A 2021-es kaotikus kivonulás óta nem nagyon vitatható, hogy az afganisztáni háború hatalmas kudarcnak bizonyult. Azt viszont már sokkal nehezebb laikusként megítélni, pontosan hol siklott félre a dolog. A könyvéből számomra az a meglepő kép rajzolódott ki, hogy igazából már nagyon hamar, sőt, rögtön az elején. Jól értelmeztem?
Szerintem igen. Laikusként tényleg nehéz ezt megítélni, mert a háború húsz évig tartott, az emberek mindennapi életének megszokott hátterévé vált, és kicsit úgy kezdték érezni, mintha mindig is ment volna. Két évtized után nem könnyű felidézni, hogy jutottunk idáig, mik voltak a fordulópontok. Azt kijelenthetjük, hogy az afganisztáni háború katonai szempontból hat hónap után véget ért. Az Egyesült Államok és a NATO legyőzte a tálibokat, kiszorította őket a hatalomból, 2002 áprilisára már az al-Kaida sem volt jelen az országban. Tehát az eredeti célkitűzés – miszerint az al-Kaidát eltűntetni Afganisztánból – fél év után teljesült, ráadásul a tálibok hatalma is megdőlt. Onnantól kezdve azonban kezdtek rossz irányba menni a dolgok, még ha átmenetileg akadtak jobb periódusok is. A célok elkezdtek elhomályosodni, és egyre több dolog vonta el a figyelmet.
Például az, hogy az Egyesült Államok pár év után indított egy újabb közel-keleti háborút.
A legnagyobb ezek közül valóban Irak volt. Miután megindult a Szaddám Huszein rezsimje elleni invázió, az amerikaiak elvesztették az érdeklődésüket Afganisztán iránt. De addigra már nem is igazán tudták, mit akarnak ott elérni. Próbálták stabilizálni az országot, ami érthető, de a jól körülírható célkitűzések elillantak. A háború első évét követően senki nem tudott egyértelmű választ adni a kérdésre, mit keresünk Afganisztánban, milyen hosszan kell maradnunk, mikor mondhatjuk azt, hogy elértük, amit akartunk, tehát csomagolhatunk és hazamehetünk. Erről nem is beszéltek már. Zavarba ejtő belegondolni, hogy ezek a témák nem is kerültek napirendre döntéshozói szinten. Hogy vívsz meg egy háborút, ha azt sem tudod, mikor és hogyan akarod befejezni? Márpedig pontosan ez történt.
Az afganisztáni háború legitimitását 9/11 sokkja adta, a cél az al-Káida felszámolása volt, hogy többé ne ismétlődhessen hasonló támadás. Az első hónapok meglepően gyors katonai sikerei után egyáltalán nem merült fel a döntéshozókban, hogy akár győzelmet is lehetne hirdetni, és kivonni a csapatokat az országból?
Voltak pontok, amikor meg lehetett volna vitatni, mit akarunk itt elérni, és milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy elhagyhassuk az országot. Ám, mint mondtam, ezeket a beszélgetéseket nem folytatták le nyilvánosan, és ismereteim szerint zárt ajtók mögött sem. A kivonulás egyik fő politikai akadálya az volt, hogy Oszáma bin Ládent nem sikerült elfogni vagy megölni. Amíg az ő holléte ismeretlen volt, nagyon nehéz lett volna az amerikai hadsereget kivonni Afganisztánból. Hiszen őt tartották a szeptember 11-i támadások fő felelősének, és ő személyesítette meg az új típusú terrorveszélyt a nyugati közvélemény számára. Ennyiben különleges is az afganisztáni háború: ez nem egy olyan katonai akció volt, amit az amerikaiak jó előre kiterveltek. Az önvédelem volt a fő motiváció, 9/11-re adott válaszként indították, így nagyon különbözött a pár évvel később indult iraki háborútól, vagy az USA elmúlt ötven évének többi katonai konfliktusától.
És ha sikerült volna elfogni Oszáma bin Ládent az elején, alakulhattak volna másképp a dolgok? Mert erre mutatkozott némi esély az első hónapokban.
