Horváth Júlia / 24.hu
Kultúra

Bukta Imre: JAJ ISTENEM

Műveljük kertjeinket! címmel csodás, gondolkodtató, könnyeztető kiállítása nyílt a(z egyik) legfontosabb kortárs képzőművésznek Óbudán, a Godot Intézetben, bő ezer négyzetméteren. Látni ott még okoskapát is, ami gyom- és kultúrnövény felismerő funkcióval bír, továbbá távirányítással kapálásra ösztönözhető általa Gizi néni. Nagyinterjú a magyar vidék krónikásával.

Más ez a Bukta-kiállítás, mint a korábbiak: nyomokban sem tartalmaz politikát.

Baj?

Dehogy. Sőt.

Átértékeltem a politikához való viszonyomat, bár soha nem politizáltam. Más kérdés, hogy egyesek politizálást láttak abban, amit én vegytiszta művészetnek szántam. Manapság inkább azt teszem, amit a körülöttem élő, kapáló, sepregető emberek.

Az én tevékenységem is egyfajta kapálás, egyfajta utcaseprés, csak nem kapával, söprűvel, hanem például ecsettel dolgozom.

A munkásságom falusi tevékenység. Jelen vagyok a faluban. És talán nem vagyok felesleges.

A tárlat az elmúlt két év munkáiból áll össze, ám számos mű utal akár évtizedekkel korábbi alkotásokra. Mint a még a hetvenes években készült a Munkás-paraszt bicska, mely penge helyett kinyitható sarló-kalapácsot mintázott, és szintén annak a korszaknak a műve a Zsebkasza készlet: tenyérnyi tokban miniatűr kaszaalkatrészek, mininyél, minivas, minifenőkő, minibuktaimre. Mindkettő az akkori rendszer, a „működő szocializmus” bornírtságára utalt. A mostani tárlat is bemutat egy frissen készült tárgyat: az okoskapát. Ami pedig a „működő kapitalizmus” bornírtságát röhögteti ki.

A tárgy más, de a gesztus valóban hasonló. Ez nem retrospektív, nem visszatekintő tárlat részben régebbi művekkel, viszont mégiscsak találni benne összegzést. Mondhatni, lelkileg retrospektív. Az okoskapa egy közönséges, valóságos, hétköznapi butakapa, csak kezelőfelületet kapott, mint egy okostelefon, és ettől okossá vált. Mivel törekedtünk a teljességre, nemcsak az okoskapát állítottuk ki, hanem számos butakapát is, melyek vasa negyven-ötven-száz év alatt kopott el szinte teljesen a hagyományos használattól, miközben gazdáik tartása görnyedté vált, tenyerük megkérgesedett, megöregedtek. Ezt a világot váltja fel az okoskapa, melyet rengeteg okos programmal láttam el, például gyom- és kultúrnövény felismerő funkcióval, továbbá távirányítással kapálásra ösztönözhető vele Gizi néni, valamint elektronikusan jelzi, ha meghajlott a kapáló dereka, és lassításra készteti őt. Ráadásul jár hozzá egy teleshopos reklámfilm, ami, reméljük, felvidítja a nézőt: egy műsorvezető hölgy szakmailag inkorrekt, de legalább kíváncsi kérdéseket tesz fel egy okoskapaügynöknek, és közben rábeszélik a közönséget a termékre. Pont úgy, mint a kereskedelmi televíziók délelőtti holtidejében játszott igazi teleshopokban. Meghaladjuk a múltat, a régit. Hát nem csodálatos?!

Godot Művészeti Intézet

 

Godot Művészeti Intézet Zsebkasza készlet

Az egyik teremben látható önről két, egészalakos portréfotó: egy régi 1974-es és egy friss. Miben gondolt mást a világról a mostani Bukta, mint a negyvennyolc évvel ezelőtti?

Például abban, hogy ma már nem lázadok. De akkoriban, huszonkét évesen naivan, makacsul lázadtam mindennel szemben, leginkább a szokványos képzőművészeti formációk, a vidékábrázolások romantikus realizmusa, a még a művészeti folyóiratokban is megjelenő szekér halad a lemenő napban típusú, giccsbe hajló művek ellen. Meg persze az egész rendszer ellen.

