Ha szóba kerülnek a szlovák-magyar sztereotípiák az irodalomban, az első, ami vélhetően sokaknak beugrik, az Mikszáth Kálmán és az ő tót atyafiai. A tót szót ma már szinte kizárólag pejoratív értelemben használjuk. Felmerül a kérdés: milyen viszonya volt Mikszáthnak a szlovákokkal?
Nehéz megítélni. A szépirodalomban meg kell különböztetni azt, mit mond vagy sugall a szöveg, és mi a szerző személyes véleménye. Ezekben a szövegekben a szerző különböző okokból ábrázolhatja bizonyos módon a nemzetképet. Mikszáth szlovákképe kicsit lekezelő, kicsit csipkelődő, de szeretetteljes, nem gyűlölködő. Ez is kétélű fegyver, amely Mikszáthnál is megmutatkozik: csipkelődik, de közben szeretetteljes atyafinak nevezi őket – ezzel vérségi kapcsolatra utal. Ugyanakkor a 19. századi magyar nyelvben, a meseszövegekben, atyafinak szólítani a másikat nem mindig hordoz magában pozitív töltetet. Hogy viszonyítsam valamihez: olyan ez, mint amikor az osztrákokra azt mondjuk, hogy sógor – a 19. században ez sem volt mindig pozitív.
A tót népnév a 19. század feléig eredendően nem volt negatív, de hordozhatott negatív jelentést is. Ez kontextusfüggő, általában a szövegkörnyezetből derül ki, milyen értelemben használják. A 19. századi szövegek frazeologizmusaiban, azaz állandósult szókapcsolataiban általában negatív jelentés társul a tótokhoz. De Mikszáth ezt felül tudja írni: bevezeti a szövegét negatív tartalommal, és úgy építi fel a szövegét, hogy a végére ez megforduljon. Például a Lapaj, a híres dudás című Mikszáth-elbeszélésben, amely úgy kezdődik, hogy az elbeszélő a tótokat érzéketlen népként jellemzi, amely nem kötődik semmihez, a főhőst nemzeti sztereotípiák alapján jellemzi negatívan. Lapaj egyetlen értéke a dudája, amitől semmi pénzért nem válna meg, a történet végén mégis eladja, mert talál egy lelencgyereket, és fel akarja nevelni. Az „érzéketlen” tótból a végén hős lesz, aki a szeretet nevében a legnagyobb áldozatra is képes, így kap a történet romantikus végkicsengést, és nyitott befejezést is egyben. Mikszáth azért is zseniális író, mert képes így rétegezni a tartalmakat. Ez a művészet játéka: megengedi, hogy olvassuk egy síkon, de ha megpróbálunk mögé nézni, hirtelen megnyílik egy másik értelmezés is. Nekem ez a többsíkúság a kulcs ahhoz, hogy megkülönböztessem, mi a műalkotás és mi az, ami nem.
Akármennyire szeretetteljesen használja, mégis Mikszáth építette be a köztudatba a buta tót frazeológiát is.
Az biztos, hogy a szlovákokhoz, vagy méginkább a szlovákok által lakott vidékhez kötődő sztereotípiák elterjesztésében, stabilizálásában Mikszáthnak nagy szerepe volt, hisz nagyon sikeres író volt, akinek a munkái sok emberhez eljutottak. Az általa prezentált kép az, ami a magyar köztudatban a szlovákokról megszilárdult. De maga a negatív töltet biztosan nem mikszáthi. Előtte is van sok adatunk arról, hogy használták akár a buta tót, akár a tót nem ember-frázisokat. Ezek sokkal régebbi struktúrák. A szlovákok is ismerték ezeket, nem is szerették, tiltakoztak ellene.
A kutatása során többek közt olyan magyar írók szövegeit vizsgálta, mint Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Jókai Mór vagy épp Mikszáth Kálmán. Utóbbiról ön korábban többször is írt, van személyes kapcsolódási pont?
Nekem Mikszáth gyermekkori élmény, a mikszáthi világ egyfajta hazatérés. Valószínűleg a szlovák-magyar viszonyrendszer miatt is, Mikszáthnál megjelenik ez a kettősség, a két nemzet együttélése, együttműködése, konfliktusai. A másik, ami miatt különösen a sajátomnak érzem, az a mikszáthi csípős, de szeretetteli humor, fanyarság, szkepticizmus, de egyben melegség, ami lehet egy közös mentalitásbeli tapasztalat itt, a régi Felső-Magyarországon. Amikor tudományos szinten kezdtem foglalkozni ezzel, természetes volt, hogy az első élményhez nyúltam vissza, és úgy tűnt, mintha a szlovákiai magyar világom egy reciprok Mikszáth-világ volna, mintha az ottani hatalmi viszonyok és az én rendszerem megfordult volna.