Valóban kulcsfontosságú pillanat volt Tora Borában 2001 decemberében, amikor az Egyesült Államok tudomására jutott, hogy bin Láden Pakisztán és Afganisztán határán van, és lehetőség adódott, hogy lecsapjanak rá. Az akció kudarcot vallott – persze nem is volt egyszerű küldetés, mert egy nagyon nehéz terepen kellett volna végrehajtani –, az Egyesült Államok pedig ekkor még nem akart több tízezer katonát Afganisztánba küldeni. Ma már furcsán hangzik, de eredetileg nagyon visszafogott katonai jelenléttel terveztek a közép-ázsiai országban. A korai lehetőséget azonban elszalasztották, amit tízévnyi erőlködés követett, hogy újra kapjanak egy esélyt, és azzal már éltek is.
A „főgonosz” bin Láden kiiktatása nyilván szimbolikus értékű és jól kommunikálható eredmény, de a tartós politikai rendezés ennél is fontosabb kérdés.
Erre lett volna szükség elsősorban ahhoz, hogy megindulhasson az amerikai és NATO-csapatok kivonulásáról szóló párbeszéd. Ezen a téren az egyik legnagyobb kihagyott lehetőséget szintén 2001 decemberében szalasztották el, amikor Afganisztán jövőjéről tartottak konferenciát a németországi Bonnban. Az összes fontos társadalmi csoport és hadúr képviseltette magát, hogy megvitassák az új alkotmányt és a kormányzás lehetséges módjait – csak a tálibokat nem hívták meg. Pedig voltak jelzések arra, hogy bizonyos tálib vezetők nyitottak lennének a részvételre, ha meghívják őket, és garanciát kapnak arra, hogy nem tartóztatják le őket azonnal. De az Egyesült Államok és szövetségesei akkoriban épp úgy gondolták, hogy megnyerték a háborút, eluralkodott rajtuk a hübrisz és a túlzott önbizalom.
Hiába utálta sok afgán a tálibokat, a brutalitásukat vagy a nőkkel szembeni szörnyű bánásmódjukat, így is bőven maradtak a társadalomnak olyan részei, amelyek támogatták őket. Különösen az elmaradott, vidéki részeken. Tehát ha katonailag vereséget is szenvedtek a tálibok, ez korántsem jelentette azt, hogy teljesen felszívódtak a társadalomból. Elszalasztott lehetőségnek tekinthetjük 2004-et is, amikor Afganisztán történetének első demokratikus választását tartották és Hámid Karzai lett az elnök. Dicső pillanat volt ez Amerika és a NATO számára, igazi sikertörténetnek tűnt a dolog. A tálibok próbálták megakadályozni vagy lejáratni a választási procedúrát, de nem volt elég erejük hozzá. Akkoriban az afgánok jelentős része nagyon büszke volt az új, nemzeti kormányára, és úgy tűnt, a demokrácia tényleg gyökeret ereszthet az országban. Ám ezt követően az amerikai és NATO-csapatok egyszerűen ott maradtak az országban, világos elképzelés és az elérendő célokról szóló valódi diskurzus nélkül. Az egyik cél nyilván az volt, hogy segítsenek az afgán kormánynak a megerősödésben és hatalma megszilárdításában. Valójában inkább azt érték el, hogy az afgán kormány még függőbbé vált a túlélését segítő külső erőktől, ahelyett, hogy a saját kezébe vette volna a problémák megoldását.
Ez már az a nemzetépítés időszaka. Pedig a háborút elindító George W. Bush maga is fogadkozott korábban, hogy soha nem vetné be az amerikai hadsereget ilyen célokra, különösen a világ távoli szegleteiben. Mégis ezt tette. Ön szerint a már említett hübrisz volt az oka, vagy ekkor már ő is kényszerpályán mozgott, hiszen a tálibok elűzésével hatalmi űr keletkezett, és káosz fenyegetett az országban?
Inkább az az utóbbi. A tálibokat viszonylag könnyen eltávolították a hatalomból, de rettenetes állapotok uralkodtak Afganisztánban. Megalapozott félelmek voltak, hogy éhínség tör ki, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a problémák nem az amerikai hadsereg érkezésével kezdődtek, hiszen ezt megelőzte a szovjet megszállás és a rá következő polgárháború. Az országban tehát eddigre már több mint húsz éve folyamatosan harcok dúltak. Afganisztánnak szüksége volt a nemzetközi segítségre, hogy gazdaságilag talpra álljon, és biztonságpolitikai szempontból is. Ám fennállt ez a politikai probléma, hogy Bush az elnöki kampányában ígéretet tett: nem fogja az amerikai hadsereget nemzetépítésre használni. Így elég hamar saját politikai ígérete és az afganisztáni valóság közé szorult.
