A Barbie Ferreira-ügy
Barbie Ferreira karaktere, Kat az Eufória egyik legizgalmasabb figurájának indult. Abban nem téved a színésznő, hogy a második évadra az ő történetének szála ellaposodott és érdektelenné vált, így tökéletesen érthető Ferreira döntése: kizárólag azért, hogy a sorozat elmondhassa, a testméret szintjén is sokszínű, nem maradt a szereplőgárdában a harmadik évadra, nem akart asszisztálni Kat teljes kiüresedéséhez. Kár, hogy így alakult: az indulás tényleg szokatlanul sokrétű volt. (Ha valaki még nem látta, de tervezi megnézni az Eufória első évadát, és szeretné megőrizni a szűz szemet, érdemes lehet átugrania ezt a szakaszt.) Kat Hernandez karaktere áldozatnak indult, ám ezt csodálatosan átfordította felhatalmazásba: miután egy házibuliban belekényszerítették egy szexuális együttlétbe, majd ezt titokban levideózták és feltették a netre, az első pánik elmúltával felismerte, nem biztos, hogy a szégyen az egyetlen kiút a helyzetből. A szexvideó kapcsán ugyanis megvilágosodik, hogy bizony sokan szexinek találják az alakját – akkor is, ha ő maga gyerekkora óta az önutálatban csücsül –, és rövid úton eljut odáig, hogy ebből álarcos online dominaként pénzt csináljon. Pénzt – és még valamit: a tilosban járásnak és annak a tudásnak az új önbizalmát, hogy a női erő nem csak a vékony nőknek van fenntartva.
Persze a szexmunka finoman szólva sem nevezhető ideális megküzdési stratégiának, pláne nem kamaszként – de Kat személyiségfejlődését, felszabadulását annak ellenére is előre mozdította, hogy a testével kapcsolatos szorongásait végül mégsem oldotta fel. Kat ugyanakkor a szexvideó-domina-promiszkuitás vonalon túl is érdekes, kettős élete, melyben az interneten erotikus fanfictionök szerzőjeként igazi sztár, míg a való életben a vérre menő gimis táplálékláncnak eléggé az alján kullog, mindezt úgy, hogy a legjobb barátnője viszont ennek a táplálékláncnak a királynője… csodálatos! Mindehhez az Eufória összes szereplőjére jellemző kötődési nehézségek egy új arca adódik, a szeretet befogadásának képtelensége, és néhány finom állásfoglalás a telt nőknek fenntartott divat erősen korlátos voltáról, valamint arról, hogy az önazonosság milyen nehéz út is lehet. Ez így egy karakter-ínyencfalat – ami aztán belesüppedt az irányt vesztett, se hús, se hal útkeresésbe, mintha Sam Levinsonék látványosan kifogytak volna az ötletekből.
Ami sajnálatos ugyan, ám, ami az előzőekben történt, mégis nagyon fontos fejlődési mérföldkő volt a kövér nők mozgóképes ábrázolásában: a túlsúly, mint téma nem volt sem eltagadva, sem tragédiaként, de még csak a karakter egyetlen megragadható tulajdonságaként kezelve, a kényszerű testpozitivitásba sem csúsztunk bele, a kövérség szexualitással való keveredése pedig az abszolút friss fuvallat volt a témában. És a legfontosabb: Kat – ráadásul színesbőrűként, ami még ritkább – már egészen hasonlított egy igazi emberre, valakire, akivel kövér tiniként, vagy akár kövér felnőttként azonosulni lehet. Ezt ugyanis a filmtörténet előtte szinte képtelen volt megadni: a kövér emberek jellemzően egyetlen filmkarakter sorsában sem láthatták viszont saját küzdelmeiket. Nézzük a mozgóképtörténet kövér-archetípusait.
A vicces hebrencs
A klasszikusan karikaturisztikus kövérábrázolás alfája és ómegája, a sarkcsillag maga, a kályha: a kövér ember egyenlő vicces ember alapszabály uralta a kövér emberek filmes reprezentációjának jelentős részét. A példákat hosszan sorolhatnánk – kis túlzással az összes túlsúlyos férfikarakter ebbe a kategóriába esik Hollywood hosszú-hosszú történetében – de álljon itt most egy igazi állatorvosi ló, a Pitch Perfect Amyje, aki a „jó kövér” sztereotípiának megfelelően kövérségét jelvényként tűzi pajzsára, és egyből Kövér Amynek is nevezteti magát – hisz jobb ebben a csúfolódás témában előre menekülni. Ugyanennek a mechanizmusnak részeként kapta magára a vicceslányjelvényt is, és előz meg mindenkit a saját magán való poénkodásban. A vicceskövér-reprezentáció fő problémájára világít rá ezzel, jelesül, hogy az esetek többségében nagyon elmosódnak a határvonalak a vele nevetés és a rajta nevetés között.
