Emlékszünk még, mennyire jó év volt a moziban 1994? Akkor mutatták be a Ponyvaregényt, a Csungking expresszt, a Csalóka napfényt, és persze a Sátántangót. Amiről ritkábban esik szó, hogy milyen szerencsés éve volt a színháznak is. Már csak azért is, mert akkor történt, hogy egy huszonnégy éves, állástalan fiatalember asztalhoz ült londoni otthonában, és egy év leforgása alatt megírt hét színdarabot. Hatot azóta bemutattak, világsiker lett belőlük. A hetediket sosem vitték színpadra, írója viszont most rendezett egy filmet majdnem ugyanazzal a címmel – ez lett A sziget szellemei.
Valójában fogalmunk sincs róla, a címén kívül van-e bármi köze Martin McDonagh új filmjének ahhoz a közel harminc évvel ezelőtti, kiadatlan drámához. Talán csak a történet helyszíne azonos, mert az eredeti A sziget szellemei a szerző Arán-szigeteken játszódó trilógiájának utolsó darabja volt, és az új film is erre a lélegzetelállító ír tájra, annak egy fiktív szigetére vezet. A vidékre, amelynek szédítő meredélyei egyszerre nyűgözik le és kergetik végső kétségbeesésbe azt, aki a közelükbe merészkedik. Hogyan lehet a természet ennyire kétarcú és kiszámíthatatlan?
Valami ilyesmit kérdez magától Pádraic is, A sziget szellemei főhőse, noha nem a lakóhelyével kapcsolatban. Azt eléggé szereti. Inkább a barátja, Colm pálfordulása képeszti el, régi cimborája ugyanis egyik pillanatról a másikra kerülni kezdi a társaságát. Amikor Pádraic faggatni kezdi, Colm kerek-perec megmondja neki, hogy többé nem akar barátkozni vele. Hogy miért nem? „Mert unalmas vagy, és nem akarom hátralévő életemben a te fecsegésedet hallgatni” – hangzik a kíméletlen indoklás, Pádraic világa pedig hirtelen a feje tetejére áll.
Inisherin szigetén nem nagyon lehet mit csinálni azon kívül, hogy az ember kihajtja legelni az állatait, néha bekocsizik a városba, esténként lerészegedik a kocsmában és vasárnaponként a templomban józanodik. Úgy érezzük, arrafelé ennyiben merül ki a lehetőségek tárháza napjainkban is, emiatt egy darabig fel sem tűnik, hogy A sziget szellemei éppen száz évvel ezelőtt játszódik. Lényegében játszódhatna ma is, ami azt jelenti, hogy McDonagh, rá jellemző módon, modellértékű történetet mesél egyszerű emberekről és az ő legintimebb viszonyaikról meg érzéseikről. Olyan érzésekről, amelyeket nem tudnak maguknak megfogalmazni, mégis valósággal szétfeszítik őket.
Mivel Inisherin szigetén körülbelül százan élnek és soha nem történik semmi, két helyi atyafi összekülönbözése nagy hírnek számít. Akármerre jár, Pádraic magán érzi a környékbeliek tekintetét: vajon mit tett ő, aki a légynek sem ártana, amiért Colm szóba sem akar állni vele? A játékidő nagyobbik részében Pádraic ismerősről ismerősre jár, és ezen a talányon töri a fejét, közben pedig újra és újra megpróbál közeledni Colmhoz. Sikertelenül, sőt egyre drasztikusabb következményekkel.
Colin Farrell sűrű, fekete szemöldökét soha nem láthattuk még ennyire szomorúan lekonyulni. Illik Pádraic szerepéhez, hogy Farrell már nem egészen fiatal, és emiatt egy kicsit kevésbé jóképű, mint amilyennek megismertük. Szemöldökét mindig büszkén viselte, színészi eszköztárának másik leghangsúlyosabb elemét, vastag ír akcentusát viszont a hollywoodi futószalag mellett kénytelen volt elleplezni, ezért külön öröm, hogy most megint előveheti. Colmot McDonagh és Farrell régi alkotótársa, Brendan Gleeson játssza, karfiolfüllel és ritkuló hajjal (Inisherin szigetén mindenki otthonosan leharcoltnak tűnik). McDonagh, Farrell és Gleeson nagy hármasát természetesen a rendező első filmjében, az Erőszakikban szerettük meg, és A sziget szellemeire akár tekinthetünk úgy is, mint annak a filmnek a nem hivatalos folytatására: ezúttal is két férfi barátságának széteséséről van szó.
Nemcsak azért, mert abszurd haláljelenetei miatt az Erőszakik közelebb állt a Tarantino-féle gengszterhumorhoz – ami azt illeti, talán túlságosan tarantinós és nem eléggé mcdonagh-s még az a film –, hanem azért, mert A sziget szellemei bűnözők helyett kisemberek fájdalmáról szól. Az ő fájdalmaik így sokkal inkább a mi fájdalmaink. És mivel a történet valóban modellszerű, Pádraic és Colm viszálya mögött ott durrog az ír polgárháború, előterébe pedig beszűrődik a saját, mai olvasatunk a körülöttünk tapasztalható, oktalan megosztottságról, az egymáshoz már szólni sem képes szomszédokról, barátokról, családtagokról.
Ám A sziget szellemei nem allegória. Tanárian felépített, előre- és visszautalásokkal elegánsan feszesre húzott forgatókönyve végül mindig visszakanyarodik Pádraic bamba képéhez és Colm csökönyös elszántságához. Ami velük történik, azt az egzisztencialista filozófia egykor divatos kifejezésével elidegenedésnek hívhatjuk, és az elidegenedés két nagy filmköltője, Bergman és Antonioni árnyéka ott kísért A sziget szellemeiben is. Az ő modern művészfilmjeik egyik alapállítása, hogy a dolgok végének nem feltétlenül van oka vagy célja. Néha nem lehet megmagyarázni, miért érnek véget a szerelmek vagy a barátságok, miért fogy el a hit az emberekből. McDonagh filmjében látványosabbá válnak, jobban kiéleződnek a konfliktusok, mint Az éjszakában vagy az Úrvacsorában, de a legfőbb rejtélyre itt sem kapunk választ. Mintha tanmesét látnánk – tanulság nélkül.
A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin), 2022, 114 perc. 24.hu értékelés: 8,5/10.