Hogy oldotta fel ezt a képletet?
Úgy, hogy elmaszatolta a kérdést: tudta, hogy segíteni kellene az új afgán kormánynak, és ebben a hadseregre is szükség van, mégsem akarta nyíltan elkötelezni magát emellett. Így inkább a NATO-szövetségesekre, illetve Japánra, Ausztráliára és más országokra hagyta ezeket a feladatokat, miközben hangoztatta, hogy nem veszünk részt semmiféle nemzetépítésben. Ez azért szomorú, mert ha az USA és szövetségesei nagyobb hangsúlyt helyeznek a nemzetépítésre a háború elején, amikor Afganisztánnak tényleg óriási szüksége volt a segítségre, akkor valószínűleg sokkal nagyobb eredményeket érhettek volna el. De jókora lemaradással követték az igényeket, és a nemzetépítési politika tulajdonképpen csak Obama elnöksége alatt, 2009-2010 táján kezdett csak felpörögni.
Addigra viszont már késő volt, a tálibok ugyanis visszatértek, és kezdtek megerősödni.
Ezzel együtt egészen döbbenetes összegek áramlottak Afganisztánba. A léptéket jól érzékelteti az összevetés, hogy az USA többet költött Afganisztán újjáépítésére, mint a Marshall-tervre a második világháborút követően.
Hihetetlennek tűnik a dolog, mert sokat hallunk a Marshall-terv hatékonyságáról. Nem vagyok a korszak szakértője, de szinte mindenki megkérdőjelezhetetlen sikerként tekint rá, ami nagyban segítette Európa gazdaságának újraindítását a háború pusztítása után. Ezzel szemben itt van Afganisztán, ami Európával ellentétben csak egy viszonylag kis ország, mégis elképesztő pénzek folytak el az újjáépítésre. És még ha el is fogadjuk, hogy a szándék alapvetően jó volt, az eredmények akkor is lesújtóak. Ezzel pedig el is érkeztünk az afganisztáni kudarc egyik fontos okához: az amerikai mentalitáshoz, amelyik abból indul ki, hogy elég pénzzel bármilyen problémát meg tudunk oldani. Ez természetesen nem igaz, amit épp Afganisztán bizonyított a legékesebben, leleplezve a szemlélet mögött rejlő arroganciát. Attól, hogy pénzt öntesz egy problémára, még nem biztos, hogy sikerül helyrehozni a dolgokat. Olykor többet ér, ha megállsz, és megvizsgálod, vajon mi lehet a bajok eredője.
A könyvében idéz egy amerikai hivatalnokot, akinek becslése szerint az Afganisztánba áramló segélyek mintegy 40 százalékát ellopták. Az ilyen számok mennyire aggasztották a Fehér Házat?
Obama elnöksége idején volt egy pillanat, amikor az amerikai kormányból többen felismerték, hogy a korrupció hatalmas problémákat okoz. De ez a felismerés is túl későn jött.
Afganisztán legkorruptabb emberei közül ugyanis sokan az Egyesült Államok és a NATO partnerei lettek addigra. Ők voltak a barátaink, akikre építve stabilizálni akartuk az országot.
Közben tudtuk, hogy korruptak, de öntöttük rájuk a pénzt, amivel sokszor csak rontottunk a helyzeten. Első elnöki terminusa alatt Obama és külügyminisztere, Hillary Clinton is többször panaszkodott az afganisztáni korrupcióról, és fogadkoztak, hogy Amerika ezt nem tolerálja tovább. Ilyenkor többen emlékeztettek arra, hogy a korrupcióhoz nem elegendőek a korrupt emberek, kell hozzá ellopható pénz is. A pénzt pedig mi adjuk. Tehát az elharapózó afganisztáni korrupcióról mi is tehetünk, hiszen mi tömjük ki pénzzel ezeket a zűrös, megbízhatatlan embereket. Hiába becsülte tehát egy hivatalnok negyven százalékra az ellopott pénzek arányát, még az ilyen állítások után sem akarták kivizsgálni pontosan, mennyi pénz folyt el korrupcióra. Nem akarták tudni a választ, mert érezték, hogy túl kínos lenne, és alapjaiban ásná alá a háború egész létjogosultságát. Inkább igyekeztek a szőnyeg alá söpörni.