Csak hab a tortán, hogy mindeközben az Amyt megformáló Rebel Wilson karrierjének és civil életének alakulása is sokat elmond a filmipar és a plus size testméret visszás kapcsolatáról. Wilson ugyanis elmondása alapján az egészségügyi okok mellett azért döntött az életmódváltás és a lefogyás mellett, mert érezte, hogy a testalkata skatulyába zárta a szakmában. Magyarán jó eséllyel nem akarta a hetvenkettedik vicces trampli csajt eljátszani. A kérdés, persze, nem arról szól, hogy van-e a „kövér=vicces” sztereotípiának alapja – minthogy a kövér gyerekek valóban nagy eséllyel választják maguknak a bohóc szerepet, addig se bántják őket – hanem arról, hogy ezeket a karaktereket mindig kizárólag a viccességük határozta meg, nem nagyon volt semmilyen más tulajdonságuk.
A belső szépség
A kettes számú klasszikus kövérséggel kapcsolatos filmes bullshit a „de a lelke szép” toposz, melynek iskolapéldája a filmes fatfóbiát csúcsra járató 2001-es romkom, A nagyon nagy ő. Ebben Gwyneth Paltrow kövérruhában rettenti el és nevetteti a publikumot, a főhős, Rosemary testmérete, formái, testrészei külön-külön rendszeresen durva poénkodás és szörnyülködő ábrázolás tárgyai, majd annak köszönhetően talál szerelemre, hogy vágyának tárgya egy varázslatnak köszönhetően csak a belső szépségét – ami itt, nyilván, soványságot jelent – látja. Alighanem ez a filmtörténet egyik legsúlyosabb mélypontja, és nemcsak a kövér emberek ábrázolásának szempontjából. Élünk a gyanúperrel, hogy férfi főszereplője, az időközben az önelfogadás és a testpozitivitás egyik ügyeletes pápájává vált Jack Black alighanem már szégyelli magát ezért az egészért.
Kövér és még rosszfej is
Gyakori toposz az utálatos kövér karakter is: a Harry Potter életét megkeserítő Dudley Dursley, a Charlie és a csokigyár megátalkodottan rosszfej Augustus Kugelje, a fokozhatatlanul rémes Norbit zsarnokoskodó, gonosz Rasputiája – akit ráadásul a kövérruhák királya, Eddie Murphy formál meg –, az Austin Powers-filmek rémes Dagi Dögje, a sor hosszan folytatható. Az archetípus fokozottan problémás verziója, amikor a kövérség egyenlő a falánksággal, az pedig a megkérdőjelezhető jellemmel, illetve, amikor ez a szemétség konkrét gonoszságba, netán súlyos mentális zavarokba, pszichopátiába fordul át. Épp ezért itt akad néhány ritka pozitív példa is: a Sex Education Vivje például, aki amellett, hogy nem hagyja a testmérete által meghatározni magát, már-már kellemetlenül kompetitív és rossz modorú. A Booksmart szintén felvonultat egy hasonló karaktert, Mollyt, aki annak ellenére tud példakép lenni, hogy nem éppen kellemes ember, és bár nem áll túl jól a gimis népszerűségi versenyben, ez lepereg róla, nem mellesleg pedig vannak igazi barátai, sőt, több potenciális partnere is, emellett pedig nagyon sikeres a tanulmányaiban.
A kövérnek nevezett átlagos alkatú nő
Hogy Hollywood milyen irdatlan erővel vett részt – gyakorlatilag a filmtörténet kezdete óta – a testképzavarok kialakulásában, arról cikkek milliói szóltak. Az egyik legsunyibb módszer az, amikor kövérként aposztrofálnak teljesen átlagos alkatú nőket. Ennek az aknamunkának legemlékezetesebb példája az Igazából szerelemben található: Natalie (Martine McCutcheon), akibe annak ellenére merészel beleszeretni a főnöke, a brit miniszterelnök (Hugh Grant), sőt, kezd ki vele az amerikai elnök is, hogy kövér. Mármint ez a mondás, hogy ő kövér (családtagjai Dundusnak hívják), de ahogy a miniszterelnök úr, úgy a nézők se nagyon látták, hogy mégis hol található ezen a nőn a kövérség. A történetszál ráadásul a Disney-mesék egyenes ági folytatása: az egyszerű sorból származó lány és a királyfi meseszerű szerelmét, ahol az, hogy Natalie „kövér” (nem az), csak még meseszerűbbé teszi a magasságos férfiú közeledését, és, ami még súlyosabb, megalapozza, hogy Grant karakterét jóságosnak, rendes embernek lássuk. Hogy az egész kapcsolatuk nagyjából három mondat és egy szimpla testi vonzalom alapján szökken szárba, valamint, hogy a kapcsolatuk teljes alakulásáról a férfi dönt, aki ráadásul hatalmi pozícióban van, most ne is beszéljünk. Az Igazából szerelem töretlen rajongójaként már így is épp elég nehéz nekem ez a téma.
