Folyton újraírja az egyszemélyes előadóestjeit, és a címen is változtat. A mostani műsorának régebben Mocskos világ (The Filthy World), majd Álnegatív (False Negative) volt a címe. Most az, hogy A világ vége (The End of the World). Hogyan tükrözik a címek azt, hogy mit változtat a műsorban?
Teljesen újra szoktam írni az egész előadást. Két rendszeres műsorról van szó, mert van egy karácsonyi estem is, amivel az ünnepek környékén turnézom. Arra sokan visszajárnak, és nyilván nem akarják kétszer látni ugyanazt a programot. De azért is muszáj változtatnom, mert ezek a monológok leginkább arról szólnak, ami éppen történik velünk a világban. Szeretnék minél frissebb lenni, akár olyasmiről is beszélni, ami aznap reggel történt. Az Álnegatív szorosan kapcsolódott a koronavírus-járványhoz, ami viszont ma már a kutyát sem érdekli. A világ vége abból az elkeseredésből indul ki, hogy a világ alapvetően el lett cseszve, de végül őrülten optimista hangulatba hozom a közönséget, és elhitetem mindenkivel, hogy jóra fordulnak a dolgok. Újdonság lesz.
Ez egy kilencven perces monológ…
Hetven perces, húsz percet hagyok a közönség kérdéseire! De a hetven is sok, mert megtanulom az egészet, nem papírból olvasom.
Hogyan készül rá?
Leírok mindent. Rajtam kívül el sem tudja olvasni más a szöveget, mert kézzel írok. Van hosszabb, közepes és rövid változatom, történetenként vagy jelenetenként különböző alternatív lehetőségekkel. A kulcsszavakat táblákra írom, azokra néha rápillantok. De az olvasószemüvegemet nem viszem fel a színpadra, és a jegyzeteimet sem. Régen megtanultam, hogy akinél ott a jegyzet, használni is fogja, az pedig a műsor halála. Tanuld meg a szövegedet, öreg!
Hosszú és változatos pályát futott be, különböző művészeti ágakban próbálta ki magát, de elsősorban íróként szokta magát meghatározni.
Írni szoktam a legtöbbet. Sosem rendeztem olyan filmet, amit nem én írtam, és sosem léptem fel olyan előadóesttel, amit nem én írtam. A könyveimet sem szellemírók írták.
Mindig is készen állt arra, hogy elő is adja, amit írt?
Szerintem ennek a hátterében az áll, hogy fiatalon bábművészként léptem fel gyerekek születésnapi ünnepségein. A koronavírus-járvány alatt nem léphettem fel, de aztán egy hatalmas, szabadtéri stadionban tértem vissza a színpadra a coloradói Red Rocksban. Nem én voltam a fő műsorszám, hanem egy meleg countryénekes, de nekem kellett felkonferálnom őt, és mindenféle, a country műfajhoz kapcsolódó történeteket meséltem. Akkor arra gondoltam, basszus, mennyire hiányzott ez nekem! És bevillant a bábos múltam.
Bevillant, amikor a műsor végén előjöttem a függöny mögül, hogy személyesen is köszönjek a gyerekeknek, közülük pedig néhányan sírva menekültek az anyukájukhoz. Most is nagyjából ezt csinálom.
Később sem érezte úgy, hogy szívesebben maradna a függöny mögött, hadd adják csak elő mások, amit írt?
