Kultúra

Harminc évnyi házastársi hűségnek vetett véget egy vonatozás

Claudius IC Csikós Attilával.

A bűnös szándék nincs az ember arcára írva, nem látszik sem a testtartásából, sem abból, ahogy néz, beszél, sőt tette után is ugyanolyannak látná őt a nővére, a szomszédja, de még a felesége is, mint előtte, bármekkora is a vétek, amit elkövetett, csalt, gyilkolt vagy hazudott, a már bűnös és a még ártatlan morfológiailag ugyanolyan, ahogy ugyanolyan maradt a Fő tér is (pedig micsoda gyalázatos ügyek történtek itt az évtizedek alatt), ahol az öreg szürke templom körül mindig nedves volt a beton, pedig soha nem esett nagyon, sem sokat, de azt sem lehetett volna mondani, hogy alig, kicsit vagy éppen csak, mert eleredt, elállt, és mindig csak úgy ahogy esett, de állandóan, koszolva, nem tolakodóan, de huzamosabb időre sosem szünetelve, amilyen soha el nem múló, lelke sivár aszfaltjáról fel nem száradó volt benne a vágy, hogy valami apró bűnt kövessen el, egy kihágást, mely változást ígér az egyhangúságban, és borzongató gyönyört okoz, mint a tócsákon megremegő napsugár ősszel; egy könnyű vétket, ami csak kicsit koszos és éppen annyira bizonytalan kimenetelű, mint a permetező eső, mint egy könnyű kaland, ami miatt ide jött, ebbe a kicsit koszos, kicsit esős és bizonytalanságában is megnyugtató kisvárosba, ahol minden esős és esőtlen nap egyformán megkínozza az ember ízületeit, ahol az ablakpárkányról a port még a záporok sem mossák le, csak tócsákba gyűjti a koszt a víz, ahol végre nem törődnek vele, sem a reményeivel, sem azzal, hogy

valamit felidézni, újraélni érkezett-e ide, bűnt elkövetni, vagy önmagát megjutalmazni annyi év hűség után, ahol rábízhatja magát az idomíthatatlan és szeszélyes időjárásra, mely a második emeleti szobáját felderítve a felhők közül kibukkanó nap fakósárga fényével lepte meg épp abban a pillanatban, amikor Anikó üzenete megérkezett.

Azt írta, alig várja a találkozást.

*

Más körülmények között talán felderítette volna a pályaudvar melletti téren népdalokat éneklő kórus, de most csak akadályozták a tovább haladásban, pedig úgy érezte (Mindig úgy érzed, fiam, hogy elcseszed!), lekési a vonatot, mint általában már az utazás előtti estétől kezdve emiatt szorongott, és ébredéskor szabályos félelem járta át, kapkodva reggelizett, futott a busz után, trappolt és loholt amíg ki nem ért a Délibe, ahol ott állt az a kórus, és neki ki kellett kerülnie, át kellett vágnia a bámészkodók között, amitől idegrohamot kapott, egyébként is előre rettegett az utazástól mely, bár alig három óra, mégis taszítóan körülményesnek tűnt számára, akkor is, amikor még mindig magában bosszankodva, felült a 11.35-kor induló Claudius IC 26. kocsijába, és helyet foglalt a jelzett vagon 68-as ülésén, elhelyezkedett, és a kézitáskáját gondosan a maga melletti ülésre tette, hogy azt higgyék, foglalt, és kinyújtotta a lábát, és hátradőlt, és a pályaudvar mellett elhúzó, szirénázó konvojt látva arra gondolt, hogy mindjárt elindulnak, és kiszabadul ebből az istenverte városból, ahol egymást érik a kormányküldöttségek és a parádék, és az órájára pillantva látta, hogy még négy perc van hátra az indulásig, és addig akár megnézheti, hogy a felesége mit csomagolt az útra, elvégre azzal is telik az idő, és voltaképpen ehetne is, úgyis alig reggelizett, nem kell Kelenföldig várni mindenkinek, hogy a Fehérvárig tartó megszakítatlan és békés zakatolás eufóriájában tömje meg magát, és akkor a táska mélyére nyúlt, és ráfogott egy hűvös, megnyugtató csomagra, és az emlékek sztanioljából máris előkerült egész élete rántott húsos szendvicse.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Gyűlölte az egészet.

