Guillermo del Toro nem épp arról híres, hogy az olyan horrorünnepeket, mint amilyen a Halloween hűvös közönnyel szemlélné. Idén nem is egy filmmel, hanem rögtön nyolccal és egy nem mindennapi csavarral készült: összecsődített nyolc horrorrendezőt, akik a szárnyai alatt készítették el fél-egyórás kisfilmjeiket. Ráadásul érdekes módon a Netflix a Rémségek tára kedvéért változtatott a kőbe vésett recepten, és önmérsékletet gyakorolva nem egyszerre adta ki mind a nyolc epizódot, hanem naponta két részt mutatott be.
A mexikói rendező nem csupán egy jól csengő márkanév a stáblistán: egy legendás filmest megidézve minden epizód elején besétál egy cirádás szekrény mellé, amelynek valamelyik zugából előkap egy-egy filmkelléket, és néhány mondatban felkonferálja a kisfilmet rendezőjével együtt. A borzongás iránt fogékonyabbak előtt azonnal felsejlik a nagy előd kopasz, tokás alakja: Alfred Hitchcock a saját maga által felrajzolt sziluettje elé gyalogolt be ugyanígy az 1955 és 1965 közt futó Alfred Hitchcock bemutatja című antológiasorozatának minden egyes epizódja előtt.
Jómagam nem szerepelek ezekben a filmekben, csupán megjelenek. Mint egyfajta bűntárs a film elején és végén, hogy elmondjam a címet azoknak, akik nem tudnak olvasni
– mondta a suspense mestere a bevezetőben, és del Toro tagadhatatlanul követi ebben a hagyományban. Azonban ő sem egyszerű bűntárs, ahogy Hitchock sem volt az – a brit rendező tizennyolc epizódot maga jegyzett az antológiasorozatból, és del Toro is kivette a részét a sajátjából: két epizódnak ő írta a forgatókönyvét, de ezen túl is érződik többé-kevésbé a sorozat minden egyes képkockáján a mexikói rendező jelenléte.
Már csak azért is, mert a nyolc részben olyan módon élheti ki rajongását a gótikus szörnyek, a mesebeli rémalakok és a paranoid képzeletvilágok iránt, amelyet egyetlen filmbe zsúfolva talán még ő sem merne megkockáztatni. A del Toro-féle tárban van minden: testhorror, szörny- és boszorkányfilm, de még inváziós sci-fi is – természetesen mind tanulsággal megtámogatva, hiszen a mexikói rendező rémisztő tanmesékben szeret igazán mesélni. Túlzott eredetiséggel azonban kár gyanúsítani a sorozatot: az összes rész meglehetősen konvencionális horrorreceptből dolgozik, jól bejáratott keretek közt ezerszer látott panelekből és hamisítatlan del torói hangulatból állnak össze a részek.
Az epizódok jellemzően bővelkednek rémekben, szörnyekben, gusztustalanságokban, belső szervekben és szellemekben is, de kivétel nélkül mindegyikben valós emberi félelmek húzódnak meg a borzalmak mögött: a fel nem dolgozott gyász egy testvér vagy egy gyermek elvesztése miatt, alkotói válság, megfelelési kényszer, kirekesztés, vagy épp a szorongás az elmúlástól.
A nyolc epizód meglehetősen hullámzó teljesítményt mutat, érdekes módon éppen azok sikerültek a legkevésbé, amelyben legendás horrorszerzők művei alapján próbált az adott alkotó klasszikus horrort csinálni. Az alábbi felsorolásban nem kronologikus sorrendben követik egymást az epizódok, hanem szubjektív szempontok alapján megnézésre mindenképp érdemes és a kevésbé jól sikerültek csoportjába rendezve.