Volt tehát egy hivatalos elbeszélés a háborúról, ami a folyamatos sikerekről és haladásról szólt. De a színfalak mögött dokumentáltak egy titkos történetet is, amit a könyvében részletesen feltár: ebből kiderül, hogy a döntéshozók már sokkal hamarabb tisztában voltak a kilátástalan helyzettel, csak ezt elhallgatták a beszédeikben. Be lehet azonosítani a pontot, amikor elindultak a hazugságok? Mikor ismerték fel a politikusok és tábornokok először azt, hogy ismét egy megnyerhetetlen háborút vívnak?
Lépésről lépésre csúsztak bele. Az egyik első példa erre egy olyan dokumentum, ami ugyan közérdekű adatnak számított, mégis az információs szabadságról szóló törvényre hivatkozva kellett megszereznünk a Washington Posttal. Egy memó volt, amit az akkori védelmi miniszter, Donald Rumsfeld magának és a Pentagon tábornokainak írt 2002-ben, vagyis még a háború első évében. Arról panaszkodott, hogy kellene egy terv az Afganisztánból való kivonulásra, különben örökre ott ragadunk. „Segítség!” – ezzel a meghökkentő, egyszavas felkiáltással zárult a memó. Rumsfeld híres volt az önbizalmáról, és arról, hogyan söpör félre bármilyen kritikus kérdést az afganisztáni háborúról és bármikor kigúnyol riportereket a Vietnammal való összehasonlításért.
Erre kiderül, hogy a színfalak mögött bevallja: nincs tervünk a kivonulásra. 2002-ről beszélünk, tehát már ekkor nyilvánvalóan megvezették a közvéleményt.
Ez mutatja, hogy nagyon hamar levált a kifelé és a befelé mesélt történet, de Bush hivatali ideje végén, és Obama elnöksége elején lépett szintet igazán a dolog. A táliboknak hosszú évekre volt szüksége, hogy visszaépítsék magukat, és 2006-2007 táján egyértelművé vált, hogy nem lehet őket végleg legyőzni. Talán nem képesek visszafoglalni az országot, de a felszámolásuk hiú ábránd. Ezt jelezték az országban megszaporodó merényletek is, aminek a jelentőségét az amerikai kormány olykor igyekezett bagatellizálni. Még Bush alelnöke, Dick Cheney ellen is megkíséreltek egy öngyilkos merényletet. Cheney egy pakisztáni tárgyalás után érkezett Afganisztánba, az útját nem jelentették be előre nyilvánosan. Meglátogatta a Bagram légitámaszpontot is, ami a legnagyobb NATO-bázis volt Észak-Afganisztánban, és innen indult volna tovább Kabulba. Aznap egy öngyilkos merénylő felrobbantotta magát a bázis főbejáratánál, amit a tálibok egyből magukra vállaltak, azt állítva, hogy megpróbálták Dick Cheney-t megölni a rendkívül erősen védett NATO-bázison. Az amerikai hadsereg cáfolt, mondván, hogy a tálibok nem tudhattak Cheney érkezéséről, a két dolognak semmi köze egymáshoz, az alelnök amúgy is mérföldekre volt a robbanástól, és egyáltalán nem került veszélybe. A könyvemben bemutatott dokumentumokból egész más kép rajzolódik ki. Egy amerikai tiszt, aki a bagrami reptér biztonságáért felelt, bevallotta, hogy tényleg az alelnök ellen irányult a merényletkísérlet.
A tálibok tudták, hogy Cheney ott van, és azt is, melyik kapun fog kijönni, csak a támadó elsiette a dolgot, és egy konvojjal hamarabb robbantotta fel magát. A tiszt beismerte, hogy a hivatalos nyilatkozatokban hazudtak, mert nem akarták elismerni, milyen közel kerültek a tálibok ahhoz, hogy megtámadják az USA alelnökét.
