aggódik.
– Ne törődj vele! Jót tesz neki egy kis izgalom. Különben is, mi bajom lehetne abból, hogy idekint vagyok? A legrosszabb az izzadás, de azt is meg kell szoknom. A meleg elől nem futhatok el. Eleinte nem is tudtam elgyalogolni idáig a városból, vissza kellett fordulnom, és csak te voltál itt velem. Most meg nézz körül, mennyien vagyunk, és milyen messzire el tudok jutni minden baj nélkül. A munkabírásom is megnőtt. Bírom még egy óra hosszat. Könnyedén. Én mondom, Ben, anyádnak is jót tenne, ha lejönne ide.
– Még hogy a mama? Te tréfálsz.
– Elég rossz vicc. Ha eljön az idő, miatta nem tudok majd elindulni.
– És még örülni is fogsz neki. Apa, ne áltasd magad! Még jó ideig nem jön el az az idő… és ha most még nem vagy túl öreg az utazáshoz, addigra biztosan kiöregszel. Fiataloknak való az a móka.
– Hát ide figyelj – mondta Baley az ujjait hajlítgatva –, nagyon nagyra vagytok a fiatalságotokkal. Te például elhagytad már valaha a Földet? Vagy közülük járt már valaki a világűrben? Mert én igen. Két évvel ezelőtt. Akkor még nem végeztem ezeket az akklimatizációs gyakorlatokat, és mégis túléltem.
– Tudom, apa, de az csak egy rövid szolgálati út volt, és különben is vigyáztak rád az utazó kolónia lakói. Amit tervezel, nem ugyanaz.
– De igen, pontosan ugyanaz – makacskodott Baley, bár a szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. – És nincs is már olyan messze az indulás ideje. Ha elutazhatok az Aurorára, meg tudom szerezni a törvényes engedélyt.
– Erről ne is ábrándozz! Nehéz ügy.
– Mégis meg kell próbálnunk. A kormány csak akkor enged el minket, ha előbb az Aurorán bólintanak. Az Aurora a legnagyobb és a legerősebb a Külső Világok közül, és az ottaniak szava…
– Sokat számít. Tudom. Ezt már milliószor megbeszéltük. De nem kell odamenned az engedélyért. Hiperrelék is léteznek. Még egyszer mondom, innen is beszélhetsz velük.
– Az egészen más. Személyesen kell találkoznunk. Én meg ezt nem győzöm ismételgetni.
– Akárhogy is – felelte Ben –, még nem állunk készen az útra.
– Azért nem állunk készen, mert nem kapjuk meg a Földtől a kért hajókat. Az űrlakók viszont a szükséges műszaki segítséget is megadják.
– De nagyon bízol bennük! Miért tennék meg? Mióta viseltetnek ilyen jóindulattal a mi rövid életű földi fajtánk iránt?
– Ha beszélhetnék velük…
Ben felnevetett.
– Ne ugrass, apa! Te csak azért akarsz elmenni az Aurorára, hogy újra láthasd azt a nőszemélyt.
Baley a homlokát ráncolta, és összevonta szemöldökét mélyen ülő szeme fölött.
– Miféle nőszemélyt? Szent Jozafát! Ben, mit akarsz ezzel mondani?
– Apa, áruld el nekem, mint férfi a férfinak (ígérem, anyának egy szót se szólok az egészről), mi az igazság azzal a solariai nővel kapcsolatban, akit a Föld minden lakója látott abban a hipervíziós drámában? Gladia Delmarre-ról beszélek. Ő az a bizonyos nőszemély!
– Semmi se történt. Az a hipervíziós műsor hülyeség volt. Ezerszer megmondtam már. Nem is úgy nézett ki. És én sem úgy néztem ki. Megrendezett dolog volt az egész, tudod, hogy a tiltakozásom ellenére került adásba, csak mert a kormány úgy gondolta, ezzel jó színben tüntetik fel a Földet az űrlakók előtt… Lehetőleg ne sugallj mást az anyádnak!