Még a ruházkodásával is lázadt.

A lumpenproletárok „egyenruháját” használtam viselkedésművészetként: bakancsban vagy gumicsizmában jártam, munkásruhában, fejemen munkássapka, arcomon szakáll. Mind a mű része. Tán év voltam az egyetlen szakállas fiatal a faluban.

A ’74-es fotón is így mutatkozik.

Búcsúra készült tiltakozásul.

A falubeliek a Mezőszemere védőszentje, Sarlós Nagy Boldogasszony tiszteletére tartott búcsún csak költötték a pénzüket, fölültek a sürgőre, vagyis a körhintára, vásárolták a kakasos nyalókát, szopókát, a fiúk légpuskával lőtték a lányoknak az ajándékot, este meg söröztek vadul. Amit én valahogy nem szerettem, inkább elkülönböztem, másképp tisztelegtem a falu védőszentje előtt: távol a falusi búcsú közönségességétől órákon át dacosan, makacs elszántsággal vigyázzban álltam a Kossuth téesz méregraktára előtt, és le is fényképeztettem magam. Ez volt az én búcsújárásom.

Mára a szakáll megnőtt, kifehéredett, a ruha megcsinosodott.

Ma így tisztelgek, ünneplőben: fekete bársonynadrág, mellény, fehér ing és kalap. Évente kétszer-háromszor veszem fel, a többi napon melós vagyok, melósruhában alkotok.

Annak idején megfordult a fejében, hogy hogyan fog kinézni közel fél évszázaddal később?

Már csak azért sem, mert biztos voltam benne, hogy hetven évvel a születésem után én már rég el leszek porladva.

Horváth Júlia / 24.hu

Szerethető szomorúság lengi be a kiállítás számos művét. A kedvencem a szülinapi installáció, az IMI 70, ami az öt évvel ezelőtti, a szentendrei MűvészetMalomban kiállított IMI 65 újragondolása, de még annál is könnyeztetőbb: odakint este lehet, a termet diszkófény és forgó diszkógömb világítja meg, a megterített, művirágolt hosszú asztal végén két felöltöztetett bábu, két kifejezéstelen arcú asszony ül egymással szemben, ám nem egymásra figyelnek, hanem mindkettő kezében okostelefon, melyen Bukta Imre gyerekkori fotói pörögnek; hangszóróból bús-mulatós nyugdíjashimnusz szól.

Szomorúnak érzi?

Sírósnak.

Pedig nem sírósnak szántam. Én nem is annak érzem. Tán csak a magafajta belvárosi ember érzi úgy.

Aprehendálok! Külvárosi, lakótelepi proli vagyok, a tengerszinthez képesti kétszáz méter fölött fuldoklom, Budára csak borzongani járok át.

Így már jobb. Ezzel együtt én bájos hangulatot akartam teremteni. Amúgy az énekes mezőszemerei, Tóth Robi, nyugdíjas klubok rendszeres fellépője, a környéken ismert, felkapott zenész. Klubestet látunk, közvetlenül zárás előtt még két asszony nézegeti a fényképeimet, hiszen épp az én szülinapomat ünnepelte a nyugdíjasklub. Aminek egyébként a valóságban nem vagyok a tagja, ez az egész egy elképzelt dolog. Nem szomorú, hanem melankolikus.

Horváth Júlia / 24.hu
Berecz Valter / 24.hu A szentendrei MűvészetMalomban kiállított IMI 65 installáció 2017-ben.

Szomorúság és melankólia között csekély a különbség: mindkettőből könny csorog.

Lehet. Régen sokat gondolkodtam, mi az, hogy szomorúság, mi az, hogy beletörődés, mi az, hogy elmúlás. De ma már nem gondolkodom ilyeneken. Csak jön egyik nap a másik után.

Melankolikusan.

Úgy valahogy. Nem rossz ám.