Ez is mutatja, hogyha egyszer elkezdesz hazudni, utána már könnyen jön a többi. Ahogy a háború lassan, de biztosan sodródott a rossz irányba, úgy nyert egyre nagyobb teret a megtévesztés és manipuláció. A hazudozás tehát korán kezdődött, majd lavinaként egyre nagyobbá és megállíthatatlanabbá vált, a végén pedig egészen abszurd szinteket ért el. 2012-2013 táján a Pentagonból tudósítottam, és az újságírók között visszatérő poénná váltak a tábornokok által állandóan ismételgetett kifejezések. „Fejlődést érünk el”, „Fordulóponthoz érkeztünk” – és az ehhez hasonló frázisok. A terepen járva hamar világossá vált, hogy ezek mennyire nem fedik a valóságot.
Kísértetiesen emlékeztet ez Vietnámra: ott az 1971-ben kiszivárogtatott Pentagon-iratokból derült ki cáfolhatatlanul, hogy az amerikai kormány éveken át hazudott a veszteségekről és a háború állásáról a közvéleménynek. Ezért is ironikus, hogy az Afganisztán-iratok alapját adó interjúk a Lessons Learned, vagyis „megtanult leckék” című kormányprogram keretében készültek. Mert ha az afganisztáni háború bizonyított valamit, akkor épp azt, hogy a döntéshozók nem tanultak semmit Vietnám és a korábbi afganisztáni megszállások kudarcaiból.
Rengeteg ironikus párhuzam van a történetben. A bombázás 2001-es megkezdése után ez volt az egyik első újságírói kérdés, amit Bush elnökhöz intéztek: előállhat-e újra a vietnami helyzet? Adott egy távoli ország, amit az amerikaiak meg sem találnának a térképen, és mi katonákat küldünk oda. Beleragadhatunk-e ebbe is? Bush azt felelte, hogy „Ó, nem, megtanultuk a leckéket Vietnámból”, és szerintem komolyan is gondolta. Megtanult lecke alatt azt érthette, hogy nem küldünk nagy létszámú egységeket Afganisztánba, csak különleges erőket. De persze csak egy kis idő kellett hozzá, és újra elkövettük ugyanazokat a hibákat. Újságíróként maga is nyilván tudja, hogy a kormányhivatalnokok sokszor mondanak olyat, aminek nincs sok értelme, és sejtjük, hogy ők sem gondolják komolyan. Mégis egész más, ha be is tudjuk bizonyítani, hogy hazudtak, hiszen már közben is pontosan tudták, hogy nem igaz, amit állítanak. Ez sokkal nehezebb feladat. Az általunk megszerzett dokumentumok pont erre adtak lehetőséget: a kormány saját maga készített interjúkat a háború vezetőivel és résztvevőivel, és ezekben bevallották, hogy félrevezették a nyilvánosságot. Nagyon ritka lehetőség, hogy ez ilyen pontosan dokumentálható legyen. Meg is kellett küzdenünk érte, három évig pereskedtünk a dokumentumok megismeréséért. Azért álltak ellen ilyen kitartóan, mert tudták, hogy az emberek dühösek lesznek a hazugságok miatt.
Újságírói szempontból viszont ez maga a lottóötös. Hiszen ha ön, vagy egy másik újságíró ült le volna beszélni ezekkel a katonákkal és politikusokkal, sosem lehettek volna ilyen őszinték, mint a bizalmas, belső használatra szánt interjúkban.
Pontosan, ha megkeresem őket a Washington Post riportereként, sosem mondták volna el nekem ezeket a dolgokat. Csak azért tették, mert úgy gondolták, hogy ez nem kerül nyilvánosságra. Épp ettől volt olyan szokatlan és fontos ez a projekt, mert bizonyíthatóvá vált, mit gondoltak a vezetők egy adott időszakban. Enélkül a történészek évtizedekig elvitatkozgathatnának arról, mi történt. Tényleg tudták, hogy rossz irányba mennek a dolgok, vagy sem? Magukat is megtévesztették? Rosszul mérték fel a helyzetet? Ezekre a kérdésekre most napnál világosabban megkaptuk a választ.