A hurcolkodást, a taxit, a rettegést minden állomáson, hogy mellé akarnak majd ülni, hogy odapakolnak, hogy a lábuktól nem tudja újra kinyújtani a lábát, hogy nincs büfékocsi, ott legalább kérhetne kávét, hogy az egyetlen jó, amiben bízhat, ami két percre kizökkenti a hétköznapi őrületből és egyúttal formálisan megerősíti a világban elfoglalt státusát, az a kalauz, akinek azt lehet mondani, hogy „jó napot”, „tessék” és „köszönöm”, és aki sem többet, sem kevesebbet nem mond, mint ami ilyenkor elvárható, csak, hogy „jó napot”, „tessék” és „köszönöm”, és ha viccel is, az se tolakodó, mert nyolc vagont kell bejárnia, pénteki nap lévén, a hazautazó pesti egyetemistákkal és az ingázókkal együtt több száz embernél kell még lecsekkolni a menetjegyet, nincs ideje hosszan prózázni a nyomorról.

Gyerekkorában szeretett vonattal utazni. Akkoriban sok mindent szeretett, amit ötvenévesen már megvetett és rühellt, de nem tudta eldönteni, hogy azért-e, mert akkor nem volt az életről semmi tapasztalata, vagy azért, mert bizonyos dolgokról, például egynémely könyvről, gesztusról és gondolatról kiderült, hogy eleve hamisak, vagy lejárt a szavatosságuk, mint egy rossz párizsinak.

(A parizert egyébként a mai napig szereti.) Igaz az is, hogy a gyerekkor történelmen kívüli idő. Minden hihető és mindennek érvényessége van, még egy a Balaton vizén lebegő ócska, elhagyott strandlabdának is. Eszébe jutott az anyja húga, aki kilencvenéves, és semmitől sem fél jobban, mint a migránsoktól, mert ha jönnek, majd mindent elpusztítanak, ami az élet, az ő élete volt, amit szépnek és igaznak lát, és igaza van, holott a szavak némely korokban többet ártottak, mint az átvonuló seregek, és ezen korok némelyikét ő maga is megélte, elszenvedte, most mégsem lát nagyobb veszélyt, mint az átvonuló seregeket, a lebomló időben ez a bizonyossága maradt, meg a gyerekkor, a vízen messze lebegő gumilabda, az ígéret, amit most süllyedni lát az idegenség és a félelem vizében. Tulajdonképpen megértette az érzéseit, ezért nem is nagyon hozta szóba a politikát, ha meglátogatta, inkább szeretetteljesen bólogatott, miközben végighallgatta félelmeit. Az ember legyen elnéző, azzal, akit vagy amit szeret, a párizsi is jó, akkor is, ha régóta nem olyan („és már hús is alig van benne, fiam…”), mint amilyen harminc vagy negyven éve volt, amikor még ő is szerette a vonatozást.

A politika amúgy sem érdekelte, jobban mondva szeretett úgy tenni, mint akit nem foglalkoztatnak a napi ügyek, próbált is „középen” maradni, kellő távolságban lenni jobb és baloldaltól, nem belefolyni, s mérnökként hihető is maradt, amikor racionális, matematikai és statikai hasonlatokkal kerülte el, hogy letegye a garast, bár e vitákban leginkább a vita „fölött állónak” érezte magát, s általában ilyen helyzetekben, amikor kollegiális vagy baráti társaságában ideológiák és esztétikák csaptak össze, ő elegánsan, mondjuk a Fibonacci-számsorral és az aranymetszés szépségeivel hozakodott elő, mert nézete szerint az arányosítás és az algebrai logika nélkül lehetetlen a tébolyt helyesen értelmezni, anélkül elvész az ember a közhelyek, az indulatok és a fellángolások mocskában, mint egy célját vesztett szórólap választás után.