– Ugyan, apa, eszemben sincs. De azért ez a Gladia csak elment az Aurorára, és azóta te is állandóan oda akarsz utazni.
– Komolyan mondod, hogy szerinted én azért akarok elmenni az Aurorára, mert… Ó, Szent Jozafát!
A fiú felvonta a szemöldökét.
– Mi a baj?
– A robot. Az ott R. Geronimo.
– Kicsoda?
– A rendőrség egyik hírnök robotja. És kiküldték ide! A mai délutánom szabad, és szándékosan hagytam otthon a vevőkészülékemet, nehogy el tudjanak érni. Ez az egyik C–7-es privilégiumom, és ennek ellenére képesek értem küldeni egy robotot.
– Honnan tudod, apa, hogy hozzád jön?
– Ez az én zseniális következtetésem. Egy: én vagyok itt az egyetlen olyan személy, aki kapcsolatban áll a rendőrséggel. Kettő: az a nyomorult egyenesen felém tart. Mindebből az következik, hogy én vagyok a célpont. El kellene rejtőznöm a fa mögött.
– Apa, ez nem fal, nem bújhatsz mögé. A robot meg tudja kerülni a fát.
Abban a pillanatban a küldönc megszólalt:
– Mr. Baley, üzenetet hoztam. Be kell mennie a központba.
– Hallottam és megértettem – felelte Baley közönyös hangon. Abban az esetben, ha nem így válaszol, a robot tovább ismételgeti mondanivalóját, egészen addig, míg meg nem kapja a várt feleletet.
Mindössze egy hónapja készült el, akkor állították üzembe – meglehetősen nagy csinnadrattával. A kormány egyfolytában azon igyekszik, hogy elfogadtassa az emberiséggel a robotjait.
R. Geronimo szürkés, matt felszínét kissé rugalmasra képezték ki, emiatt az leginkább a puha bőrre emlékeztetett. Alapjában véve merev arckifejezése nem volt annyira ostoba, mint legtöbb kollégájáé, bár szellemi képességeit illetően R. Geronimo ugyanolyan idióta volt, mint a többi robot.
Baley-nek egy pillanatra R. Daneel Olivaw jutott az eszébe, az az űrlakó robot, amely két alkalommal is segítette a munkáját, egyszer a Földön, egyszer pedig a Solarián. Legutóbb a tükörképügyben kérte ki a robot a véleményét. Daneel annyira emberi volt, hogy Baley a barátjának tekintette, és még most is hiányolta a társaságát. Bárcsak minden robot olyan lenne, mint ő!…
– Ma szabadnapos vagyok, fiam – mondta Baley R. Geronimónak. – Nem szükséges bemennem a központba.
R. Geronimo megtorpant. Baley észrevette, hogy a robotnak egy kicsit remeg a keze, és ebből arra következtetett, hogy az ellentétes értelmű közlések némi zavart keltettek R. Geronimo pozitronpályáiban. Hiszen engedelmeskednie kell az emberi lényeknek, de gyakran előfordul, hogy adott esetben két ember mást ért engedelmességen.
A robot döntött, és azt mondta:
– Gazdám szabadnapos. Hívatják a központba.
– Ha egyszer hívatnak, apa… – kezdte Ben kelletlenül.
Baley vállat vont.
– Ne dőlj be nekik, Ben! Ha csakugyan égető szükségük lenne rám, egy autót is küldenének értem, és valószínűleg nem egy idegesítő robotot, hanem egy önként vállalkozó embert választanának hírnöknek.
Ben a fejét rázta.
– Nem hiszem, apa. Nem tudhatták, hol vagy, és mennyi időbe telik téged megtalálni. Szerintem ilyen kétes sikerű feladattal nem bíznak meg emberi lényt.