Soha. Amikor megcsináltuk a Multiple Maniacs című filmünket a hatvanas évek végén, főiskolákon, kollégiumokban kezdtük el vetíteni, ahol előtte biztosan nem láttak ilyesmit. A főszereplővel, Divine-nal együtt utaztattuk a filmet, és felléptünk a vetítés előtt vagy után. Ezek a fellépéseink egyre hosszabbra nyúltak, egyre színházszerűbbek lettek. Sokat merítettek a klasszikus vaudeville hagyományából, amit Divine-nal jól ismertünk. Felléptettünk egy álrendőrt, aki fojtogatni kezdett valakit – ilyenek. Szóval eredetileg a filmjeimet reklámozandó léptem fel, és az egyetemisták imádtak. Úgy képviseltem a filmjeimet, mint annak idején Alfred Hitchcock, William Castle vagy Herschell Gordon Lewis, a példaképeim. És akkoriban sokkal nagyobb üzlet volt az amerikai egyetemek környékén turnézni. Abból a filmes színtérből alakult ki az amerikai független film. Más kérdés, hogy ezek ma már egészen másmilyen filmek, nem nekem valók.
A Multiple Maniacs utáni filmje lett a leghíresebb vagy inkább a leghírhedtebb, a Rózsaszín flamingók. 2021 óta ez a film hivatalosan is az amerikai filmörökség részének számít.
Ami baromi vicces. Amúgy ahhoz a filmhez kötődik az egyik alkalom, amikor megváltozott az életem a szórakoztatóiparban: amikor bemutattuk New Yorkban. Előtte már több városban játszottuk, New York volt az egyik utolsó, egyetlen mozi tűzte a műsorára heti egy alkalommal.
Odamentem a premierre, és láttam, hogy sorakoznak az emberek, akik be akartak jutni a filmre. Akkor éreztem, hogy sikerünk van, és ezzel megváltozik az életem. De megváltozott akkor is, amikor a Hajlakk színpadi változata elnyerte a legjobb musical Tony-díját, meg akkor is, amikor a New York Times bestsellerlistájára került az első könyvem.
Nem azért, mert ez hitette el velem, hogy jót írtam, hanem mert elképesztőnek találtam, mennyi emberhez fog eljutni emiatt egy könyv, amiben utcai számkivetettek, transzvesztiták és más félvilági figurák szerepelnek. És most jön a negyedik nagy mérföldkő a karrieremben, mert idén az Amerikai Filmakadémia múzeumában nyílik rólam egy kiállítás, ahol egy egész emeletet kapnak majd a filmjeimhez kapcsolódó relikviák. Mi jöhet még?
Ön mégiscsak az underground művészeti közegből érkezett, határsértő, felforgató műalkotásokat hozott létre. Nem tesz rosszat ennek a renoménak, ha csillagot kap a Hollywood Boulevardon, meg bekerül a nemzeti filmörökségbe?
Azt hiszem, nem is a Rózsaszín flamingók a leginkább határsértő filmem, hanem a Hajlakk. Egy olyan filmet imádtak a középiskolások, ami a különböző bőrszínű emberek közötti szexuális kapcsolatról szólt. Tudom, hogy egy csomó rasszista néző is szerette, akik észre sem vették, hogy hülyét csinálunk belőlük. A Rózsaszín flamingóknak nem volt ekkora közönsége, de persze furcsa és vicces, hogy a filmörökség része lett. Nagyon örülök neki. Régebben senki nem akart kívülálló lenni, de nekem nem volt ezzel semmi bajom. Ma mindenki kívülállónak akarja látni magát, úgyhogy itt az ideje, hogy én álljak belül.
Nem ez öli meg a határsértő művészetet?
Nem hiszem, mert én nem változtam semmit. Annak idején a Variety filmes szaklap nagy szívességet tett nekünk: brutálisan megsemmisítő kritikát közöltek a Rózsaszín flamingókról, ami annyira gonosz volt, hogy a film reklámkampányában is használni tudtuk. A javukra írom, hogy tíz évvel később írtak a filmről egy másik cikket, amiben leszögezték, hogy annak idején tévedtek, és ami azt illeti, a Rózsaszín flamingóknak a száz legjobb amerikai film között a helye. A világ tehát változik, de nekem a legutolsó rendezésem, a Szégyen és gyalázat is a legmagasabb korhatár-besorolást kapta.