Próbálta mederbe terelni a dolgokat, jóvá tenni mások gyalázatos elszólásait, s tulajdonképpen igyekezett jóban lenni mindenkivel.

Kijelentései markánsnak tűntek, mégsem csapódtak egyik szélsőség felé sem soha, körültekintő és alapos volt, ám a mérlegelést és méricskélést néha túlzásba vitte, „túlkomplikálta a szitut”, egy rózsadombi tetőteraszon eltöltött felejthetetlen estén, a cigánykérdésről elmondott véleményében például a „viszont”, a „habár”, az „ámde, ugyanakkor” voltak kedvenc kötőszavai, s nem mintha egy ilyen huzatos témában ne lenne nehéz koherens állítást megfogalmazni, ő egyik állítását a másikkal tagadta, s oly ellentmondásosan nyilatkozott, a kérdéskör minden kiterjedésére, nyúlványára, félmondatára, kinövésére tekintettel beszélt, amit egyszerűen már nem foghat be emberi elme, s így, ahogy általában mindig, akkor is alulmaradt a többiekkel szemben, bárhogy is nyilatkozott a témában egyikük vagy másikuk. Ez nagyon zavarta. („Most akkor mi is a véleményed cigányügyben vagy a migránsokról?” Nem tudta volna feketén-fehéren megmondani.) Fájt, hogy érthetetlen maradt. Hogy egykori évfolyamtársai, akikkel minden Műegyetem körüli kocsmában berúgtak annak idején, most értetlenül és kissé lenézően bámulnak rá aranykeretes szemüvegük mögül, minduntalan félbeszakítják, lehurrogják, és kioktatóan elhadarják saját, kissé szögletes, de kétségkívül világos véleményüket. Az ilyen esetek után szégyellte magát, dühös és elkeseredett volt, de pár nap múlva, lecsillapodva inkább elhatározta, hogy azontúl valóban kívül marad minden vitán. Aggályos aprólékossága, túlzó részletessége szembement a divatos minimalizmussal. Épületei némelyike is sokszorosan összetett mondatként lebegett, tele utalásokkal, tagmondatokkal és olyan mérnöki megoldásokkal, mint az „ebből következik tehát”, a „magától értetődően”, és „a mindezek ellenére” vagy a „tulajdonképpen”. A meg nem értettség érzése gyerekkora óta kísérte, s lehet mondani, hogy hozzászokott, katona apja fegyelemre nevelte s arra, hogy a fájdalmat tűrni kell, így sértettséget sem érzett, vereségeit, kudarcait szomorúan, de megadóan, talán koravén belátással viselte, s csendes mártíriumában inkább annak a bizonyítékát látta, hogy mindezeknek valóban felette áll. Ez a viselkedés, a megbocsátás, a megértés és a mindenbe belenyugvó ember csöndes alázata egyszerre volt alkati dolog, lelki kényszer és a túlélés stratégiája, nagy néha ügyesen alkalmazható pszichológiai eszköz, ami meglepte és összezavarta vitapartnerét. Szándékaiban sosem volt alattomos vagy manipulatív, jobbára egyenes és őszinte maradt, ezzel szemben a környezetében levők mindig visszaéltek jámborságával, megegyezésre törekvő személyiségével, lojalitásával.

Lenyomták, ahogy mondani szokták. Nem, hogy kitűnt volna különös világlátásával a többiek közül, inkább együgyűnek tűnt, egy ambíciók nélküli kérődzőnek, az átlagosba szürkült, elmerült a langyosban, a semmilyenben, és többen tartották szerencsés hülyének vagy tehetségtelen mázlistának, aki áttetsző általánosságokban beszél, mint izgalmas, érdekes figurának, aki a többiekétől eltérő véleményét, ha körülményesen is, de mindenképpen imponáló eleganciával és részletességgel fogalmazza meg.