Kövérség és szex
A kövérség filmes reprezentációjában erotika-szexualitás fronton kirajzolódik egy különös ambivalencia: az ábrázolások a kielégíthetetlen szexuális túlfűtöttség és a teljes aszexualitás és szexuális nihil két végletére szorítkoznak. Utóbbi a gyakoribb: a túlsúlyos nők és férfiak elenyésző arányban láthatók úgy, hogy van szexuális életük, effektív szexjelenet kövér emberrel szintén alig fordul elő – magyarán a filmnyelvben a kövér ember gyakorlatilag dughatatlan. Gondoljunk csak bele, az egész Bridget Jones naplója lényege az volt, hogy ennek a nőnek két férfi csapja a szelet annak ellenére is, hogy túlsúlyos merészel lenni, az, hogy épp hány kiló, lelkiállapotának, jóllétének, sikerességének fokmérője – majd aztán eljátszotta őt egy néhány kilót felszedett, de azért valójában kövérnek még mindig messze nem nevezhető színésznő. A ritka kivételek, amikor a szex nem tilos a kövér karaktereknek, jellemzően a másik végleten helyezkednek el, főként nagy szexuális étvágyú, promiszkuis, esetleg szexmunkás nők képében, akik többnyire filigrán – azaz védtelen – férfiakat ostromolnak vágyaikkal, esetleg tapasztalatlan fiatal fiúk szüzességét veszik el. Kövér férfit igazi vágytárgyként pedig talán sosem láttunk még. A kettő között a párkapcsolatban élő, mégsem szexuális lényként ábrázolt karakterek lézengenek, többnyire szülők, akiknél azért úgy sejtjük, hogy a fogamzás még a kövérség előttre datálható.
A kövérség, mint leküzdendő akadály
Hello, Monica Geller, te vagy az? Hát persze, hogy te, téged ismerünk a legtöbben, de azért lehetne még néhány nevet találni a sorban, amelyben azok a mozgóképes karakterek helyezkednek el, akik életében a kövérség a szégyenteljes, nevetséges múlt, vagy ha még nem az, akkor az az akadály, amelynek leküzdése után az igazi élet kezdődik. A Jóbarátok Monicája iskolapélda: valahányszor tinikori, kövér verzióját látjuk, szinte mindig étel van a kezében vagy a szájában. Teste vicc és dehumanizálás tárgya – amikor a sötétben megcsókolja valaki, egy ruhakupacon fekvő vékony társával keverik össze – és a fiúk vonzalma elől is el van zárva. Csak visszatekintve látjuk, a már felnőtt, sikeresebb, boldogabb – sovány – életéből, ezáltal
A Jóbarátok egyébként – amellett, hogy változatlanul imádom – kimondottan testszégyenítő: az egykor kövér, de már lefogyott, és emiatt vonzóvá vált, és ifjúkori kövérségük fájdalmát megbosszuló figurákból több is felvonul. Julia Roberts és Brad Pritt vendégjátéka is egy ilyen történetszálra épül, sőt, a már említett Monica történetében is van egy ilyen bosszúvonulat, amikor a frissen lefogyott Monica ügyetlen flörtölése nyomán véletlenül levágja Chandler lábujját, afféle akaratlan, sorsszerű bosszúként.
