„Annyira fontosak ezek a történetek ma, mert a jelenre rezonálnak, olyan dolgokról beszélnek, amelyek itt zajlanak a szemünk láttára: virágzik a fasizmus, minden európai országban jelen van, Magyarországon kezdődött Orbánnal, és elterjedt, mint egy szörnyű vírus, és ma már ott tartunk, hogy a fasiszták nem is rejtőzködnek többé, sőt, büszkék magukra. Épp ezért gondolom, hogy ez ellen Európa-szinten össze kell fognunk, és a Miep Gieshez hasonló csodálatos, hétköznapi hősöket ünnepelnünk kell. A kurázsijukat, a bátorságukat, az integritást, amit képviselnek, és amit napról napra veszítünk el” – emelte be a politikát, és vele kis hazánkat alig pár perccel a beszélgetés kezdete után Amira Casar brit színésznő, akinek láthatólag olyan fontos volt ez a téma, hogy később még egyszer szóba hozta.
Casarra itthon legtöbben talán a Szólíts a nevedenből emlékezhetnek, ahol a főhős, Elio édesanyját alakította. Mi szintén egy anyaszerep kapcsán beszélgettünk vele: az Anne Frank bújtatója (A Small Light) című sorozatban ő játszotta Anne Frank anyját, Edith Frankot. Egy modern, progresszív gondolkodású nőt, akit korábban inkább csak kisebbik lánya naplójából, annak szubjektív nézőpontján keresztül ismert a világ. Edith Frank itt is mellékszereplő, ahogy az egész Frank család is – hisz ez a sorozat az apa, Otto Frank fiatal titkárnőjéről, Miep Giesről szól, aki a rejtőzködés közel két éve (!) alatt az ellátmányt és a külvilág híreit szállította a Frank családnak, valamint aki megtalálta és megőrizte az utókornak Anne naplóját – ám itt legalább kirajzolódhat egy önálló, nem valaki más szűrőjén keresztüli kép is róla. Casar ugyanakkor letért a szokásos sajtónapos útról – mely többnyire a saját karakterének elemzéséről, valamint a kollégák méltatásáról szól –, és láthatólag szívesebben mesélt a nemzetközi sajtónak a sorozat hátteréül szolgáló második világháború és a jelen hasonlóságairól.
– A Frank család felismerte, hogy a fasizmus a bezárkózásról szól. Én rajongok a művészetért és a művészettörténetért, és ha megnézzük a nagy művészeti mozgalmakat, azt látjuk, hogy a fasizmus nem nagyon termelt ki a soraiból igazán emlékezetes alkotókat. Egyetlen igazán jó fasiszta építészről tudunk, Paul Troostról, aki viszont még a ’30-as évek elején meghalt, mielőtt az igazi borzalmak elkezdődtek volna Németországban, így sosem tudjuk meg, hogy nem távolodott volna el Hitlertől a későbbiekben. Oké, Leni Riefenstahl is briliáns művész volt…, de ez a felsorolás nem tud túl hosszan folytatódni. Nincsen túl sok jó könyvük sem. És Frankék alighanem érezték, hogy abból a bezárkózásból, amit a fasizmus jelent, nem sok jó fog kisülni. Ahogy nem sok jó fog kisülni belőle ma sem, pedig
ma is minden a bezárkózásról és egyesek kizárásáról szól. Nagyon különös ez a kor: egyfelől ott van az a csodálatos vívmány, hogy ha megvizsgálod a nemi identitásodat és arra jutsz, hogy erre van szükséged, akkor megváltoztathatod azt, és ez szerintem zseniális. Másrészt viszont soha nem volt erősebb a rasszizmus, és ez a két dolog nem igazán passzol össze, mert az egyik a nyílásról szól, a másik pedig a bezáródásról
– fejtegette a színésznő.
Az autoriter rendszerekben megőrzött emberség, az elnyomókkal szembeni rendíthetetlen ellenállás és a remény, amit mindez jelent, gyakorlatilag a sorozat gondolati alapja. Az amszterdami zsidók Miep Gieshez hasonló, tevékeny bújtatói mellett felvonulnak a holland államrendszerben hivatalnokként láthatatlan aknamunkát végző ellenállók – Miep férje, Jan Gies is ilyen volt –, akik az élelmiszerjegyekkel zsonglőrködve teremtették elő a mindennapok feltételeit, de olyan, ritkán megénekelt alakok is, mint azok az SS-tisztek, akik otthagyni nem merték ugyan a szervezetet, de ott csempésztek ki egy-két bevagonírozásra váró zsidó gyereket, ahol csak tehették.
Az Anne Frank bújtatója a fő eseményszál mellett erről, a zsidó emberek megmentésére kialakult finom hálózatról mesél végső soron, ezzel erősen reménytelire hangolva a sorozatot – ami meglehetősen szokatlan megközelítése a holokauszttémának. Ez a másféleség és optimizmus vette rá a szereposztás egyértelmű húzónevét, Liev Schreibert is arra, hogy elvállalja Anne Frank apjának, Otto Franknak a szerepét annak ellenére, hogy – amint ezt a 24.hu-nak adott interjújában is kiemelte – a holokauszt-történeteket kimondottan nem szereti.