Az évek során sokszor gyűlt meg a baja különféle cenzúrabizottságokkal. Mit gondol a manapság felhorgadó cenzori ambíciókról? Floridában például éppen a könyvtárakból akarnak kitiltani bizonyos könyveket.
Ha manapság betiltják a könyved, szerencsésnek mondhatod magad, mert úgy biztosan többen megveszik. Floridában egy jobboldali kormányzónak lenne kedve cenzúrázgatni, mégis azt hiszem, manapság a baloldal aktívabban igyekszik cenzúrázni bizonyos kulturális termékeket.
Engem hagyományosan a jobboldal ostorozott, de azt hiszem, lemondtak rólam. Már nekem sem olyan érdekesek ők, a műsoromban is többször gúnyolódom a liberálisokon, mint a konzervatívokon. Méghozzá azért, mert úgy tapasztalom, a liberális kívülállásnak is megvannak a maga szabályai, és ma már több a szabály, mint anyámék életében.
De senkivel nem akarok rosszindulatú lenni, olyasmin élcelődöm, amit egyébként magam is fontosnak tartok. Magamat is kinevetem. A legnagyobb bűn az önhittség, és a cenzorok mindig önhittek, a jobb- és a baloldalon is.
Három éve egy szélsőjobboldali magyar politikus ledarált egy mesekönyvet, mert abban nem hagyományos családok is szerepeltek. Ezzel sikeresen az eladási listák élére is került a könyv.
Ugye? Manapság a Fox News tévécsatornán amiatt rettegnek, hogy drag queenek mennek be előadásokat tartani az iskolákba. Természetesen elvétve fordul elő ilyesmi, de szerintem az se lenne baj, ha tényleg rendszeres lenne.
Képzelje csak el, jön ki a kis Billy a suliból, megkérdezi az apja, hogy mit tanult aznap, mire elmondja, hogy egy nőnek öltözött férfi megtanította sminkelni. Én azt mondom, ez ám a hasznos tudás!
Mások meg annyira kikészülnek ettől a gondolattól, hogy az válik nevetségessé.
Van olyan része az életének, amiben konzervatívnak tartja magát?
Azt hiszem, nincs. De egy kicsit talán konzervatívabb vagyok a politikai korrektség szélsőségeinél. Az én névmásom, amivel a legszívesebben azonosulok, a királyi többes.
Tavaly jelent meg első regénye, a Liarmouth. Néhány hónapja Werner Herzog, akinek szintén tavaly jelent meg az első regénye, azt nyilatkozta nekünk, hogy a koronavírus-járvány miatt jutott ideje befejezni a könyvet. Önnek is a járvány szabadította fel a regényírásra szánt idejét?
Nem, én mindennap írok valamit. A járványban sem volt más vagy könnyebb a helyzet, az író barátaim inkább azt mesélték, nehezebb volt a dolguk, mert nem találtak kibúvót az írás alól. Tény, hogy filmeken nem kellett dolgoznom abban az időszakban, pedig a Liarmouth-t eredetileg filmként képzeltem el. Azután viszont, hogy megjelent regényként, a Warner stúdió megvette a megfilmesítési jogait, és most írom belőle a forgatókönyvet.
Hogy alakul a film?
A szokásos: jóvá kell hagyniuk a forgatókönyvet, költségvetést kell hozzá rendelniük, azután kezdődhet a szereplőválogatás… szóval a legjobb úton jár afelé, hogy a fejlesztési pokolban kössön ki. Viccen kívül: nagyon izgalmasnak tartom, hogy film készülhet ebből a történetből, a beszélgetésünk napjának reggelén is dolgoztam rajta. Nagyon régóta nem forgattam semmit. Tudja, a filmiparban akkor is tisztességesen kifizetnek, ha nem lesz film a forgatókönyvedből, szóval ennyi öröm máris van a dologban.