Ha már történelmi leckék: nem a szovjetek voltak az elsők, akiknek a bicskája beletörött Afganisztán megszállásába, hiszen az országnak komoly felhozatala van pórul járt hódítókból. Tavaly interjúztunk William Dalrymple brit történésszel, aki 2012-ben írt egy könyvet Afganisztán első nyugati megszállásáról: ez gyors diadallal indult 1838-ban, majd megsemmisítő vereségbe és kivonulásba torkollt. Dalrymple kísérteties párhuzamokat vont a britek epikus léptékű bukása és a könyv írásakor már tíz éve húzódó amerikai megszállás között, megjósolva, hogy utóbbi hasonlóan megalázó módon fog végződni a megszálló erők számára.
Értse meg, nekünk, amerikaiaknak még az is nehéz, hogy húsz-harminc évvel korábbi történelmi eseményeket felidézzünk. Hogy lenne elvárható, hogy évszázadokkal korábbi hadjáratokból tanuljunk? Persze, igaza van, hogy Dalrymple és más tudósok írtak erről, és próbálták figyelmeztetni az amerikai kormányt a történelmi előzményekre. Afganisztán nem az a hely, ahol 150 ezer katonát akarsz állomásoztatni meghatározatlan ideig.
Szerintem Bush és Rumsfeld még tisztában is voltak ezekkel, nem akarták a korábbi megszállók sorsára jutni. Mégis sorra elkövették ugyanazokat a hibákat. Épp ez a legérthetetlenebb az egészben.
Tudták, hogy nem fog működni a teljes körű megszállás, ettől függetlenül belesodródtak. Szerintem a későbbi generációk nehezen fogják megérteni, mi járhatott az akkori vezetők fejében. Remélem, a könyvem választ ad néhány kérdésre.
Dalrymple arról is mesélt, hogy a térség szakértőjeként még a Fehér Házba is meghívták egy beszélgetésre. Meglepetésére ott művelt és jól informált emberek válták, akik ismerték Afganisztán történelmét, a törzsi viszonyokat, a vallást, és többen még a dári nyelvet is beszélték. Ez arra utal, hogy sokszor megvan a szükséges tudás a helyi viszonyokról, csak valahogy nem sikerül becsatornázni a döntéshozásba.
Olykor az emberek intellektuálisan nagyon okosak, mégis hiányzik belőlük a józan paraszti ész. Obamának sok éles eszű ember dolgozott, és akadtak köztük olyanok, akik tényleg próbálták Afganisztánt megérteni. Ám ha megörökölsz egy évek óta húzódó háborút, ez nem feltétlenül elég. A tervek ráadásul mindig a politikai ciklusokhoz igazodtak, nem pedig a realitásokhoz, így sokszor a következő választás miatti aggodalom irányította a folyamatokat. Rövid határidőket szabtak, és olyanokat mondtak, hogy a következő hat vagy tizenkét hónapban meg kell nyernünk az afganisztáni háborút. Részben ezért is öntöttek annyi pénzt az országba, mert nagyon gyorsan akartak elérni átfogó változásokat, hogy a politikai előnyöket még ők arathassák le, ne az ellenfél. Csak a valóságban nem így működnek a dolgok.
Afganisztánból nem tudsz egy év alatt Svájcot csinálni, pedig ilyesmikkel próbálkoztak.
Obamánál fontos tényező volt továbbá, hogy közben próbált Irakból is kivonulni, ám nem akart gyengének tűnni a nemzetbiztonsági kérdésekben demokrata politikusként. Így nem is azzal kampányolt, hogy lezárja az afganisztáni háborút, hanem hogy helyes vágányra állítja, és sikereket fog elérni. Mert ne feledjük, az emberek szemében sokáig tényleg ez volt az „igazságos háború”, ami Irakkal ellentétben jogos önvédelmen alapult. Így ezt nem lett volna szabad elszúrni. Csak eddigre már eltelt nyolc-tíz év, és késő volt ahhoz, hogy rendbe tegyünk olyan dolgokat, amik az alapoknál el lettek rontva. Az elején volt egy nagy tévedés, hogy Afganisztán összes problémáját meg tudjuk oldani.
A közvélemény viszont közben belefáradt az afganisztáni háborúba, és más világpolitikai események kezdték érdekelni.