A Feleselő képekből kiderül, hogy a kutatás során egy nem várt jelenséget is észlelt: a szlovák fordításokban gyakran egyszerűen nem fordították le a szlovákokat jellemző, negatív jelentéstartalmú szavakat.
Erre nem végeztem szisztematikus kutatást, mert nagyon nehéz vizsgálni, inkább szúrópróbaszerűen néztem. Mikszáth, Krúdy, Gárdonyi és sok esetben Jókai regényeinek szlovák fordításában is feltűnt, hogy ha egy magyar szövegben negatívan van jellemezve egy magyar szereplő, az a szlovák szövegben nem jelenik meg. Ezek általában 50-es, 60-as évekbeli fordítások, ahol a doktrína is arra törekedett mind a két országban, hogy az ilyen jellegű nemzeti súrlódási pontokat a szocialista világnézet szellemében elfojtsa. Ez volt az, ami államilag preferált volt: nem kell hangsúlyozni a nemzetiségi problémákat.
2017-ben a Denník N (Napunk) nevű szlovák lapban jelent meg egy írás, amelyben Mikszáth munkásságát méltatták, és amelyben azt fejtegették, hogy Mikszáth legalább annyira lehetett volna szlovák író is, mint magyar.
Természetesen lehetett volna, ha úgy döntött volna, de ő magyar író lett. Mint ahogy Petőfi Sándor is így döntött, ő is hasonló helyzetben volt.
Petőfi kétéves korában költözött a család magyar közegbe, addig a szlovák anyanyelvű édesanya mellett valószínűleg szlovákul kezdhetett el beszélni. Később a szemére is vetették néha a kortársai, hogy tót, ami ellen tiltakozott. Petőfi esetében az édesapa tudatos döntése volt a magyar nyelv választása. Ez számomra a természetes asszimilációs folyamat megnyilvánulása épp úgy, ahogy most Szlovákiában sok magyar család dönt a nyelvváltás mellett, mert hiszik, hogy a gyerekek így könnyebben fognak tudni érvényesülni. A jelenkorban a felvidéki magyar szemszögből ezt általában tragédiának szokták látni, ugyanúgy, mint a 19. században szlovák viszonylatban az elmagyarosodást vagy magyarosítást.
Az ezt megelőző időszakokban a szerzők gyakran több irodalmi nyelvet is használtak, voltak kétnyelvű írók is, illetve olyan alkotók, akik megválasztották az irodalmi nyelvüket, mint például a Szeberényi/Seberíny-testvérek is: egyikük szlovák, másikuk magyar író lett. Ez ugyanakkor nagyon aktuális kérdés is: van-e jogunk kívülről megmondani, kinek milyen legyen az identitása? A nemzeti identitásról ma van egy képünk, és sokszor ezt vetítjük vissza a múltba, pedig ott teljesen mások a fogalmak, ráadásul formálódott is. Mikszáth magyar író, ugyanakkor műveiben megjelenik a szlovák nép és a szlovák nyelv is. Megjeleníti az átjárható nemzeti identitást is, amikor a szereplő egyszer magyarnak, máskor szlováknak vallja önmagát, ami ma is létezik, az én identitásom is hasonló, ugyanakkor Mikszáth ezeket az átjárható identitásokat negatív felhanggal ábrázolta. Ez azonban nemcsak identitásbeli kérdés az ő világában, hanem terminológiai is. A szlovák nyelvben megkülönböztetjük a magyar, mint magyar nemzetiségű, és Uhor, mint a történelmi Magyarország területén élő lakos fogalmát – magyarul hungarus-tudatú –, amely értelmek között a magyar köznyelv nem tesz különbséget. A szlovákok többsége sokáig Uhornak tartotta magát, ugyanolyan hazaszeretetet éreztek a történelmi Magyarország iránt, mint a magyarok, de volt hozzá szlovák identitásuk is. Erre a magyar (politikai) elit válasza az volt, hogy ilyen nincs, ha valaki magyar, akkor az magyarul kell, hogy beszéljen, amivel természetesen a szlovák nemzeti mozgalom tagjai nem értettek egyet. Identitás jellegű viták Mikszáth-tal kapcsolatban is felvetődtek.