„Ebben a történetben viszont igazi optimizmust találtam, mert nem a Frank családról szól, hanem a közösségről, amelyben léteztek, és amelynek köszönhetően túléltek. Emlékeztetett arra, hogy létezett egy közösségi szellemiség, amelyben elég holland ember mondta azt, hogy nem, basszátok meg, nem tesszük meg, amit kértek. És ma is ugyanez van:
iszonyatos dolgok történnek a világban nap, mint nap, mégis találni ilyen embereket minden országban, akik azt mondják, hogy fenyegethetsz minket atomfegyverekkel, de nem vagyunk gyávák, és húzz a fenébe
– fogalmazott Schreiber.
A sorozat két ötletgazda-forgatókönyvírója, a leginkább A Grace klinika alkotócsapatából ismert Joan Rater–Tony Phelan házaspár ugyanakkor kiemelte, hogy a reményteli hangvétel mellett sem akarták elhallgatni a holland adminisztráció szerepét abban, hogy Hollandiában olyan nagy hatékonysággal dolgozhattak a megszállók.
„Az ellenállók arra jutottak, hogy a nácik azért voltak olyan hatékonyak itt, mert a hollandok részletes nyilvántartást vezettek a lakosságról, és, szemben a legtöbb országban jellemző gyakorlattal, náluk fel volt tüntetve mindenki kartonján a vallás is. Van is egy híres térkép apró pöttyökkel, amely az amszterdami zsidóság elhelyezkedését ábrázolja. Szóval azon nem múlt a nácik sikere, hogy megtudják, melyek és hol vannak a zsidó családok: csak ránézték a térképre, meg az anyakönyvekre, és ott volt minden, feketén-fehéren. Ezért is robbantottak az anyakönyvi hivatalban, hogy eltüntessék az aktákat” – magyarázza Tony Phelan.
Joan Rater szerint emellett a nácik sikeréhez hozzájárult a meglepetés ereje is, mivel sokan nem hitték el, hogy a nácik megszállhatják Hollandiát, ami aztán sokak életébe került: nem menekültek el, amikor még tehették volna, aztán pedig már nem tudtak, csapdába estek. Rater elmondta azt is, hogy Miep Gies története nemcsak a nő tetteinek bátorsága miatt nyűgözte le őket, hanem személyes okokból is:
Belegondoltunk, hogy mennyire fiatal volt Miep a történtek idején: a fiunk hasonló korban van most, és bár zseniális gyerek, nehéz elképzelni, hogy tudna mit kezdeni azzal, ha a főnöke egy nap arra kérné, mentse meg az ő és a családja életét. Persze lehet, hogy ebben tévedünk, mert Miepet is alábecsülték az emberek, és végső soron ez lett a szuperereje, hiszen ha egy náci elsétált mellette, aligha gyanakodott arra, hogy ez a húszéves, százötven centis nő zsidókat bújtat.
Miep Giest afféle bulis, tűzrőlpattant menyecskeként ábrázolja a sorozat, aki szereti az élet örömeit, a zenét, a táncot, az alkoholt, a szerelmet – tehát nem egy éteri szent, hanem egy átlagos fiatal nő, akit a történelem rákényszerített ugyan, hogy idő előtt felnőjön, de személyisége sarokpontjait nem változtatta meg. Legalább ilyen fontos az is, hogy a rábízott életek felelőssége nem tette Messiás-komplexusossá, utólag, Anne Frank naplójának publikálása után ráirányuló reflektorfény ellenére sem.
A Miepet alakító Bel Powley elmondta: a karakternek ez a hétköznapisága neki is sokat segített. „Enyhítette a szerep miatti nyomást, hogy ő kimondottan nem akart piedesztálra kerülni, épp ellenkezőleg, azt akarta, hogy mindenki megláthassa saját magát benne, hogy átlagemberként tekintsenek rá” – emelte ki. A forgatókönyv-fejlesztésben is részt vett, valamint több epizódot rendezőként jegyző Susanna Fogel emellett arról is beszélt, hogy miért tekerte fel a holokauszttörténetekben szokatlan mértékig a sorozat humorfaktorát is: mert szerinte nagyon jellemző ránk, emberekre, hogy humorral tompítjuk az élet tragédiáit:
„Ez egy kortalan jelenség: ha a nagymamámra gondolok, aki százkét éves, ő is nagyon vicces ember, és mindig is vicces volt, az 1940-es években is, amikor pedig nem sok ok volt a viccelődésre. Mi több, a nagymamám évekig bridzsezett egy idős hölggyel, aki holokauszttúlélő volt – és akinek a humora egyenesen utánozhatatlan volt, ő volt a legviccesebb ember a kártyaasztalnál.
Gyakran a humor és a fény sokkal élesebb, hogyha egy sötétebb helyről jön.
És ezen a lencsén keresztül akartam erről a korszakról beszélni, nem azért, hogy elvegyük a borzalmak élét, hanem mert azt gondolom, hogy ettől lesznek életszerűek ezek a karakterek. Senki sem örökké komoly és összeszedett, akkor sem, ha épp világháború van” – hangsúlyozta.
Mint kiderült, Fogelnek ez a humorközpontú szemlélete volt az egyik kulcsérv amellett, hogy a Miep férjét, Jant alakító Joe Cole elvállalja a sorozatot. A Birmingham bandáiból (Peaky Blinders) ismert Cole elmondta, ő többek között épp azért akart Susannával dolgozni, mert tudta, hogy a komédia világából érkezett, azt gondolta, hogy biztos érdekes lesz ezzel a szemlélettel közelíteni ehhez a témához. A nézők jól jártak Cole döntésével: az ő és Bel Powley közötti kémia a sorozat egyik fénypontja.
Az Anne Frank bújtatója (A Small Light) a Disney+-on nézhető.