Egy másik melankóliaesszencia az Erzsi Párizsban című festmény, melyen egy asszony látható Párizs feliratú pulóverben.

Azt én is nagyon szeretem. Valóságos személyt ábrázol.

És valóságos pólóban?

Persze! Erzsi pont így nézett ki, amikor megpillantottam a közmunkán.

Erzsi személyiségén vagy a pulcsiján múlott, hogy műalkotássá nemesült?

Mindkettőn. Erzsi jópofa asszony, mondtam neki, hogy motívumokat gyűjtök, kérdeztem, lefényképezhetem-e, és azonnal azt felelte, hogy ó, persze, művész úr.

Horváth Júlia / 24.hu

A kiállítás első terme a Kertek alja utca nevet viseli, itt látható a Művelt kert című kép: patak partra vetett könyvekkel. Ez se szomorúság, hanem melankólia?

Melankólia, de nem patak, hanem belvíz, és nem partra vetettek azok a könyvek, hanem a vizet rekeszti el vele a parasztember, aki bármit hasznosít, még a kidobott könyvet is. Bizony az okoskor elhozta a Gutenberg-galaxis agóniáját. A Kertek alja utca a valóságban is létezik, a kiállítás számos képén megfestettem, ízesen, zsáneresen, XIX. század végi ecsetvonásokkal, de mai színekkel, belecsempészve a gondolataimat. A Művelt kert mellett látható a Világirodalom remekei, ami az azonos nevű könyvsorozatra utal, és amit minden magára valamit is adó falusi parasztasszony, így anyám is megrendelt, aztán persze nem igen olvasta senki a köteteket, tán csupán én, mert szerettem Dosztojevszkijt meg a többieket. Ezek a könyvek vidéken olyanok voltak a vitrinben, mint egy fénykép vagy bármi kis nipp.

A Kertek alja utcába egy valódi mezőszemerei kertkapun léphetünk be, csak ezt a kertkaput ön feldíszítette töviskoszorúval, darabolt edényekkel, fedőkkel, horgolásokkal, tátogó fokhagymanyomóval, és a felirattal, miszerint: LILIOMKOSZORÚK SZELÍD ILLATA SZÁLL. Honnan szerezte a kaput?

Szereztem. Falun a kaput szerzi az ember. Aztán oly’ sikeresen alakítottam át az istállómban, hogy két falubeli is azt mondta, hogy Istenem, milyen szép ez, csinálj már nekünk is valami hasonlót, Imre.

És honnét a felirat?

Tavalyelőtt álltam neki egy szakrális témájú sorozatnak, amihez sokat olvastam egyebek mellett Jézus cselekedeteiről, mondásairól, tanácsairól, nem is annyira az Újszövetségből, hanem régi könyvekből, melyeket roma testvéreinktől, cigányfiúktól vásároltam, akik gyakran becsöngetnek, hogy művész úr, vegyen tőlünk régibeli könyveket. Padláson, elhagyott házakban lelnek ilyenekre, én meg mindet megveszem, újabban már ajándékba is adnak. Így jutottam egy másfélszáz éves, eleve vidéki embernek szóló, egyszerű, ám gyönyörű, archaikus nyelvezettel írt imákat és történeteket tartalmazó kötethez, benne az a sor, ami most elindul a Kertek alja kapun, és el-elszórva folytatódik végig a kiállítás összes termén és szintjén, a több mint ezer négyzetméteren.

Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu

Hol a sorok vége?

A legfölső emelet egy vitrinjében, ahol két falubeli fiatal, egy fiúka és egy leányka fotója látható fényképkeretben, fényképként ábrázolva, ám ezek a fényképek elektronikusak, igazából egy-egy kicsiny monitor, és néha megszólal hol a fiú, hol a leány, és apró szájmozgással felmond egy-egy imát.

Azoknak a fotóknak csak a szájrésze mozog. Miért?