Csápos démonok, festmények fenyegető aurával, mutáns patkányok – a futottak még-kategória
36-os raktár – rendezte: Guillermo Navarro, írta: Guillermo del Toro
Navarróval hosszú közös múltja van a mexikói rendezőnek, igaz, eddig teljesen más felállásban dolgoztak: Navarro volt az operatőre többek közt A faun labirintusának, a Hellboy-filmeknek és a Cronosnak is. A nyitóepizód egy rejtélyes hagyatékkal kezdődik, a teljes kiégés szélén álló, meglehetősen mogorva férfi (Tim Blake Nelson) busás hasznot remél a furcsa öregúr által hátrahagyott raktárnyi örökségtől, de csak a sátánt találja. A kifejezetten gusztustalanra sikerült szörnyhorror a csápos démonján kívül még arra is kerít időt, hogy a bevándorlók mostoha helyzetéről említést tegyen.
Temetői patkányok – rendezte: Vincenzo Natali, írta: Henry Kuttner
A Hibridet, a Kockát, és A magas fűbent is jegyző Vincenzo Natali egy klausztrofób hullarablós epizóddal vette ki részét del Toro rémtárából. Az epizód gigantikus szörnypatkányokat és zombikat sem nélkülöz amellett, hogy a kelleténél kicsit jobban is eltúlzott, szájbarágós szörnyparádéval nyomasztja elsősorban azokat, akiknek előkelő helyen szerepel a félelmei közt az, mi minden történhet egy halottal a koporsóban. A nyolc epizód közül ez hat a leginkább műfajparódiaként, főleg azért is, mert a vizuális effektek kifejezetten bénák, ZS-filmes színvonalat ütnek meg.
Pickman modellje – rendezte: Keith Thomas, írta: H. P. Lovecraft
A festős horrorepizódot látva nem lehet nem Dorian Grayre gondolni, főleg azért sem, mert ugyanaz a Ben Barnes alakítja a Pickman modelljében a festmények által túlságosan megkísértett művészt, mint a 2009-es Oscar Wilde-adaptációban. Az H. P. Lovecraft azonos című novellájából készített rész nagyban elrugaszkodik az eredeti alkotástól egyéb mellékszálakkal kibővítve azt, ám a lényeg ugyanaz: egy meg nem értett művészről mesél, akinek képei kivétel nélkül a legsötétebb borzalmakról szólnak. Keith Thomas neve nem feltétlenül garancia a minőségre, eddig azt bizonyította be, hogy képes érdektelen unalomba fojtani Stephen Kinget (Tűzgyújtó), és a saját maga által írt és rendezett debütálása (Vigil) is kíméletlenül rossz kritikákat kapott. A Pickman modellje is a sorozat kevésbé jól sikerült részei közt kullog.
Álmok a boszorkányházban – rendezte: Catherine Hardwricke, írta: H. P. Lovecraft
Nagyon úgy fest, hogy Lovecraft műveivel nem tudtak mit kezdeni a rendezők, az Álmok a boszorkányházban című epizód sem tartogat sem izgalmat, sem túl sok feszültséget annak ellenére, hogy ki-be járnak a szereplők a holtak birodalmába, és Rupert Grint is megkapja a lehetőséget, hogy ne Ron Weasley-ként emlékezzen rá mindenki. Itt egy férfit alakít, akit egész életében a halott kishúgának tett és be nem tartott ígéret kínozza, a fel nem dolgozott gyászt mi sem mutatja jobban, hogy tudatmódosítókat iszik és még egy boszorkányházba is beköltözik, hogy visszahozza testvérét. Cathrine Hardwricke egy meglehetősen semmilyen gótikus rémmesét alkotott, amit hozzáilleszthet a filmográfiájához, amiben többek közt szerepel az Alkonyat első része, a Dogtown urai és a Lány és a farkas is.