Nem. Ő néha kifejezettem fárasztó volt. (Az a hajszál nem a zsenit és az őrültet választja el, hanem a nagyszerűt és a semmilyent, bébi!) A vágy, hogy mondataiban vagy épületeiben egészen pontosan fogalmazza meg magát, néha olyan erős volt, hogy észre sem vette, hogy nem a lényegről beszél, sőt, küszködésében, hogy összefésülje a számtalan meglátást, felvetést, lehetőséget, tulajdonképpen nem beszél semmiről. A megrendelők viszont kedvelték, épp azért, mert tisztelettudó volt, jól nevelt, végtelenül csöndes és mindig meggyőzhető, ráadásul bizonyos ötletei egész életképesek voltak, és mert mindig ügyelt rá, hogy soha senkivel ne rúgja össze a port.

Persze most, ahogy elnyúlt a négyes ülésben, és lezseren hátradobva magát, tarkója alá helyezett kézzel bámulta a szántóföldeket, senki nem gondolta volna, hogy éppen ilyen: parányit zavart, de zavarodottsága ellenére is mindig jólnevelt vagy legalább udvarias, sikereivel megelégedett, kényelmes életében megnyugodott, sőt beleunalmasodott férfi . Inkább nézték volna miniszterelnökünk családjához tartozó, kicsit korlátolt, szerény képességű, ám fenemód nyegle és mohó vállalkozónak, mint küzdelmes életű pesti művésznek, vagy pláne szakértelmiséginek.

Ritkán engedte el magát, a nőügyeket tekintve például soha, ebben a kérdésben körömszakadtáig tárgyilagos, azaz felfogása szerint hűséges volt, már-már doktriner moralista, és bárhogy járta körül a témát, mindig oda jutott, hogy a kalandokat kedvelő férfi társaival szemben – akik ebben is az egyszerűbb utat járták, és ösztöneikre hallgattak – most végképp neki van igaza, azaz fölöttük áll, s maga sem tudta, hogy pár napja miért is engedett föllobbanó vágyának, amikor Anikó a presszóban megfogta a kezét, és sejtelmesen azt suttogta, hogy van egy kamaszkori tartozásuk egymás felé, az a bizonyos első éjszaka,

amit, ha már véletlenül összefutottak, rendezhetnének is egykori szerelmük színhelyén, vagyis abban a városban, ahol megismerkedtek, egymásba szerettek, és jártak, de ahol – és sehol máshol, soha többet – nem feküdtek le, s ami felé most, leküzdve a vonatozástól és általában az utazástól való undorát, rohamosan közeledett, hogy egy felelőtlen és szenvedélyes hétvége alatt túllépjen minden erkölcsi megfontoláson, és jól érezze magát. Akkor ott, a bárban, ahova beültek, először határozottan megfogta, jobban mondva lefogta Anikó jobbját, hogy ne érezze bőrén simogató ujjait, és határozottan a szemébe nézett. A tekintetében meglepettség, kíváncsiság, valami kamaszos dac és egy megsebzett vad büszke haláltusájának hangulatváltozásai látszottak, és bár először szigorúan nemet mondott, Anikó lassan közeledő ajka elől mégsem hajolt el, még némi büszkeséget is érzett, ahogy kollégáira gondolt, akiknek mindent latba kellett vetniük, amit ötvenéves korukra megtanultak és megszereztek, hogy egy nőt elcsábítsanak, neki pedig elég volt csak hagynia magát.

Anikó jó nő volt, egy évvel fiatalabb mint ő, és harminc év után is még mindig legalább tíz jelzővel tudta leírni a száját,