Mert egy megdermedt, halálra ítélt, most eltűnő világ mozdulatlanságát illusztrálják. És én tanúja vagyok ennek a világnak. Gyakran megkeresnek volt osztálytársaim, hogy segítsem eladni a szülői házukat. Szívesen teszem, csak előbb be kell menjek fényképezni, hogy aztán tudjam küldeni a fotókat az ismerőseimnek, akik még Finnországban is reklámozzák az ingatlanokat.

Csupa kádárista kockaház, némelyik harminc éve lakatlan, még a vitrin is érintetlen, a televízió éppen csak kihúzva a konnektorból. Totális mozdulatlanság, és végtelenül megható, hogy én látom utoljára ezeket a kis világokat a csipkével letakart dohányzóasztallal és minden egyébbel, és tudom, hogy a vásárlóval jön egy másfajta kultúra, ami azonnal eltakarítja a régit, és új enteriőr veszi át az uralmat.

Az a konyhaszekrény is a múlt, melynek vitrinjében ott a két fénykép, amit a nagymama naponta nézegetett. És most a látogató is nézegeti, és a fényképek időnként megszólalnak, mégpedig a múltból szólalnak meg.

Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu

A kiállítás konyhaszekrényes finiséről majd kérdezném, de menjünk még vissza egy nem kevésbé megrázó műre. Egy bizonyára szándékoltan „hibás” festményén hőkamerás felvételt imitál: éjszakai erdő, a távolban a falu, a fák között a hőkamera egy biciklist mutat, világítózöld az ember, világítózöld a kerékpár, világítózöld rajta még a lopott tűzifa is. Pedig a valóságban csak az ember ad hőt, a bringa nem, és tűz nélkül a fa sem.

Hiszen mindezek közül csak az ember organikus. Én viszont pont azt kívántam mutatni, hogy itt az ember és a kerékpár és a rőzse egyetlen közös biológiai lény. Egyébként most, hogy van ez a fűtési vészhelyzet, az állami erdészetekben már ismét nem lopásnak, hanem gyűjtögetésnek minősül a rőzsézés.

Maradva a fák között: az Önarckép láncfűrésszel című művön ön úgy fogja a szerszámot, mint reneszánsz képeken a lantot szokás fogni, csak itt nem a húrokon pihennek az ujjak, az ön ujjai, hanem a mozdulatlan láncon, és nem lehet nem arra gondolni, hogy bármikor felberreghet a szerkezet, minek után ujjak nélkül marad a festő.

Pont erről szól a kép: a veszélyről.

Horváth Júlia / 24.hu
Czimbal Gyula / MTI Bukta Imre mezőszemerei otthonában 2016. október 1-jén.

Egy installációján autóreflektorok fényével megvilágított láncfűrészek jegenyefák sziluettjét mintázzák A jegenyék nem nőnek az égig nevű teremben. Itt mit szimbolizál a láncfűrész, s mit a jegenye?

A megfejtés nem olyan borús, mint elsőre gondolnánk: fontosak számomra a jegenyék. Az édesapám szépen énekelt és kitűnően citerázott, méghozzá a saját maga által készített citerán, és mindig hallgatta a Déli Krónika után következő Jó ebédhez szól a nóta című zenés rádióműsort, amiben sűrűn játszották édesapám egyik kedvencét, A jegenyék nem nőnek az égig című magyarnótát. Mellesleg bevallom, munka közben háttérzeneként én is hallgatok magyarnótát, miként imádom a Best of Operát is. Na de a lényeg, hogy a Gárdonyi úton, Mezőszemere úgynevezett újtelepi részén születtem, és az utcán játszva a faluból csak a Rima patak partját láttuk, és a mögötte lévő, a temetőt körbe ölelő, az égbe törő, de azt el nem érő jegenyesort, mely pár éve egész egyszerűen kivágódott valami oknál fogva. Én pedig emléket állítottam neki a láncfűrészes installációval.

Azért az elég borús, ha a jegenyesort, a vidéki élet szimbólumát elpusztítja a gyilkos láncfűrész.

A láncfűrész lehet pozitív szimbólum is, hiszen alapvetően hasznos szerszám: ha nincs láncfűrész, nincs tűzifa, nincs fűtés, megfagyunk.

