A konyhában, a nagylavórban állok, anyu térdel előttem, és egy szivaccsal mossa a hasam. Felülről látom a haját. Szép, világosbarna. Gondosan egymásba kanyarítva a tupírozott göndör fürtök. Tegnap voltunk fodrásznál. Mindig elvisz magával, én pedig ilyenkor mindig megfogadom, hogy fodrász leszek. Nézem a fürtjeit, és arra gondolok, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Talán még jobban is. Akkor nem kellene fizetni érte.
Megfordít, beszappanozza a hátamat is, aztán leöblíti, és visszafordít. Nézeget, azt motyogja, uramisten, mekkora vagy már. Pedig nagy vagyok már egy ideje. Csak nem vette észre. Majd elkomorul az arca.
– Apád előtt ne vetkőzz – mondja hirtelen.
Nem értem, mit akar, de nem is igazán figyelek. Inkább lenézek a lábamra, mutatom, hogy szerintem hol koszos még. Anyu szó nélkül meg is mossa, közben zavartan köhécsel.
Lassan veszi a levegőt, nem úgy, mint máskor. Olyan direkt lassan. Aztán két oldalról megfogja a karomat, azt akarja, hogy nézzek rá. Hogy figyeljek. Továbbra is lefelé nézek. A lavór alján van egy fekete folt, ahol a zománc lepattant. Olyan, mint egy körte. Nézem a körtét, átjár a szappanillat. Majd mintha csak most mondaná, vagy mintha visszhangot hallanék, hirtelen megértem az előző mondatot. Lassan emelem fel a fejem. Olyan lassan, ahogy ő a levegőt veszi. Mintha nem is lennénk. Ránézek.
– Ne engedd, hogy úgy nézzen rád, és ne illegesd magad előtte.
Gyorsabban kezd lélegezni.
Nem szólok semmit, pedig ezernyi kérdésem lenne. Már én is kapkodom a levegőt.
És megjegyzem, amit mondott, mert anyunak mindig igaza van. Megjegyzem, mert anyu biztosan jobban tudja, hogy mit is kell tenni, hogy hogyan kell a bajokat elkerülni. Anyu azt is megmondta, hogy a nagyon barnára sütött pirítós nem fog ízleni, de én akkor is olyat akartam enni. Hallottam ugyanis, amint a szomszédban az az elálló fülű lány a barátainak azzal dicsekedett, hogy ő már olyan nagy, hogy szinte feketére pirított kenyeret eszik. Anyu meg is égette nekem, amikor úgy kértem. Utáltam, keserű volt. Anyu azt is megmondta, hogy a hintából üvöltve kiugrálás bajhoz fog vezetni, és persze ezt is jól tudta. A térdemen a sebhely folyton eszembe juttatja, hogy anyunak mindig igaza van.
Ugyanúgy, mint amikor összetörtem a rózsás kistányért. Pedig most nem csináltam semmi rosszat. Most nem törtem össze anyám féltett kincsét. Nem értem, mitől szorít a gyomrom.
Szép tiszta lettem, mégis koszosnak érzem magam. Szólok, hogy fázom, anyu a pizsamáért nyúl, és rám adja. Közben zavartan magyaráz.
– Tudod, kicsim, vannak olyan apák, akik bántják a saját lányukat. Hallottam már olyat, az újság is írta, hogy egy apa megerőszakolta a saját lányát.
Az agyam sebesen jár, keresem a szót, tudni akarom, mit jelent: megerőszakolta. Ez csak valami nagyon nagy bűntett lehet, látom anyun, hogy mennyire feszült. Mi lehet az a megerőszakolás? Olyan, mint amikor megrugdosnak valakit, vagy leköpik? Vagy talán olyan, mint amikor az utcában az a koszos ember egyszer lehányta az újságos nénit?
Látom anyun, hogy a megerőszakolás valami ennél is nagyobb szörnyűség.
Teljesen elzsibbadok. Miket beszél ez összevissza. Azok, akik ilyesmit csinálnak, azok más apák! Az én apukám szelíd és jóságos! Az én apukám jó ember. Lihegek, de nem merek semmit mondani. Anyu keze remeg. Aztán mégis kitör belőlem:
– De hiszen apu soha, de soha nem tenne szörnyűséget! – Szinte felsikítok.
– Persze hogy nem, de tudod, kicsim, a férfiak nem jók. A férfiak rosszak, és mindenre képesek.