és ezek közül azt, hogy „csókos” vagy, uram bocsá’, hogy „szopós” csak a legritkább esetben, végletesen magányos pillanataiban mondta ki, egyegy konferencia után éjszaka, szállodai szobájának csendjében, amikor kollégái részegen és hivalkodva egymásnak estek a drinkbárban, ő viszont a másnapi előadásra hivatkozva viszszavonult, de nem tudott aludni a felismeréstől, hogy megöregedett. Ilyenkor gyakran eszébe jutott Anikó, meg a tíz szóval is leírhatatlan szája, és a vége mindig az lett, hogy először csak mintegy meditálva mormolta a jelzőket arról a kivételes szájról, aztán egyre vadabbul, türelmetlenebbül sorolta azokat, miközben csak az egyetlen és égbekiáltó Igére összpontosított, a végén pedig már trágár szavakkal írta körül, amíg a jelzőktől, s annak az elmaradt éjszakának ezerszer elképzelt, azóta egyre kifinomultabb stilisztikájú és egyre pontosabb leírásától állítmánya tekintetében meg nem könnyebbült, és végre elaludt. Az is lehet, maga sem volt biztos benne, hogy várt már egy ilyen alkalmat, a véletlen találkozásból kibomló esélyt (egy készen kapott szitut, amiért neki semmi nem kellett tennie, ami csak úgy jött, még csak a kezét sem kellett bemocskolnia, és újratervezni magában erkölcsi megfontolásait, csak hagynia kellett megtörténni a szinte szükségszerűt, jól hangzik, mi?), s titkon talán azt is remélte, hogy konkrétan Anikóval egyszer az életben összefut még valahol, így a „tartozás” kiegyenlítése most igencsak kapóra jött, egyrészt mert személyiségéből adódóan nem szerette a lezáratlan ügyeket, és az a bizonyos, előre megtervezett, titokban szervezett első éjszaka Anikó apjának váratlan infarktusa miatt elmaradt, és sosem követte második próbálkozás, másrészt

mert férfiként szerette minden áron birtokolni a már megszerzett „dolgokat”, tárgyakat és embereket.

Valahogy tehát mindig is jogot formált erre az együttlétre. S ez a „jog” felette volt minden társadalmi elvárásnak, konszenzuális megállapodásnak, életre szóló ígéretnek, hiszen Anikóval való megismerkedése és szerelme mindennél, minden nőnél, különösen Katinkánál, s a házasságuknál előbb történt, és mint ilyen tulajdonképpen mindennel szemben elsőbbséget élvezett, hiszen olyan archaikus fogadalmakra, már-már gyermekien tiszta, emberi, lelki elköteleződésekre volt visszavezethető – melyek szellemi fejlődésének ókorában, a tiszta és érdek nélküli morál időszakában (a történelmen kívüli gyerekkorban) fogantak, s amik bármikor felülírhatják a felnőtt jogérzéke és erkölcse szerint elvárható viselkedést –, amiről mondjuk Hermész Triszmegisztosz vagy Homérosz írt.

Szeretett volna rágyújtani, de még egy óra maradt a vonatútból. Az egyik állomáson, amin átrobogtak, szintén egy kórust látott a peronon. Az ének foszlányait átfújta a vagonon a szél. Most, hogy már a vonaton ült, kinyújtózva és gondolataiba merülve, megengedte magának a figyelem és elragadtatás luxusát. A dalt, amiből alig hallott valamit, szépnek találta. Ez az érzés szíven ütötte. Hogy valami ilyen könnyen, ilyen kivédhetetlenül szépnek mutatja magát. Ez a dallam és a napsütötte állomás felvillanó képe egy pillanatra megnyugtatták, otthonossá tették a fertőtlenítőszagú kupét, és időt sem hagytak arra, hogy mérlegeljen, gondolkodjon a lelkét hatalmába kerítő élményen, képes volt gyönyörködni egy ilyen apróságban is. Mikor érezte ezt? Hogy valami önmagában szép, pusztán attól, hogy valamiért felismerjük a többi dolog között, noha addig sohasem láttuk, szép, talán csak mert véletlenszerűen rátaláltunk, mint hosszú unalmas séta közben egy nem is különösebben tetszetős, valamiért azonban megejtő házra, vagy egy a kopott külvárosi épületek közt rejtőző macskaköves lépcsősorra, ami pont úgy bújik meg két csupasz téglafal között, ahogy az az emlékeinkben él, holott még sosem jártunk arrafelé, de ráismerünk, és pontosan tudjuk, hogy az utolsó lépcsőfok után, ahol a kovácsoltvas korlátból hiányzik egy darab, egy szellős kertecske nyílik, melynek legtávolabbi pontján, amit onnan, ahol állunk, semmiképpen nem láthatunk, egy törött szobor áll a bokrok és cserjék között. És az, hogy ezt mind tudjuk róla, azt a lépcsőt is széppé teszi, mert talán csak ennyi a szépség maga, hogy otthon vagyunk benne, és valószínűleg a gyerekkor az egyetlen időszak, melyben ezt be merjük magunknak vallani.