Akkor jövök egy egész biztosan pozitív szimbólummal, a termékenység szimbólumával, a szarvasmarhával, ami kezdettől rendszeres szereplője a Bukta-képeknek. Ennek a kiállításnak az egyik festményén a község közepén, foltnyi téren ácsorog riadtan borjával egy tehén, a kép széléről a falu védőszentje, Sarlós Nagy Boldogasszony szobra tekint rájuk. Mit keres a tehén a faluközpontban?

Elárulom, hogy van nékem egy romantikus attitűdöm, és ez a kép ezzel az attitűddel készült. Rögtön tudtam, hogy a falu közepét fogom megfesteni, de azon sokat gondolkodtam, mit tegyek oda, amivel demonstrálhatom a megmaradást, és végül arra jutottam, hogy legyen egy anya a gyermekével, de akkor már nem ilyen direktben, nem emberrel, hanem szarvasmarhával. Szóval a megmaradás festménye ez.

Sarlós Nagy Boldogasszony szoborként egy mozgó installációban is megjelenik: üvegvitrinben áll a Szűz, bokáig pelyvában, amit egy ventilátor forgat, pelyvaviharral véve körül a rezzenéstelen anyát.

Aki boldog, mert várandós. Akkor még nem tudja, nem tudtuk, kivel. Ez a mű is a megmaradásról szól. Arról, hogy bármilyen körülmények között érdemes gyermeket nevelni. Ilyesmi. A pelyváról pedig tudni kell, hogy nem hulladék, hanem a búzát körülvevő finom kis pehelylevélke, a cséplés mellékterméke, ami nem haszontalan, mert belekeverik a vályogtéglába, aztán tapasztáskor is vele simítják be a falat.

Horváth Júlia / 24.hu

Egy másik installációban a búza is szerepet kap: jókora deszkaládát töltöttek meg vele, lépcsőn mehetünk fölé, benézünk, látni, mocorog valami az aljában, kiemelkedik egy acélbetűkből álló felirat: JAJ ISTENEM. Majd visszasüllyed, ellepik a szemek. És megint föl, JAJ ISTENEM, megint le, végtelenítve.

Kétköbméteres gabonaláda, Kollár Lajossal barátommal építettem három héten át; Lajos is Mezőszemerén él, tudni kell róla, hogy Erős Zsolt hegymászónak volt a munkatársa. Két motivációból táplálkozik a mű. Egyrészt megérintett ez a mostani, az általános éhínséget tetőző háborús válság. Másrészt felszínre tört bennem egy gyerekkori emlék:

négyéves lehettem, amikor a Tibor bátyám, aki kotróhajón volt gépész, hazahozott egy menyecskét Szeged környékéről. Ez a menyecske őzve beszélt, aranyos volt, csinos, festett szájú, pöttyös ruhában járt, és így visszaemlékezve akkoriban nékem ő volt a nő. Szeretett engem, jókat kacarászva folyton belerakott a nagyapámék gabonás ládájába, ahol én kapálózva süllyedtem lefelé, ő pedig a kellő pillanatban mindig kirántott és nagyokat nevettünk.

Bevésődött a kép, mélyen, aztán elmerült, szintén mélyen az emlékezetemben, de most előhívódott. És a két motivációt összeraktam a műben.

Nem volt félelem is a süllyedésben?

Dehogynem!

Miért JAJ ISTENEM a felirat?

Mert gyakran mondjuk, én magam is naponta tízszer-hússzor. Használjuk örömünkben, ha például ötösünk van a lottón, bár úgy lenne, és a legszomorúbb pillanatokban is ez szaladt ki a szánkon. Mindennap, mindenki által használt összetétel, amit én nagyon fontosnak tartok.

Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu

Ez maga a Mondat?

Így lehet.

Egy másik festményről épp a mondat hiányzik: három tehén áll, hever az úton, feszes tőgyükből a földútra ömlik a tej, és elterül alattuk, mint képregényben a szövegbuborék, csak ebben nincs betű.