– Azt mondod? Na jó! Akkor lássuk, mennyire határozott a parancs!
R. Geronimo, menj vissza a központba, és jelentsd, hogy 09 óra 00 perckor munkába állok. – Azután élesebb hangon még hozzátette: – Indulj vissza! Ez parancs!
A robot láthatóan tétovázott, azután megfordult, és távolodni kezdett, majd újra sarkon fordult, és megpróbált visszatérni Baley-hez. Végül megállapodott egy helyben, de egész teste remegett.
Baley megértette, miről van szó.
– Lehet, hogy tényleg mennem kell – motyogta Benhez fordulva. – Szent Jozafát!
R. Geronimo pedig most két, nagyjából egyenlő erejű, ellentétes értelmű emberi parancs között őrlődött. A köznyelv robotblokkolásnak, röviden roblokknak nevezi ezt a jelenséget.
R. Geronimo lassan megfordult. Az eredeti parancs valamivel erősebbnek bizonyult a másodiknál, mivel a robot bizonytalan hangon így szólt:
– Gazdám, felkészítettek erre a válaszra is. Ez esetben azt kell felelnem…
– Egy pillanatra megállt, aztán rekedten folytatta: – De csakis négyszemközt…
Baley biccentett Bennek, mire a fiú sietve távozott. Tudta, hogy apja most nem papaszerepet alakít, hanem rendőrként adja ki az utasítást.
Baley egy másodpercre eljátszott azzal a gondolattal, hogy megerősíti parancsát, és ezzel csaknem teljessé teszi a roblokkzárlatot, de aztán lemondott erről, ugyanis tudta, hogy szavai nyomán olyan hatalmas kár keletkezhet a robotban, amelyet csak pozitronanalízissel és újraprogramozással lehet jóvátenni. A javítás költségét levonnák a fizetéséből, és talán egy teljes évig pénz nélkül maradna.
Ezért inkább így szólt:
– Visszavonom a parancsomat. Mit kell felelned nekem?
R. Geronimónak egyszeriben kitisztult a hangja:
– Azt kell felelnem, hogy az Aurorával kapcsolatban hívatják.
Baley odakiáltotta Bennek:
– Várj még egy félórát, aztán utasítsd őket a nevemben, hogy menjenek be! Nekem most dolgom van.
– Miért nem tudtak úgy programozni, hogy rögtön ezzel kezdd? És miért nem autóval küldtek? Most gyalogolhatok vissza.
Pedig nagyon jól tudta, miért döntöttek így. Ha egy robot által vezetett autó balesetet szenved, újból kitörhet egy robotellenes lázadás.
Baley nem vett vissza az iramból. Két kilométeres gyaloglás után érik csak el a város falait, és onnan még erős forgalomban el kell jutniuk a központba.
Vajon mi történhetett az Aurorán?
Baley félóra múlva a város kapujában állt, és készült a legrosszabbra, bár még mindig remélte, hogy talán, talán ezúttal nem következik be.
Elérte a külvilág és a város határán húzódó falat, a káosz és a civilizáció választóvonalát. A jelzőberendezésre helyezte a kezét, mire rés nyílt a falban. Baley szokása szerint nem várta meg, amíg teljesen kiszélesedik a nyílás; amint tehette, becsusszant a kapun belülre. R. Geronimo a nyomában.
Baley mogorván felmutatta a személyi kártyáját, mire az őrszem tisztelgett. A jövevény mögött becsukódott az ajtó – és akkor megint megtörtént.
Benn volt a városban. A falak bezárultak körülötte, és egyszeriben a város jelentette a világmindenséget. Baley elmerült az emberi és gépi eredetű morajok és illatok végtelen tengerében, és tudta, hogy ezek a zajok és szagok hamarosan észrevétlenül az ingerküszöbe alá lopóznak majd.