Sebesvonati tempóval haladt a múltja felé.

A gyerekkora tele volt ellentmondásokkal. Álmodozó emberke volt, képzelete közepén önmagával s azzal a naiv reménnyel, hogy ősei társadalmi evolúciója benne éri el tetőfokát, hiszen érzékenysége s kétségtelen intelligenciája a többiek fölé emelik. Mégsem vált önhitté, elbizakodottá, megadóan viselte megaláztatásait, a bántást is, mert a büntetést is kivételességéből fakadó szükségszerűségnek látta, a fájdalmat egyfajta adománynak, mellyel a kiválóbbnak, aki bővében van mindenféle különleges emberi tulajdonságoknak, adakoznia illik a gyengéknek, a gyáváknak, az ostobáknak, akik hiányt szenvednek mindabból, ami őt föléjük emeli.

Ezeket a kitartóan táplált vágyakat és elképzeléseket már igen korán az általa feltétel nélkül imádott apja szigora törte darabokra. Apja, aki nem szívelte irodalmi ambícióit, álmodozását, katonaként csak jól felépített hadjáratnak gondolta az életet, melyben minden közösség létének egyetlen célja, hogy csatát nyerjen a többi felett, s így minden munka, tevékenység vagy bármilyen megnyilvánulás csak akkor helyes, ha kollektív célokat szolgál és ütközetként gondolhatunk rá. Az apja miatt lépett be a kisdoboskórusba, amit egyfajta szellemi kiképzésnek gondolt az élet valódi, nagy harcai előtt, s amivel minden május elsején felléptek a díszszemle után a művelődési házban, ahol a szocialista hazáról szóló dalokat énekeltek a kommunista elvtársaknak, megfésülve és egyenruhában, mert az egyenruha erőt és egységet mutat, az elvtársakat pedig fellelkesítette, hogy a gyerekek is bátran készek harcolni a győzelemért, büszkén álltak Lenin fényképe alatt, és mindenki boldog és elégedett volt,

de ő csak az apja szigorú tekintetét kereste, hogy lássa, büszke-e rá.

A gyerekkorban néha egészen különös módon válnak érvényessé a dolgok. Nem Lenin, nem a kommunizmus lelkesítette, s ha a „szertartásnak” – melynek éppúgy megvoltak az attribútumai, mint egy misének, a Lenin-kép, a vörös zászlók, a dobpergés és a kitüntetések a párttagok mellkasán – volt is némi szerepe abban, hogy résztvevőként különlegesnek érezte magát, leginkább mégis azt remélte, hogy jelenlétével, hangjával, örömittas arcával kivívja szülei elismerését. Úgy érezte, azzal, hogy láthatóan őszintén és hittel énekel a kommunista hazáról, talán – épp ezt a kommunista hazát építő – apja harcostársa lehet, netán szinte egyenrangú vele. Akkor ez már elég volt, hogy higgyen a jövőben, melyet Kádár János elvtárs képvisel. Az apja is hitt ebben a jövőben, és hitt Kádárban. Laktanyaparancsnokként erre nevelte a katonáit is.

De a fiára sosem nézett ezeken az ünnepségeken, pedagógiai okból sem, és mert őszintén szólva nem tartotta elég kiválónak, hogy valóban megbízzon benne, hogy osztozzon vele az eszmén, a fegyelemre és egyenlőségre épülő rend ideáján, de az is lehet, hogy csak nem szerette.