Az a címe, hogy Falusi este, és odaírhattuk volna mögé zárójelbe azt is, hogy Covid, ugyanis a járvány idején készült. Mezőszemerén már nincsenek tehenek, de én elképzeltem, hogy vannak, és este hazatérnek a legelőről, mint gyerekkoromban, amikor mindegyik állat beballagott a saját gazdája udvarára, csak a kaput kellett kinyitni, közben tettek-vettek az emberek.

Ám most, a Covid alatt zárt kapukat találnak a jószágok, és egy darabig tanácstalanul ácsorognak, majd elengedik a tejüket. Ami a képen lehet tej, de lehet akár üresen hagyott biankó felület a vásznon, ami bármivel kitölthető. Számomra ez maga a hiány. Ha úgy tetszik, üres szövegbuborék betűk, szavak nélkül.

Azt jelenti: nincs mit mondani.

Más művön viszont találkozni betűkkel, csak ki kell várni őket: egy videóinstalláció asztalra vetítődik fölülről, tányérokat látunk, bennük paradicsomleves, aztán mintha megdőlnének a tányérok, lassan kicsorog a piros lé a terítőre, szétszivárog, mint a vér, a tányér alján pedig tésztabetűket pillantunk meg. Itt mi a megfejtés?

Az egyik szimbólum a paradicsomleves, sötétvörös és sűrű, édesanyám is gyakran főzte odahaza, a másik pedig a betűtészta, amiről azt hittem, rég nem létezik, de kiderült, szinte minden boltban árusítják. Hogy ezek együtt mit szimbolizálnak, azt csak hosszan tudnám kifejteni, így inkább mindenkinek jusson eszébe az, ami. Annyit segítek, hogy az asztalon nincs se kanál, se villa, se semmi.

Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu

Ajánljuk gimnazisták, főiskolások műelemző óráira?

Szívből.

A paradicsomleveses asztal egy lakóház installációjában található. Láttuk már ezt a házat tíz éve a Műcsarnok Bukta-kiállításán, ott az ablakkeretekben tévéképernyők voltak, melyeken keresztül beláttunk egy család hétköznapjaiba. Itt is megvannak ugyanazok az ablakkeretek, csak most belül vagyunk, és a képernyőkön keresztül kilátunk egyik oldalon a kertben paradicsomot szedő asszonyra, a másikon egy kukoricát arató kombájnra, a harmadikon pedig kapirgáló baromfikra. Mit jelent önmagában és a befelé néző műhöz képest ez az installáció?

Gulyás Gábor kurátor azt a címet adta ennek a térnek, hogy: Hogyan válik emlékké az otthon. Ennél pontosabban én sem tudom leírni, hogy mi ez. Amúgy négyzetméterre nincs akkora, mint a régi műcsarnokos, de tartalmilag több, hiszen nemcsak kilátunk az ablakon, hanem az is a szemünk előtt hever, hogy bent mi zajlik. Például a kombájnos ablak alatt ott egy hokedli, az én saját hokedlim otthonról, ami fölött két kéz egy cső kukoricát morzsol monoton módon, ez is fontos momentum. És itt található az emlegetett konyhaszekrény a múltból megszólaló lány és fiú fotójával.

A kiállítás különböző termeiben hat ismert magyar beszél pár percben nem a tárlatról, hanem a tárlat kapcsán valami saját élményről: az író Krasznahorkai László, az énekes Sebestyén Márta, a művészettörténész Keserű Katalin, a hálózatkutató akadémikus Barabási Albert-László, a fotográfus Korniss Péter és a színész Mészáros Blanka. Jó kis lista.

Gulyás Gáborral együtt választottuk ki és kértük fel őket. Nékem nagyon megtisztelő, hogy ilyen elismert és közismert személyiségek vállaltak közösséget velem. Valóban saját témáikról, de engem is megemlítve szólnak, eredeti gondolatokkal gazdagítják a tárlatot. Például Krasznahorkai László elmondja, hogy bár máshonnét érkezett, mint én, mégis ugyan oda jutott:

mindketten a legszegényebbekkel vállalunk szolidaritást, az ő életüket mutatjuk be, Krasznahorkai az irodalom, én a képzőművészet eszközeivel.