Ez a halvány, szórt mesterséges fény egészen más, mint a külvilág széttagolt, váltakozó fényerejű ragyogása, a zöld, barna, kék és fehér színek kavalkádja, amelybe néha vörös és sárga árnyalatok vegyülnek. Idebent nem kóborol a szél, nincs se meleg, se hideg, záporok sem fenyegetnek; ehelyett egyfolytában észrevétlen áramlatok frissítik a levegőt. A hőmérsékletet és a páratartalmat tökéletesen hozzáigazították az emberi igényekhez, így senkinek sem okozhattak kellemetlenséget az időjárás viszontagságai.
Baley reszkető sóhajjal szívta be a levegőt, és örömmel könyvelte el magában, hogy otthon van, biztonságban a maga megszokott és kiismerhető világában.
Hát ez az, ami már annyiszor megtörtént vele. Most is úgy tért vissza a városba, mint az anyaméhbe: boldogan, megkönnyebbülve. Pedig tudta, hogy az emberiségnek meg kell születnie, ki kell bújnia ebből az anyaméhből. Miért süllyed ő mégis vissza újra és újra?
És így lesz ez most már mindig? Hiába vezet ki tömegeket a városból, hiába küldi őket fel a Földről a csillagok közé, ő maga végül képtelen lesz elmenni? Ezentúl is csak a városban érzi majd otthon magát?
Összeszorította a fogait… De aztán rájött, hogy nem érdemes ezen gyötrődnie.
Inkább megkérdezte a robottól:
– Autóval hoztak ki idáig, fiam?
– Igen, gazdám.
– És hol van most az az autó?
– Nem tudom, gazdám.
Baley ekkor az őrszemhez fordult.
– Biztos úr, ezt a robotot két órával ezelőtt hozták ki ide. Mi történt azzal az autóval, amelyik ideszállította?
– Uram, még egy órája sincs, hogy szolgálatban vagyok.
Hát persze, már a kérdés is ostobaság volt. Az autó utasai nem tudhatták, mennyi idő alatt találja meg őt a robot, így érthető, hogy nem várakoztak. Baley-nek egy pillanatra eszébe villant, hogy talán be kellene telefonálnia, de rögtön rájött, hogy a sebesutat javasolnák neki, mert az gyorsabb, mint ha érte menne valaki.
Csakis R. Geronimo jelenléte miatt tétovázott. Nem szívesen utazott volna a robot társaságában az expresszjáraton, de azt sem várhatta el tőle, hogy az ellenséges tömegben egyedül térjen vissza a központba.
Nem mintha Baley-nek lett volna más választása. A rendőrfőnök nyilvánvalóan nem fogja kitenni a lelkét csak azért, hogy ő kényelmesebben utazzon. Eléggé feldühítette már az a tény, hogy – szabadnap ide, szabadnap oda – beosztottját nem sikerült közvetlenül elérnie.
– Erre gyere, fiam – mondta Baley a robotnak.
Baley-től rendőr létére elvárták, hogy ismerje az egész hálózatot, és ő csakugyan otthonosan mozgott a kusza rendszerben. Ha bekötött szemmel elvezetik a város egy pontjára, és ott leveszik a szeméről a kötést, könnyedén eltalál onnan bármely más meghatározott pontra.
Nem okozott tehát nehézséget neki, hogy a város határáról eljusson a központba. Nyolc útvonal közül választhatott, így egy pillanatra mérlegelnie kellett, melyik lehet a legkevésbé zsúfolt abban az időpontban.
Hamar döntött.
– Gyere velem, fiam – szólt a robotnak, és az engedelmesen követte.
Anyaga fehér volt és meleg, és úgy képezték ki, hogy jó fogás essék rajta. Baley nem akart leülni; nem fognak sokáig utazni. A robot megvárta az intését, mielőtt megérintette volna ugyanazt a kapaszkodót. Tulajdonképpen e nélkül is talpon tudott volna maradni, de Baley nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg elveszítsék egymást. Most ő felel a robotért: ha a gépnek baja esik, a város megfizetteti vele a kárt.