Ezt részben szándékosan idézte elő a kormány. Obama második elnöki ciklusa idején, 2014-től elkezdték elbagatellizálni az Afganisztánból származó híreket. Megnehezítették az újságíróknak, hogy katonai parancsnokokkal interjúzzanak. Abba a tudatba akarták ringatni a közvéleményt, hogy véget ért a háború. Obama megígérte, hogy visszahozza az összes katonát 2016-ig, ami nem történt meg, így próbálták azt a látszatot kelteni, mintha nem is zajlana ott semmi. Az amerikaiak pedig tényleg elvesztették az érdeklődésüket, mert nem nagyon tudták, mi folyik Afganisztánban. Ez egy tudatos stratégia része volt a Fehér Ház részéről, ami folytatódott Trump elnöksége alatt is. Ettől nyilván nem oldódtak meg a problémák, a következményeket pedig láttuk 2021-ben, amikor pillanatok alatt összeomlott az afgán állam a visszaérkező tálibok lába előtt.
Trump is a kivonulással kampányolt, és sok más kérdésben nem is riadt vissza a külpolitikai tabudöntögetéstől. Jól mutatja a háború tehetetlenségi erejét, hogy ő is inkább lapított tovább.
Egyetlen amerikai elnök sem akart úgy bevonulni a történelemkönyvekbe, mint aki elvesztette az afganisztáni háborút, és győzelem nélkül vonult ki az országból. Igaz volt ez Bushra, Obamára, Trumpra és egy darabig Bidenre is. Egyszerűbb volt folytatni a dolgokat, és úgy tenni, mintha nem történne semmi érdekes. Kisebb a politikai rizikó, mint bevállalni a lezárást. Láttuk, mi történt Bidennel, aki végül mégis meghúzta a kivonulást, Afganisztán szétesett, ő pedig azóta is elszenvedi ennek a politikai következményeit. Lehet amellett érvelni, hogy nem készítették elő jól a kivonulást, és Biden rosszul csinálta, de a helyzet akkor is az, hogy előbb-utóbb valamelyik amerikai elnökkel ennek meg kellett történnie.
Többen beszéltek arról, hogy Putyin a kaotikus afganisztáni kivonulást látva döntötte el: itt az idő megtámadni Ukrajnát, mivel gyengeségként értékelte a történteket. Mit gondol erről?
Igyekszem óvatosan fogalmazni, mert ez nem a szakterületem, de nagyon is elképzelhetőnek tűnik. Nem látok bele Putyin fejébe, ám az vitathatatlan, hogy 2021 augusztusa látványos mélypont volt a Biden-adminisztráció és az amerikai hadsereg számára. A hazai közvélemény már belefáradt és a háta közepére nem kívánta a távoli háborúkat. Oroszország talán megláthatott egy lehetőséget arra, hogy az USA és a NATO nem vág vissza, ha megtámadja Ukrajnát. Természetesen nem gondolom, hogy ez lett volna a háború oka, de szerepet játszhatott Putyin döntésében az USA és a NATO-szövetségesek feltételezett reackiója. A feltételezés tévesnek bizonyult.
A helyzet iróniája, hogy az afganisztáni kivonulás épp megkönnyítette Amerikának Ukrajna támogatását, mivel már nem kellett katonákat állomásoztatni Afganisztánban. Hiába volt a végére már csak néhány ezer amerikai katona az országban, az USA így is évi 40 milliárd dollárt költött a kabuli kormány megerősítésére és az afgán hadsereg kiképzésére. Ha ezt még most is fizetni kéne, az megnehezítené Ukrajna támogatását.
Ezen a szálon visszamehetünk egészen 2014-ig, amikor az oroszok megszállták a Krím-félszigetet, és az Obama vezette Egyesült Államok nem válaszolt túl erőteljesen. Játszhatott ebben szerepet, hogy elvonta a figyelmüket Afganisztán és a Közel-Kelet? Abszolút lehetséges. De szerintem nagyon sok másik tényező játszott közre, szóval nem állapíthatunk meg közvetlen ok-okozatiságot.
Milyennek látja most a hatalom és a hadsereg elszámoltathatóságát Amerikában? Történt ezekben bármi előrelépés, vagy húsz év múlva majd megint lehet írni egy könyvet arról, hogy végig hazudtak az embereknek?