Egészen meghatóan nyilvánul meg a vidéki emberekről, ami segít, hogy a néző is nyitottabbá váljék a városon túl élők gondjai, bajai iránt. Vagy fölhozhatnám Kornis Pétert, aki végtelenül empatikusan beszél az idősekről, és elemzi is a munkáimat. A szülinapos nyugdíjas klub őt is megérintette. És említhetném a többieket is.

Barabási Albert-László hálózatkutató akadémikus azt ecseteli, hogy minden elporlad, kikukázódik a közös emlékezetből, a művészek és a művészeti alkotások is, például a reneszánszból idővel csak Michelangelo és Leonardo marad, aztán már csak Leonardo, aztán már csak Mona Lisa mosolya. Ez a folyamat önt, a művészt nem keseríti el?

Legalább egy órára volna szükség megválaszolni ezt a kérdést, annyi időnk meg nincs, ezért a válaszom egészen rövid lesz:

igazából nem keserít el a kikukázódás.

Godot Művészeti Intézet

Nagyon nem a kikukázódás felé tart. A kortárs magyarok közül az utóbbi néhány évben senki másnak nem nyílt ilyen grandiózus tárlata, mint önnek. Ráadásul a fővárosi-belvárosi világ is befogadta: három éve, amikor Kieselbach Tamás a galériájában kiállította az ön műveit, azt mondta, hogy Bukta Imre a legfontosabb, vagy mininimum az egyik legfontosabb kortárs képzőművész. Pedig, ahogy ön egy korábbi interjúnkban panaszolta, a pályája kezdetén lenézett vidékiként tekintett önre a szakma, némelyik kiállításának egyáltalán nem volt kétlábú nézője: az azóta gyakran emlegetett Alkalmi tárlat a majorságban című kiálltásán szalmabálák oldalára aggatott fel képeket, aztán szarvasmarhákat hajtott körbe a „szabadtéri kiállítótermen”. Amiről épp készült pár fotó, de máskor még az sem. Hadd idézem a kedvenc szakaszomat a három évvel ezelőtti interjúnkból! „A dolog a gyakorlatban úgy működött, hogy átbicikliztem a szomszéd faluba, hogy „Árpi, gyere már, felakasztom magam az elevátorra, le kéne fotózzál”. Mire ő magához vette a Szmena 8-at, elkötötte az apja Pannóniáját, és jött. Már ha ráért. De ha nem ért rá, akkor is felakasztottam magam… Hittem, hogy művészet, amit csinálok. Édesanyám viszont sokat szenvedett miattam, hallgathatta, hogy „hogy néz ki a maga fia?!” meg azt, hogy „naphosszat nem csinál ez semmit! hát ez egy csavargó!”. Szegény, hiába szajkózta, hogy ösztöndíjat kapok, plusz rajzolok lexikonokba, nem tudta papírokkal igazolni a művészségemet. Egészen 1980-ig kellett várni a községi feloldozásomra. Abban az évben a párizsi Pompidouban állítottam ki, Párizs főpolgármesterének, a később államfőnek választott Jacques Chiracnak tartottam mini tárlatvezetést, ami még semmit nem ért a szomszédok felé, ám amikor pár hónappal később a Heves Megyei Népújság megírta, hogy Bukta Imrének két alkotása lóg az egri színház előterében, na, az ütött. Mert az belátható. Mint a pénzzel: a milliárdokat nem érti a szegény ember, az fikció, az ötszázezer forint, az a hatalmas pénz.”