Anyu keze még mindig remeg, úgy tűnik, már bánja, hogy belekezdett. Szorosan befonja a hajamat, mindig így szokta hajmosás után. Azt mondja, azért, hogy ne legyen reggelre szerte-széjjel szénaboglya. Mert a legfontosabb, hogy a hajunk mindig rendezett legyen. Csak a bolondok és a lusták haja rendetlen. A bolondok, azok bolondok, de a lustaság nagy bűn. A legnagyobb. Anyu nem lusta. Anyu mindig csinál valamit, ha kell, ha nem. Én nem szeretem, hogy folyton takarít. Azt akarom, hogy inkább velem foglalkozzon. Most is ezt a szörnyűséget mondja, és csak mondja és mondja, ahelyett hogy rám figyelne.
Pedig annyi mindent akarok kérdezni. Tudni akarom, hogy mit csináljak. Ne nézzek apura, ha szemben ül velem? Ne szaladjak elé, amikor hazajön a munkából? Vagy ne üljek az ölébe, ha odahúz? Az az illegetés? Vagy amikor esti mesét mond az ágyban a kurtafarkú malacról, kiskifliként (ahogy mondani szokta) ne bújjak hozzá? De nem merek kérdezni, mert akkor anyu azt fogja hinni, hogy addig illegettem magam, míg apu megerőszakolt.
Bevisz a szobába, lefektet az ágyamra a sarokban, betakargat. Kérem, hogy maradjon, beszélgessünk. Azt mondja, el kell pakolnia a konyhában, de aztán visszajön. Jó, mondom neki, megvárom. Addig gondolkodom.
Apu. Mindig ő mesél nekem, ha itthon van. Mert anyu nem nagyon ér rá, sok a dolga, mint most is. Azt mondja, a háztartás a nők feladata. Esténként takarít vagy vasal. Apu néha mondogatja, hogy beszélgessenek inkább, mint régen, és ne vigye túlzásba a munkát. De anyu erre mindig csak legyint, hogy az edény nem mossa el magát, de szerintem csak nem szeret apuval beszélgetni. Így aztán mindig csak arról van szó, hogy ki hogy dolgozik a héten, ki jön értem, ki vigyáz rám délután. Mást sosem hallok tőlük. Mostanában még ezt is csak a konyhacetliken írják meg egymásnak.
Régebben anyu nyolctól négyig dolgozott, el tudott vinni a vasgyári bölcsődébe, de mire óvodába kerültem, már két műszakba járt. Úgy intézték, hogy apuval váltóműszakban legyenek, mindig jó előre leegyeztették, hogy ki tud majd velem lenni. Ha pedig valami miatt ez nem sikerült, akkor szóltak nagyiéknak.
Apuval régen sokat beszélgettünk. Apu figyelt rám. Nem mindig, mert ha kikaptak a fociban, vagy veszített kártyán, akkor ideges lett, és nem volt hozzám türelme. De még így is többet figyelt rám, mint anyu. Neki azt is elmeséltem, hogy ha majd férjhez megyek, olyan csipkepalotában fogok lakni, mint az Árnyaskert. Apu ilyenkor mosolygott, és megígérte, hogy ha beköltözöm a csipkepalotámba, megszereli nekünk a villanyt, hogy soha ne féljek a sötétben.
Akkor most mi lesz? Hogyan lesz majd apuval?
Várom anyut, de nem jön. Csörömpöl az edényekkel, folyatja a vizet. Még takarít. Persze hogy takarít.
Én pedig énekeltem az alumíniummal borított kocsmaasztalon. Ha énekeltem, apu mindig különösen nézett rám. Senki másra nem nézett úgy, mint rám.
De mégsem mesélhetem el. A kocsmai éneklés a mi kettőnk titka apuval. Kiskoromtól a kettőnk titka. Most meg már nagy vagyok, anyu is mondta. Nem fogom pont most elárulni neki. Mert anyu nem szereti a kocsmákat. Egyszer hallottam, hogy az egyik barátjának apu azt mondta, hogy nem a kocsmákat nem szereti anyu, hanem őt. Akkor figyeltem egy ideig, de nem láttam, hogy anyu lökdöste vagy csúfolta volna. Csak nem beszélgetett vele. Ez nem azt jelenti, hogy nem szereti. Csak anyu nem szívesen beszélget. Velem is csak ritkán szokott. Apu ezt tudhatná, anyu már csak ilyen. Magának való. Nem olyan, mint mi. Mármint apu és én. Mi szeretünk kocsmázni, és szeretünk kártyázni meg nevetgélni. Mi ketten. Anyu utálja ezeket, néha veszekszik miatta, de mi csak mosolygunk rajta. Ha viszont megtudná, hogy néha még a pulton énekelek is, akkor biztosan kikapnék. Mert anyu szerint a kocsmázás ronda dolog. Egy nő soha nem lép be egyetlen kocsmába sem (az éneklés pedig teljességgel kizárt), és ő soha egész életében be nem tette a lábát egyetlenegybe sem.