Szerintem húsz év múlva megint lesz lehetőség ilyen könyvet írni. Valószínűleg minden kormányra igaz, hogy nem az elszámoltathatóság és átláthatóság feltétlen híve. A mostani kormány sem tesz sokat, a kongresszus ugyan felállított egy vizsgálóbizottságot, de a kivonulás óta eltelt másfél-két évben még alig csináltak valamit. Majd évek múlva kijönnek egy jelentéssel, és reménykednek, hogy addigra az emberek megfeledkeznek az egészről. A meghallgatások többnyire kimerültek abban, hogy a republikánusok és demokraták egymást hibáztatják a történtekért. Pedig mindkét párt ugyanúgy felelős a háború félresiklásáért. Csak az elmúlt két évtizedben olyan sokan váltak részesévé, hogy hatalmas bátorság kéne ahhoz, hogy valaki előlépjen, és azt mondja: elég a politikai csatározásokból, lépjünk egyet hátra, és nézzünk szembe a hibákkal, hogy ne kövessük el őket még egyszer. Így azonban nehéz optimistának lenni azzal kapcsolatban, hogy megtanultuk a leckéket. Egy dologban mégis bizakodó vagyok: ahogy a beszélgetés elején említette, ma már senki nem vitatja, hogy ez a háború egy kudarc volt. Pedig elég 2020-21-ig visszamenni, amikor még voltak olyan tábornokok, akik váltig állították, hogy az USA-nak és a NATO-nak Afganisztánban kellene maradnia és határozatlan ideig folytatni a háborút, hogy a tálibokat visszatartsuk. Ma már senki nem érvel emellett, senki nem gondolja, hogy működhetett volna – a vitának vége, amiben talán a könyvünknek is volt némi szerepe.
Arról viszont még bőven mennek a viták, hogy mik a nagyobb ívű tanulságai a kudarcnak. Például arról, hogy a demokráciaexport politikája egy nem működő stratégia-e, ami több kárt okoz, mint hasznot.
Kicsit máshonnan közelíteném a kérdést. Akár háborúról, akár más külpolitikai törekvésekről beszélünk, a legfontosabb lecke a következő: világosan ki kell tudnunk jelölni a célokat. Mit akarunk elérni? Hogy fogunk eljutni odáig? Mennyi időre van ehhez szükségünk? Hogy ez mennyire nehéz, azt jól mutatja a 2009-2010-es időszak, amikor Obama épp egy új megközelítéssel állt elő: több katonát küldött Afganisztánba, aminek nyomán nagy vita zajlott a NATO-n belül, hogy mi a felkelés-ellenes stratégiánk. Stanley McChrystal tábornok, az amerikai és NATO-csapatok akkori főparancsnoka egy ötven oldalas titkosított stratégiában próbálta tisztázni ezt. A könyvhöz végzett interjúk során több amerikai és NATO-tiszt idézte fel, hogy ez a dokumentum teljes káosz volt: hiányoztak a világos célok és a konszenzus.
Volt, aki virágzó demokráciát szeretett volna létrehozni Afganisztánból, mások a nők és gyerekek jogaira koncentráltak, megint mások a tálibok legyőzéséről beszéltek. Mindenkinek más ötlete volt, egy dolog viszont egyáltalán nem szerepelt McChrystal szövegében: az al-Káida.
Erre többen fel is hívták a figyelmet, hogy azért mégiscsak meg kéne említeni az al-Kaidát, hiszen ők voltak az ellenség, az egész háborút miattuk indítottuk. Így gyorsan beleírták mutatóba. Vita zajlott arról is, hívhatjuk-e ezt egyáltalán háborúnak. Némely NATO-tagország amellett érvelt, hogy ők inkább békefenntartást végeznek és kiképzésben segítenek, de idegenkedtek a háború szótól. McChrystalék összehívtak egy rakás ügyvédet, hogy tárgyalják meg a kérdést, és a dokumentumban végül úgy fogalmaztak, hogy „hagyományos értelemben véve ez nem háború”.
Oroszország sem háborút, hanem „különleges katonai műveletet” folytat Ukrajnában, csak ott évekre be is börtönözhetik, aki ezt megkérdőjelezi.
A fejezet írásakor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy innen tudod, hogy rosszul mennek a dolgok: ha nem vagy képes a céljaidat világosan és könnyen felsorolni, akkor lehet, hogy nem kéne háborúban állnod, 150 ezer katonát idegen földre küldened és dollár-százmilliárdokat elköltened. Ez nagyon magától értetődőnek hangzik, de láthatóan nem az, hisz az Egyesült Államok és más országok újra és újra elkövetik.