Azért a hetvenes évek végére integrálódtam a magyar képzőművészetbe, felvettek a Fiatal Művészeti Stúdiójába meg a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába, és tényleg már harmincévesen a Pompidou-ban állítottam ki. Az itthoni városi művészkörök viszont kétségtelenül nehezen fogadtak be, hívtak engem gumicsizmásnak, svájcisapkásnak, meg parasztnak, meg mindenfélének. Nagy örömömre most azok, akik ezt tették, újabban a Facebookon sorra jelölgetnek be. Hál’ Istennek. Egyébként is mindennel hamar megbékélek, gyorsan megbocsátok. Semmi gond.

Galéria
Horváth Júlia / 24.hu

Bukta Imre: JAJ ISTENEM

Fotó megosztása:

A mostani tárlaton egy monitor fogadja a látogatót, amin az A kiállítást megnyitom című videó pereg huszonkét stációban: huszonkét ember, csoport tevékenykedik huszonkét különböző helyzetben, ki lapátol, ki söpröget, ki népviseletben mutatja magát, ki kutyázik, ki az izmaival hivalkodik. Az bennük a közös, hogy adott szereplő néhány másodperc után besétál a kamera elé, belenéz, és azt mondja: „A kiállítást megnyitom.”

A videó évekkel ezelőtt készült egy a Francia Intézetben rendezett tárlat elé, ahol roma és nem roma magyar művészek állítottak ki, és engem kértek fel a megnyitására. Épp valami gond volt velem, nem tudtam személyesen megjelenni, és kitaláltam ezt a videóüzenetet. Ami olyannyira teljesre sikeredett, hogy ez az első műalkotásom, ami közgyűjteménybe került, és kurátorom, Gulyás Gábor ragaszkodott hozzá, hogy a mostani látogatóink is ezt lássák meg először.

Mi alapján választotta ki a videó szereplőit?

Igyekeztem archetípusokat összeválogatni a mi kis ezerkétszáz lelket számláló, de hihetetlenül heterogén falunkból, olyanokat, akik szimbolizálnak valamit: a hivatalt, a közmunkást, az utca emberét, a hagyományőrzőt.

Ők is  jönnek majd a kiállításra?

Nemigen tudnak róla.

Miért?

Így alakult.

A videó legütősebb stációja a tizenhetedik: temetőben áll egy férfi, alighanem a sírásó, baljában lapát, jobbján egy sírkő, amin az a felirat, hogy Bukta Imre, az évszám pedig „1952-20..”. Ön tényleg jó előre megcsináltatta és felállíttatta a saját sírkövét a mezőszemerei temetőben?

Nem, ez nem az én sírom! Viszont valóságos. A Bukta név felvidéki eredetű, tót származékok vagyunk, rengeteg a Bukta Mezőszemerén, csak Bukta Imréből is él pár a faluban, a temetőben meg annál is több nyugszik. Derűs poénként, buktás feketehumorként kerestem egy ilyen síremléket, és valóban a temetőgondnokot kértem meg, hogy mondja el, hogy a kiállítás megnyitja.

A temető nem maradhatott ki a videóból, a falu fontos területe, a legtöbbet látogatott hely, többen járnak oda, mint az élő a rokonokhoz. Az én családomban is szokás, hogy a sírkövét még az életében elkészítteti az ember; a nagymamám is így tett, és a lelkemre kötötte, hogy ha eljön az idő, azonnal vésessem föl azt a két számot.

Iszonyatosan röstellem, hogy a mai napig nem tettem eleget a kérésének. De hát majd meglesz.

Amikor még azt hittem, hogy ez az ön sírköve, azt írtam föl zárókérdésnek, hogy: azért ugye tervez „Bukta 80” tárlatot?

Tervezhetek én, tervezek is, hiszen egyelőre egyáltalán nincs szándékomban kitöltetni azt a bizonyos feliratot. Szóval, igen, tervezek Bukta 80-at. De hát Isten végez.

2019-ben Mezőszemerén jártunk Bukta Imrénél
Bukta Imre: Kizárólag ingyen szántok
Nagyinterjú zsebkaszakészletről, gabonakörről, papról és hitről, csúzliról és falevélről, Leninről és vörös varratról, politikáról, elismerésről, disznókról és nőkről, közmunkáról és tyúkvárosról.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!