A kövérség, mint nyomorpornó elem
Az előző pontban kifejtett toposz másik oldalán az áll, amikor a meghízás kudarc, tragédia, a sors bosszúja, esetleg a dolgok rosszra fordulásának, a gyásznak, a depressziónak a tünete, melynek nyomán az illető azonnal elveszíti vonzerejét, sikerét, szociális státuszát. A Bosszúállók: Végjáték meghízott Thorja és a Bajos csajok Reginája ezen a fronton egy hajóban eveznek. Ennek minősített esete, amikor a kövérség az extrém rossz életkörülményeket és mentális állapotot tovább súlyosbító tényezőként jelenik meg, hősünk szenvedésének fizikai jeleként, mely hangsúlyozza boldogtalanságát, szociális státuszvesztését. Legfrissebb élményünk erről a típusról A bálna, amelyért Brendan Fraser úgy nyert Oscart, hogy ő messze jobb volt, mint a film, amiben játszott, de a legtipikusabb példája ennek a toposznak mégis a Precious – A boldogság ára című klasszikus, amelyben az emberi szenvedésnek olyan mélységeiben kalandozunk, ahová nem könnyű élmény lemenni. A filmet ugyanakkor összességében megmenti, hogy a történet happy endjét nem a közhelyes lefogyás jelenti, és nem is a kövérség ellenére beköszöntő szerelem, hanem a kitörés a nyomorúságos, bántalmazó közegből.
A kevés jó példa
Ha nem lenne nyilvánvaló a fentiekből: csehül állunk a kövérség mozgóképes reprezentációjában. Még mindig kevés a túlsúlyos karakter, a túlsúlyos főhős meg még kevesebb, és, amint látjuk, az olyan túlsúlyos karakter még kevesebb, aki nem egy leegyszerűsített karikatúra, aki felett még mindenféle okokból negatív ítéletet is mond a szóban forgó mozgókép. Pedig, ugye,
Apropó, képernyők: a kevés pozitív példa sokkal nagyobb eséllyel fordul elő kisképernyőn, mint nagyvásznon, főként a reprezentációs küzdelemben élen járó prémium sorozatoknak köszönhetően. A legtöbbször a BBC 2013-tól 2015-ig futó My Mad Fat Diary című sorozatát emlegetik igazi forradalmi mérföldkőként, amikor a kövérség valósághű ábrázolásáról van szó. A főszereplő egy tizenhat éves lány, bizonyos Rae, aki épp kikerül a pszichiátriáról, hogy visszatérjen a mindennapokba. Rae túlsúlyos, ami tiniként fokozott fontos – ahogy ezt a cikk elején említett Katnél is láttuk –, ám ennek ábrázolása nem merül ki a cikkünkben eddig sorolt sztereotípiákban: megjelenik a nehézség, de megjelenik a szépség is, Rae pedig végre nem egy karikatúra, nem a vicc okozója vagy tárgya, és nem is a belső szépségéért kedvelt jóbarát, hanem egy igazi, sokrétű és életszerű karakter. Rae küzdelme az önszeretettel nem kerüli ki a testméret témáját, de nem is szorítkozik csak arra, legalább annyira szól a kamaszkor általános kihívásairól is, Sharon Rooney pedig BAFTA-díjat kapott a főszerepért. A sorozat az első olyan, ahol a kövér főhős egyszerűen csak próbálja élni az életét annak teljességében: az örökös kamaszkanossággal, a kamaszkor nagy lánggal égésével – és a kövérség tagadhatatlan hatásaival együtt.
A My Mad Fat Diary a magyar képernyőkre, sajnos, nem jutott el, eljutott viszont egy másik pozitív példa, a This Is Us (Rólunk szól), amelyben újra prémium tévésorozatban kapott főszerepet egy kövér karakter. A sorozatbeli Kate alakja hasonló reveláció, kövérsége eltagadhatatlan, súlyos és valódi – az őt játszó Chrissy Metz nem viselt kövérruhát –, és nagyon realistán jelenik meg az összes ezzel járó küzdelem, miközben csomó szokásos sztereotípiával üdítően szembemegy a sorozat, így például Kate abszolút él szexuális életet, vannak sikerei, örömei, szoros kapcsolatai, meg úgy általában: élete.
Míg a My Mad Fat Diary Rae-je a túlsúlyos tiniknek, addig a This Is Us Kate-je az elhízott felnőtteknek – aminek a sorozat hazájában, Amerikában alighanem fokozott jelentősége van –, és a kezdetektől hízásra hajlamos gyerekeknek ad azonosulható popkulturális arcot, szüleiknek támpontokat, tematizálja a túlevéses zavart, a kövér emberek családtagjaira nehezedő mentális terheket és felelősséget. Csodálatos. Ezen a vonalon lenne érdemes tovább haladni – az Eufória Katje tulajdonképpen ezt is tette, és az, hogy A Bridgerton család kulcsszereplője, Penelope Featherington és az őt játszó csodálatos Nicola Couglan révén idén a kövér nő mint romantikus-erotikus hősnő is megjelenik majd, szintén ígéretes.