Drogos rémtrip, krémhorror, önboncolás – a jobbak
A külvilág – rendezte: Ana Lily Amirpour, írta: Emily Caroll
A horrorzsánerből a Csadoros vérszivó rendezőjének Black Mirrort idéző epizódja lóg ki a leginkább, ám ez nem feltétlenül baj. A külvilág a kívülről tökéletesnek tűnő kertvárosba kalauzol, ahol a tupírozott hajak és a bőrfeszesítővel gondosan bekent műkörmös kezek erdejében él a szépnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható Stacy. Betegesen vágyik arra, hogy munkatársnői befogadják, hogy egy lehessen a futószalagon plasztikázott-csinosított szalonfeleségek közül, és ha ehhez egy rettenetes kiütéseket okozó krémen keresztül vezet az útja, ám legyen. Őt nem szörnyek és szellemek, hanem a szépségipar démonja hálózza be a képernyőn keresztül a platinaszőkére festett Dan Stevens képében, a mániákus szépítkezés kellően el is durvul a végére. Amirpour érdekes vizuális megoldásokkal fokozza a krémhorror bizarrságát, amelyre Kate Micucci irtózatosan kellemetlen arckifejezései teszik fel a pontot. Ezzel együtt a A külvilág inkább nyomaszt és szánalmat kelt, mint zsigeri félelmet generál.
Morajlás – rendezte: Jennifer Kent, írta: Guillermo del Toro
Bár a szellemek a Morajlásból sem maradnak ki, Jennifer Kent (Babadook) korábbi munkásságát ismerve nem meglepő, hogy a záróepizód inkább pszichológiai horror, mint puszta ijesztgetés. Egy tudósházaspár kutatóútja során beköltözik abba a házba, ahová épeszű ember nem feltétlenül lépne be: egy elhagyott ódon kúriába az előző lakók gyanúsan ott hagyott minden ingóságával együtt. És bár a falak is szomorúságot rejtenek, a valódi tragédia a házaspár életében rejtőzik: elveszített gyerekük miatt a nő képtelen elviselni férje érintését, a trauma lassan őrli fel a házaspárt. Essie Davis és Andrew Lincoln visszafogott, mégis erőteljes alakításával megtámogatva a Morajlás legkevésbé félelmetes része éppen a teljesen feleslegesek beleerőltetett paranormális szál, a házaspár néma kálváriája sokkal nyomasztóbb bármelyik szellemgyereknél.
A bemutató – Panos Cosmatos, írta: rendezte: Panos Cosmatos & Aaron Stewart-Ahn
Még ha Panos Cosmatos eddig bemutatott két filmje meglehetősen megosztó is lett, arról biztosított mindenkit, hogy a horrorrendező nagyon is a sajátjának érzi a látomásszerű, neonfényes látványvilágot. Debütáló filmjével, a Beyond the Black Rainbow-val szürreális sci fi-horrort készített, a Mandy – A bosszú kultuszában pedig Nicolas Cage-ből csinált láncfűrésszel őrjöngő remetét.
A bemutatóban szintén nem tágít a nyolcvanas évek esztétikájától, egy csapat tudóst, írót és zenészt zár össze egy rejtélyes milliárdossal, aki nem csekély adag kokainnal támogatja meg a közös elmélyülést, hogy aztán végül a szörnyek is előkerüljenek. A bemutató a leglassabban beinduló epizód, hisz a játékidő jó részében a szereplők drogoznak és elmélkednek. Különleges hangulatával kilóg a gótikus rémmesék közül, mégis az egyik legkülönösebb epizód nem mellesleg a Robotzsaruval, Peter Wellerrel a főszerepben.
A boncolás – rendezte: David Prior, írta: Michael Shea
A sorozat egyik legjobban sikerült darabját az a David Prior jegyzi, aki Az üres emberrel debütált a nagyjátékfilmek terepén. Egy túlságosan is gyanús bányaomlást követően a helyi rendőrkapitány régi barátját hívja segítségül, aki zokszó nélkül utazik a városba, hogy puszta jóbaráti szívességként felboncoljon egy raktárban fél tucat embert. Az egyébként is gyanús körülmények arra engednek következtetni, hogy nem laza ujjgyakorlat lesz a művelet, és hamarosan már az is kérdés lesz, hogy ki boncol kit. Az Oscar-díjas F. Murray Abraham talán az egész sorozat legjobb alakítását hozza a halálos beteg boncmester szerepében, de amit az előző epizód szörnypatkányain megspóroltak, azt itt költhették el, rémisztően hiteles gusztustalanságot láthatunk ugyanis a boncteremben.
Rémálmok tára (Guillermo del Toro’s Cabinet of Curiosities), 2022, a 8 epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 6,5/10