A már említett cikkben volt egy mondat, miszerint a magyarok nagy nemzeti kincsüknek tartják Mikszáthot, a szlovákok viszont nem vesznek róla tudomást. Ez így van?
Az egyszerű szlovák olvasók nem érzik Mikszáthot a sajátjuknak, leggyakrabban azért, mert nem is tudnak róla. Nem olvasnak Mikszáthot, de miért is olvasnának? Ki olvas 19. századi irodalmat? Eleve nagyon kevesen. Jókait olvasnak a magyarok? Talán igen, mert kötelező olvasmány. Nem hiszem, hogy a szlovákok Mikszáthot ignorálják, inkább nem találkoznak vele, nem tudnak róla. Azok a szlovák ismerőseim, akik olvasnak Mikszáthot, általában kedvelik, de ők többségében irodalmárok.
A kutatásból kiderül, hogy a 19. századi szlovák irodalomban túlnyomórészt negatívan ábrázolták a magyarokat. Ez miért volt így?
A szlovákban a magyar nagyon sok esetben ellenségkép. Pont az előbb említett terminológiai okokból is: az Uhorral az azonosulást fejezik ki, a magyarral az elkülönülést. Az Uhor szó ezért gyakrabban pozitív töltetű, a magyar negatív.
A kisebbségek esetében érthető is, hogy meg akarják magukat különböztetni.
Igen. De itt egy másik probléma van: a szlovák nemzettudat magán viseli a kontrakultúra, a kisebbségi kultúra jellemzőit. Negativitás, elkülönülés, félelemmotiváltság, áldozatszerep – mind olyan jellemzők, amik a kisebbségi helyzetet jellemzik. Azonban a 18. század végi történészek, filozófusok elképzelése szerint egyetlen szláv nemzet létezett, amelyet gyakorlatilag Európa legnagyobb lélekszámú nemzetének tartottak. A szlovák nemzeti mozgalom markáns eleme volt az az érzés, hogy ők egy nagy nemzetnek a részei, ezt állították szembe a magyarokkal, akik rokontalanok, gyökértelenek Európában: „Ti kicsik vagytok, mi nagyok” – mondta a szlovák narratíva. Ebből a szempontból tehát relatív volt, ki a kisebbség.
Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy ez a szépirodalomban is tükröződik: a kutatás konklúziója, hogy míg a 19. századi irodalomban a szlovák művekben megjelenő kép a magyarokról elsősorban ellenségkép, addig a magyar irodalomban a szlovákok képe jellemzően pozitív volt. Ezt hogy látja?
Ez abból fakad, hogy a szlovák írók magyarságképe a szlovák nemzeti identitás kialakítására szolgált: vannak a magyarok, akik nem mi vagyunk, és nekik olyan tulajdonságaik vannak, amihez képest mi a sajátjainkat megfogalmazzuk. Mivel az önkép általában pozitív, a „mi” jó tulajdonságainkkal szemben ott állnak az „ő” negatív tulajdonságaik. Egy szemléltető példa:
a szlávság egyik alaptulajdonsága a korabeli szerzők szerint a szorgalom volt, ezért a szlovák szövegek a magyarokat gyakran ábrázolják lustának, dologkerülőnek.
Ezzel szemben a magyar irodalom szlovákságképe integráló. Azt próbálja kifejezni, hogy szlovákok egy csoport a „mi” csoportunkon belül, valamely vonásainkban ugyan különböznek tőlünk, de eredendően egy nemzet vagyunk. Ezért társulnak hozzájuk néha egzotikus vonások, például hogy a szlovák nők szépek. Volt ennek egy nagyon markáns koloniális felhangja is: a magyar kultúrfölény hangsúlyozása is sokszor megjelenik a szövegekben.
A nők ábrázolása terén szintén nagy különbségeket lehet látni: kutatásában arra jut, hogy a szlovák irodalomban alig jelennek meg magyar női karakterek, ha mégis, akkor általában negatív színben tüntetik fel őket. A magyarnál fordítva. Ez miből ered?
Ez megint a szlovák irodalom specifikuma: markánsan puritán keresztény moralitásra épülő irodalomról beszélünk, a szerzők többsége lutheránus értelmiségi. Nekik a nemzeti irodalomba nem igazán fért bele a testiség, a csábító, vonzó nő.