Elbüszkélkedett vele az előbb, hogy kiállítása lesz az Amerikai Filmakadémia múzeumában. Egy héttel az idei Oscar-gála előtt beszélgetünk – ha jól sejtem, az Akadémia sohasem környékezte meg, de milyen tervei lennének a gálára, ha ön vezetné a műsort?
Ott sürgök-forgok majd a különféle vacsorákon az Oscar-hétvégén. Ha felkérnének, hogy én vezessem a gálaműsort, habozás nélkül elvállalnám. Akadémiai tag vagyok, kiállítást csinálnak nekem, szerintem ez is beleférne.
Egyetértek azzal, hogy szükség van Oscar-házigazdára, bármit is mondanak azok, akik szerint rövidíteni kellene a gálán. Tudja mit? Legyen még hosszabb! Hadd unatkozzanak csak az emberek!
Van kedvence az Oscar-jelölt filmek közül?
Nem szabad elárulnom, még felhívna egy barátom, akihez valahogy eljut a hír, hogy miért nem rá tervezek szavazni. Talán tudja, hogy a saját kedvenc filmjeim listáját minden évben közzéteszem az Artforum folyóiratban. Általában egyik kedvencemet sem jelölik Oscarra, bár azt hiszem, idén az IÁ című lengyel filmet, amit nagyon szeretek, jelölték.
Igen, a Skolimowski-filmet. Egyébként minden évben ünnepi eseménynek élem meg, amikor megjelenik az artforumos listája.
Nagyon kedves! Talán azért is olyan népszerű az a lista, mert már a decemberi lapszámban benne van, más év végi listák előtt jelenik meg. Akadnak obskúrus filmek, amelyeknek az az egyetlen reményük, hogy eljussanak a közönséghez, ha felveszem őket a listámra. Tavaly már olyat is olvastam egy kritikában, hogy „ennek a filmnek biztosan helye lenne John Waters listáján”. És tényleg lett helye!
A 2022-es listáján szerepel az IÁ egy szamár kalandjairól, Luca Guadagnino Bones and Allja szerelmes kannibálokról, ezen kívül egy portugál musical és François Ozon két filmje. Szokott találkozni olyan filmekkel, amelyek láttán arra gondol, ezt a történetet ön is szívesen megrendezte volna?
Nem, mert sosem rendeznék meg olyasmit, amit nem én írtam. El sem olvastam más forgatókönyvét soha az életemben. Az ügynökök egy darabig küldözgettek nekem más forgatókönyveket, aztán feladták.
Azért, felteszem, egy-két jó ötletet szívesen ellopna másoktól.
A filmiparban ezt hommage-nak hívják!
Hommage-ban jó?
Szerintem, akik utálják a filmjeimet, azok sem mondanák, hogy más rendezőktől nyúlok le ötleteket. Sikerült kidolgoznom a saját stílusomat, ami az exploitation és a művészfilm keveréke. Inkább ez az, amit időnként utánozni szoktak. Most jött ki a mozikban a Kokain medve egy bekokainozott medvéről – mekkora ötlet! Végre van egy jó exploitation a mozikban.
Időnként a kritikusok azt írják egyik-másik új filmre, hogy „John Waters-es”. Azokat utálni szoktam. Általában ez annyit jelent, hogy valami gusztustalanság van benne, vagy nőnek öltözött férfi. Bízom benne, hogy az én filmjeim ennél azért többet nyújtanak, például viccesebbek.
Utolsó kérdés: járt már valaha Magyarországon?
Még soha, úgyhogy nagyon készülök. Fiatalkoromban az a hír járta a magyar filmekről, hogy arról szólnak, egy gazda beleszeret a traktorába.
Ki kell ábrándítanom, a hír nem igaz.
Pedig szívesen megnéznék erről egy filmet! Nagyon jó film is lehetne. Valakinek meg kellene csinálnia. Lehet, hogy én szeretek bele egy traktorba, amíg Magyarországon vagyok.
John Waters The End of the World című műsorával április 4-én lép fel a MOMkultban.