Utaztak még néhányan a szalagon, és természetesen minden szempár kíváncsian fordult a robot felé. Baley külön-külön farkasszemet nézett valamennyi utassal. Tekintetében érződött, hogy parancsoláshoz szokott ember, így a bámészkodók csakhamar zavartan elfordították róla a szemüket.
Baley megint intett, és lelépett az expresszjáratról. A szalag nem lassított, épp csak megközelített egy másik, hasonló sebességgel futó mozgójárdát. Amint Baley a védett, műanyag borítású fülkéből átlépett a járdára, rögtön érezte arcán a légellenállást.
Hosszú évek gyakorlatával a háta mögött könnyedén beledőlt a szélbe, és védekezésképpen a huzat ellen egyik karját a szeme elé emelte. Addig lépkedett egyik járdáról a másikra, míg le nem ért a fővonal csatlakozásához, és onnan megint felfelé indult, hogy végül a leggyorsabb mozgójárdáról felszállhasson az expresszjárat szalagjára.
Ekkor meghallotta, hogy egy kamasz izgatottan felkiált:
– Oda nézzetek, egy robot! – Baley is volt fiatal, nagyon jól tudta, mi következik. A srácok – ketten-hárman, hatan vagy akárhányan – nyüzsögni kezdenek a szomszédos járdákon, és mintegy „véletlenül” fellökik vagy elgáncsolják a robotot, az pedig zörögve-csörögve lebukfencezik a mélybe. Később aztán – ha egyáltalán bíróság elé kerül az ügy – a legbugyutább őrizetbe vett kamasz is ki tudja magyarázni, hogy a robot ment neki – a robotok amúgy is veszélyeztetik a közlekedés biztonságát –, és nyilvánvalóan megússza a dolgot.
R. Geronimo képtelen lenne megvédeni magát, egyébként sem fogadnák el a tanúvallomását.
Társai megálltak, felmérték a helyzetet, azután sarkon fordultak, és sietve távoztak.
– Irány az expresszjárat, fiam! – vezényelt Baley.
A robot egy pillanatig tétovázott, ugyanis kísérő nélkül tilos volt rálépnie az expresszjáratra. Baley határozott parancsa azonban hamar megtette a hatását, és R. Geronimo megindult előre, majd mindjárt megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Baley is követi a példáját.
Baley-nek a robotot maga előtt tolva keresztül kellett verekednie magát az ácsorgó tömegen, hogy feljuthasson a kevésbé zsúfolt emeletre. Ott megmarkolt egy kapaszkodórudat, egyik lábával a robotra támaszkodott, és ismét szúrós pillantásokkal hárította el a kíváncsi tekinteteket.
Tizenöt és fél kilométeres utazás után elérkeztek a központ épületéhez legközelebb eső pontig. Baley leszállt, R. Geronimo követte. Az utasok egyetlen karcolást sem ejtettek a roboton, hozzá sem mertek érni. Baley a kijáratnál leadta R. Geronimót, és átvette a nyugtát. Gondosan ellenőrizte rajta a dátumot, az időpontot és a robot gyártási számát, aztán a tárcájába süllyesztette a papirost. Még a munkanap vége előtt meg akart bizonyosodni arról, számítógépes nyilvántartásba vették-e a tranzakciót.
Most pedig találkozni fog a rendőrfőnökkel. Jól tudta, kivel áll szemben. Elég elkövetnie egyetlen apró hibát, felettese máris kapva kap az alkalmon, és alacsonyabb beosztásba helyezi. A rendőrfőnök kegyetlen ember, aki ráadásul személyes sértésként könyvelte el Baley korábbi sikereit.
Isaac Asimov: A hajnali bolygó robotjai
Fordította: Hajdu Gábor
Gabo Könyvkiadóm 2023