Nagyapa szerint anyu nem volt mindig magának való. És nem volt mindig szomorú. Csak nagyapa szerint apu nem teszi őt boldoggá, és nagyapa szerint ez nagyon csúnya dolog. Mert nagyapa szerint, ha egy nőt feleségül veszünk, akkor kötelességünk boldoggá tenni. Ő például mindent megcsinál nagymama helyett, és soha nem molesztálja. Nagymama ezért aztán boldog. Egész nap azt csinálhat, amit szeretne. Mert nagyapa békén hagyja. De nagyapa szerint apu nem figyel anyura, mert nem látja, hogy anyunak a takarítás és a rend a mindene, és sokszor csúfolja, amikor pucovál. Nagyapa szerint ez oda vezet, nézzem meg, hogy már nem szólnak egymáshoz, mert nagyapa szerint, ha apu békén hagyná anyut, akkor anyu boldog lenne, és nagyapa szerint néha talán még nevetne is, mint régen. De nagyapa nem sokat tud a mostani anyuról, mert már nem állnak olyan közel egymáshoz, mint valamikor. Tudom, hogy én nagyon szeretném azt az anyukát, akiről nagyapa mesélt. Aki azelőtt volt, mielőtt boldogtalanná házasodott.
Sokszor hallottam már ezt tőle, de mindig úgy láttam, hogy nem mondja komolyan. Meg azt hittem, hogy ha apuval megyek, az más, igazából nem is lenne mérges érte. De most már nem tudom, mit gondoljak.
Régebben azt sem bántam volna, ha megharagszik rám a titkos kocsmázások miatt, mert imádtam oda járni. Meg a közös titkos éneklést, amiért mindig kaptam figurás mézest. Volt, amikor ingyen is, Ica nénitől. Olyankor apu mindig összevissza puszilgatott, és én igenis éreztem, hogy mennyire szeret. Anyu miért nem érti ezt?
Elmondom neki, ha bejön végre a konyhából. Most elmondom neki. Félálomban vagyok, amikor leül az ágyamra. Megsimogatja a hajamat, megigazítja a takarómat. Beszélni akarok, de már nehéz a nyelvem. Tovább simogat.
Azt kéri, ne mondjam el senkinek, hogy miről beszéltünk. Ez a mi titkunk. Amolyan női titok. És a nőknek össze kell tartani, nem szabad elárulni egymást. Mert az olyan lenne, mint ha a legjobb barátodat árulnád el. Mondja anyu. Minden nőt úgy kell nézni, hogy a legjobb barátod. Mert a férfiak mások. Én pedig már nagylány vagyok, jobb, ha tudok ezekről a dolgokról, és ideje odafigyelni magamra. Gondolkodott a konyhában, hogy biztosan megértettem-e, amit mondott, de aztán arra jutott, hogy már elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megértsem.
Hogy apánk előtt nem vetkőzünk. Mert a férfiak rosszak.
Ha este a mesemondáskor odahúzott magához, szinte megmerevedtem. Nem szívesen bújtam hozzá. De apu ezt nem vette észre, ugyanúgy húzott magához, mint addig. Én pedig egyre dühösebb voltam rá, amiért nem látja, hogy már nagylány vagyok. Hogy nem vesz komolyan. Bezzeg anyu. Neki van igaza, mint mindig, és az ember tényleg csak a nőkre számíthat.
Néhány héttel később apuval vendégségbe megyünk egy kollégájához. Anyu nem jön velünk, azt mondja, dolga van. De szerintem nincs dolga, csak nem szeret ide jönni. Haragszom rá, amiért nem jön. Most mit kezdjek én kettesben egy férfival? Hol van ilyenkor anyu, hogy mint egy másik nő, aki a legjobb barát, itt legyen velem? Hogy legyen kivel beszélgetnem, hogy megvédjen, ha a férfiak bántanának? Miért fontosabb az, hogy dolga van? Miért fontosabb mindig az, hogy a lakás olyan tiszta legyen, mint a patyolat, ahogy mondani szokta? De neki fontosabb.