Jellemzően nem ábrázolnak szexuálisan vonzó nőket, ha igen, akkor például romlott magyar nőket, akik az elítélt testiséget hivatottak megjeleníteni. Érdekes, de mintha ebből valami a mai napig megmaradt volna a szlovák és a cseh kultúrában, a magyar színésznők gyakran alakítanak femme fatale karaktereket, gondoljunk csak Kerekes Vicára vagy Bárdos Juditra.
A szlovák nők a magyar irodalomban ezzel szemben általában katalizátorszerepben jelennek meg, elindítják a cselekményt, de ártatlanabb, tisztább karakterek, mint a magyar nők a szlovák irodalomban, illetve a művek végén összeházasodnak a magyar férfiakkal.
A szlovákok tehát jóval többet foglalkoztak az irodalmi művekben a magyarokkal mint fordítva?
A 19. században a szlovák nemzeti mozgalom aktivistáinak nagyon korlátozott lehetőségei voltak arra, hogy hatalmi pozícióhoz jussanak, az irodalom a politikai szerepvállalás kiemelten fontos színhelyévé vált, épp ezért az irodalmi művek egyben politikai művek is voltak, mély ideológiai töltettel, néha egészen torz vonásokkal.
Amikor egy szlovák realista író a 19. század végén nem ostorozta eléggé a magyarokat, akkor a kritika kiemelte, hogy nincs eléggé jelen benne a nemzeti öntudat.
A szlovák irodalom nehezen szabadult meg az ilyen típusú ideológiai tartalmaktól, de mára ezt a szerepet más médiumok vették át. A sztereotípiákkal ma már egészen máshogy dolgozunk, mint a 19. században. Nagyon erős a sztereotípiák elleni küzdelem, inkább az egyén, a különbözőség került központi helyzetbe
Tehát most már Mikszáth nem írhatná le azt, hogy tót atyafiak?
De, leírhatná, mert Mikszáth zseniálisan dolgozik a nemzetképpel. A sztereotípiák kutatásánál arra is felfigyeltem, hogy a 19. században is kétféle módon használták őket. A sztereotípiát lehet ideológiai céllal, de lehet művészi motivációk mentén is alkalmazni. Vegyük például Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényét. A cím onnan ered, hogy a tót származású szerzetes a főszereplőnek elmagyarázza az élet folyását: a részeg a test rabja, a király a nemzet rabja, ők pedig Isten rabjai. Gárdonyi gyönyörűen dolgozik a hibás magyar nyelvet használó szlovák szereplővel, amely magában sztereotípia – a magyar művekben a szlovákok általában hibásan beszélik a magyart. Gárdonyi ebből a nyelvi hibából hozza létre azt az értelemeltolódást, ami a könyv címe is lett. Ez a sztereotípiák művészi használata, szemben annak ideológiai használatával.
A 19. század óta sok idő eltelt, és a legtöbb sztereotípia még ma is él, Felvidékről sem kopott ki az indulatos buta tót-frazeologizmus. A könyv egyik állítása, hogy a sztereotípiákat a politikai körülmények változtathatják meg. Minek kéne történnie, hogy ezek a rendkívül ellenséges frázisok kikopjanak a beszédből?
A sztereotípiák ideológiai használata hatalommotivált, nagyban függ a politikai és a gazdasági helyzettől. Az ilyen jellegű gyűlöletkeltés veszélyes, mint minden nacionalizmus. Nem kell messzire mennünk a példákért, mennyire veszélyes lehet. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy a nemzeti összetartozás érzése teljesen legitim. Az ember arra törekszik, hogy biztonságos közeg vegye körül, ez teljesen normális emberi vágy: ez a közösség a feudalizmusban dominánsan a vallási közösség volt, a modern társadalmakban például a nemzet. A nemzeti sztereotípiák ellenségképként való alkalmazása akkor legitim, ha az adott nemzetek egymás számára veszélyforrásként nyilvánulnak meg.
Szlovák-magyar viszonyban mi veszélyt jelentünk egymásra nézve? Gyakran úgy éljük meg, hogy igen, pedig a valóságban sokkal közelebb is lehetnénk – vagy vagyunk – egymáshoz. De valószínűleg ez a vélt veszély a forrása a folyton élő negatív szóképeknek. Arra kell odafigyelni, hogy ki, mikor és miért próbálja sugallni a veszélyt. És a konkrét emberekkel való kapcsolat ma is képes felülírni minden sztereotípiát.