Csalódott volt, éppen azért, mert tapasztalta fia gesztusait, igyekvését, próbálkozásait, érezte makacs ragaszkodását, de mindezek hátterében az érzelgősséget, a gyengeséget látta, és azt a következtetést vonta le, hogy az ő fia, bár „Kiváló úttörő” jelvényt kapott, és később belépett a KISZ-be is, sőt, alapszervezeti titkárrá választották, nem elég eltökélt, túl szentimentális, puhány, tehát ideológiailag nem elég megbízható. Gyanúja később beigazolódott. Olvasmányai, a zenék, amiket hallgatott, az öltözködése és érdeklődési köre a szemében egy másik világrend jelképei voltak, amely kizsákmányoló rendszer elleni háborúra áldozta az egész életét. Egy darabig próbálta a helyes útra téríteni, pofozni, rávezetni, de a rendszerváltás előtt, mintha megérezte volna a változást („korábban kellett volna észnél lennünk, és visszahozni a terrort, mint a nevelés legjobb eszközét…”), lemondóan legyintett csak, ha a reggeli kávéját kortyolva meglátta a fiát. Személyes kudarcként élte meg az ellenzéki mozgalmak létrejöttét, amelyekkel akkor már mindenki, volt katonái és gyermeke is kacérkodott. Összeomlása gyors volt és katonás. A rendszerváltás évében, amikor a fia egyetemre ment, elvárása és utolsó parancsa szerint az építőmérnökire („nem gondolkodókra van a hazának szüksége, hanem kőművesekre, akik házakat építenek…”), és

amikor kiírták az első szabad választásokat, egy derűsen induló, napsütötte délelőttön kiment az udvarra, s miután feltűzte magára érdemrendjeit, a fáskamra mellett főbe lőtte magát.

Huszonöt éve halott volt, amikor eladták a házat, de még mindig érezni lehetett az arcvize szagát. Fanyar, dohányra emlékeztető aromájú, bántóan eleven szag volt, kiszellőztethetetlen. Megmaradt az orrában, ahogy különös módon a kórusok iránti titkos kötődése is sokáig elkísérte, bár sikere vagy öröme nem volt benne sosem, mégis szerette és szépnek találta, mert abban a fegyelmezett közösségben – ahogy abban a keserű szagban is – otthon érezte magát.

Apa. Sokáig szégyellte, hogy boldog volt, amikor végre eltemették a csillagaival.

Szabadulni viszont nem tudott tőle, érezte, mint a levágott láb zsibbadását, az apja fantomfájdalma még most is kínozta, de azt nem tudta volna megmondani, hogy valóban rideg, embertelen lényének kiirthatatlan emléke bántotta-e, vagy épp ő alakította múltját sajgó jelenvalósággá, ő maga torzította-e apját zaklató szörnyeteggé, mint egy félelmei, bizonytalanságai, rossz döntései miatt okolható, bármikor, bármivel megvádolható hasznos bűnbakot?