Nem jött, egyedül hagyott apuval és a sok idegennel, itt a szép, tágas, betonteraszos faház udvarán. Fő az ebéd, a férfiak a bogrács körül állnak sörösüveggel a kezükben, és beszélgetnek. Az asszonyok a kertben ülnek egy barna asztal körül, a süteményeket pakolgatják. Idegen asszonyok, nem érzem, hogy a legjobb barátaim lennének. Rám se néznek. Na, ezek biztosan nem védenének meg. Csak a sütemények érdeklik őket. Mert azt nézegetik egyfolytában, hogy ki milyet sütött. Mi is hoztunk, anyu készített még tegnap egy tepsi diósat. Hogy ne jöjjünk üres kézzel. Hogy ne tudjanak megszólni minket az asszonyok. Akik amúgy a legjobb barátaink. Akikkel összefogunk a rossz férfiak ellen. A zöld ruhás, tupírozott hajú, akinek a frizuráját én jobban is meg tudnám csinálni, éppen anyu diósát kóstolja, elfintorodik, aztán azt mondja, tegyék hátra, mert olyan száraz, hogy ebbe a fiúk megfulladnak. Hangos nevetés. Megmondom anyunak, hogy téved. Hogy ez nem igaz. Hogy a nők nem egymás legjobb barátai. És azt is megmondom, hogy nekem nem kell legjobb barátnő. Nekem nem kell senki.
A piros virágos ruhám van rajtam. A pörgős aljú. Piros lakkszandál, fehér zokni. Mindenem patyolattiszta. Anyu mindenre azt mondja: patyolattiszta. Szeretem ezt a szót.
Apun világos ing van. Az is patyolattiszta. Mezítláb van, a szandálja, amiben jött, gondosan letéve a terasz sarkában. Ott ácsorgok mellette, jobb híján a saját szandálomat nézegetem.
Ahogy kimondja, már rak is fel a ferdén álló, szálkás faasztalra, ami a bogrács mellett áll, amolyan segédasztal. Főzéssegéd-asztal.
Megkér, hogy szórakoztassam őket énekkel és tánccal. Azelőtt ilyenkor mindig hatalmas sikert arattam. Imádtak, és csak úgy vették nekem a csokikat meg sütiket a kocsmában. De most itt a kertben, a főzéssegéd-asztalon nem akarok sem táncolni, sem énekelni. Ellököm aput, ordítok, hogy vegyen le. Nem akarom, hogy rám nézzen. Nem akarom, hogy örömében puszilgasson. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Apu nem érti, mi bajom. Némán nyelem a könnyeimet. Nem árulhatom el neki.
– Tudod, ahogy szoktad a hejvargánénál. Hazafelé veszek neked egy nagy mézes sütit, ha táncolsz.
– Nekem te ne vegyél semmit, és ne is nyúlj hozzám!
Már hangosan sírok, apu végképp nem érti, mi van velem. Közben tiszta erőből belemarok a karjába, ő pedig elvörösödve levesz az asztalról.
A nők a süteményes asztalnál gúnyosan mosolyognak. Egyik sem szalad, hogy megvédjen, egyik sem szalad, hogy megkérdezze, mi bánt. Egyik sem akar barátkozni. Csak a fejüket csóválják, és mosolyognak. A tupíros azt mondja, ő nem csodálkozik, Dóra mindig is furcsa volt. Lám, gyereket nevelni sem tud.
Apu először mérges, aztán csak zavarban van, valami olyasmit motyog, hogy fogalma sincs, mi ütött belém. Az asszonyok már nem figyelnek rám. Mintha eltűntem volna. Átnéznek rajtam. Valaki bekapcsolja a rádiót, kezdődik a kívánságműsor.
Apu egy darabig még téblábol, aztán összeszedi a cuccainkat, felveszi a szandálját, és a házigazda kérése ellenére, aki azt szeretné, hogy legalább az ebédet várjuk meg, kifelé terel a kertből. Lesütött szemmel indul velem a buszhoz. Egyetlen szót sem szól. Én tele megbánással öklömet a tenyerébe fúrom. Aztán eszembe jut, mit mondott anyu, és elrántom a kezemet. Rám néz. Valahogy másképpen, mint eddig. És attól fogva elmarad a mozdulat, amit úgy szerettem. Nem zárja a tenyerébe többé az én apró öklömet.
Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz
Libri, 2021