Veszprémben magas, testes férfi ült le éppen vele szemben (Pont oda, vazze!), pedig volt szabad hely elég, ablak melletti négyes is, de valamiért ezt szúrta ki, ez kellett neki, kimérten köszönt (na legalább!), és határozottan, mondhatni ellentmondást nem tűrve ledobta magát. Szétvetett lábakkal helyezkedett el, a háttámlának feszítve felsőtestét befészkelte magát a székbe és utastársa gondolatai közé, elterült, tunyán és jólesően, mintha élettelen volna, mozdíthatatlan, megkerülhetetlenül és hangsúlyosan elfoglalta a négyes ülésbox kétharmadát, újságot nyitott, ezzel mintegy megnövelve kiterjedését, a címlapot a szemben ülő arcába tolta, s boldogan szuszogva terpeszkedett egész út alatt. Észre nem venné magát, gondolta. (Az ilyen egyszerűen kikényszeríti az „együttműködést”. Félreérhetetlenül jelzi, hogy itt van. Szüksége van itt lenni, és igénye van az egész „ittre”, pufferzóna és biztonsági terület kell neki, hogy elférjen önmagán is túlcsorduló valójában. Itt az van, amit ő akar. Az illemtudó, a tolakodást „férfias szeméremmel” elviselő, jólnevelt utastárs belenyugvására apellál, és lássuk be, joggal bízik abban, hogy majd senki sem szól be neki, nem dörren rá, nem rúgja arrébb a cipőjét, nem tolja el az újságot a képe elől egyenesen a szemébe nézve, és nem kérdezi meg, hogy akkor „mégis, ezt most pontosan hogyan is képzeli?”) A végállomásig már nem tudta a lábát kinyújtani. Ez a póz, a kényszer, hogy nem ülhet kényelmesen, combizma megfeszítettsége, a mármár modoros beletörődés a pofátlanságba, az alkalmazkodásba, dühítette ugyan, helyzetét mégis tettetett alázattal viselte, visszahúzódott önmagába, az origóba, lénye Fibonaccijának nulla pontjába, amelyből kitekintve az élet valóban csak fájdalmak és megaláztatások összeadódó számsora, a semmibe futó hatalmas csigavonal, aminek rendszerét egyedül ő érti igazán, belőle örvénylik elő, ahogy a tájat nézi a Claudius IC 26. kocsijának 68-as számmal jelzett ülése melletti maszatos ablakon át. Egészen elzsibbadt, mire megérkezett.

A 6. vágányon, tejfehér ködben állt meg a vonat. A peron a beláthatatlan jövőbe, egyszersmind érzései végtelenjébe nyúlt.

Zúgó fejjel, felködlő emlékeitől zavaros gondolatokkal ereszkedett le a lépcsőn a plazmaszerű, sűrű homályba. (Hová jutott? Valójában hol van az ő helye? Ide kellett megérkeznie? Ebben a kilátástalan küzdelemben, melyben egyesek konzervatívnak, mások liberálisnak vallják magukat, és harapnak és szenvednek, hogy megkülönböztetve érezzék magukat a „nagy háborúban”, ami tulajdonképpen csak menekülés a békekötés elől, neki mindig Krúdy jutott eszébe, Ady és Aragon. Ők tudták, hogy a valódi tragédia nem az, amiről vitatkozunk. Ha írásaikra gondolt, egy falut látott, egy ismeretlen kisvárost, ahonnan menekülni kell, az emberek a templom előtt gyülekeznek, hogy kocsira szálljanak, harangszó hallatszik, és feltúrt föld, füst és avar kesernyés illatát hozza a szél, szemerkél az eső, és abban az esőben kell elindulni az ismeretlen felé, mert permanens forradalom van és ősz, a valódi drámát pedig ideologikus köd fedi.) Tűnődve bámult a semmibe. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy talán vissza kéne fordulnia, az első vonattal haza kéne utaznia, nem csalhatja meg Katinkát, ő nem ilyen, nem tehet ilyet, mivé lesz az ember, ha az elcsábulás első adandó lehetőségére feladja erkölcsi imperatívuszát, de akkor, a távolból, a fagyosan derengő fehérség közepéből énekszót hallott, talán az egyes vágány felől hangzott fel a dal, szép, többszólamú hazafias nóta szólt, amitől melegség járta át a szívét (ki tudja, talán megint a dalárdához kapcsolódó „ősi” emlék lépett működésbe és a vágy, hogy valamilyen csapat, banda, brigád vagy szakasz tagjaként valaki rá is büszke legyen…), s azt ugyan nem tudta, miféle ünnep van, hogy lépten-nyomon kórusokba botlik, de abban egyre biztosabb volt, hogy a jövőtől nem kell félnie, s ezt az ütközetet meg kell vívnia, végig kell járnia a hétvége gyönyörökkel kikövezett útját, elvégre múltjának ezt a bevégzetlen, függőben hagyott és távoli gyerekkorában gyökerező epizódját is egyszer s mindenkorra le kell zárnia.

Csikós Attila: Öszvér – egy becstelen férfi története

Cser Kiadó, 2022

Ajánlott videó