Szülei egy özvegyhez akarták hozzákényszeríteni a 14 éves lányt, de ő megpillantotta Jézust

A piachoz közelebb érve a tömeg egyre sűrűbb lett. Férfiak csoportosultak mindenütt – bírák, írnokok, kormányhivatalnokok és papok. Gyerekek cipeltek kötegekben fűszernövényeket, árpát és búzát, ölnyi hagymafüzéreket, galambokat vesszőkalitkában. Asszonyok egyensúlyoztak mindenféle portékát a fejükön, zavarba ejtő biztonsággal – olajjal teli korsókat, kései szüretelésű olajbogyóval megrakott kosarakat, rőfnyi kelméket, kőedényeket, de még háromlábú asztalt is, bármit, ami eladható volt, és közben így üdvözölték egymást: „Selama, selama!” Ezeket a nőket világéletemben irigyen néztem, mivel szabadon, kísérő nélkül jártak-keltek. A paraszti sor nem is olyan szörnyű.

A bazilikában a tolongás csak fokozódott, ahogy a levegőtlen hőség is. Verejtékezni kezdtem díszes köntösöm alatt. Végigpillantottam az árusok és szekerek sorain a hatalmas csarnokban. Verejték, faszén, nyárson sült hús és a Magdalából való sózott hal orrfacsaró bűze terjengett. A kezemet az orromra tapasztottam, hogy ne érezzem annyira a bűzt, és éreztem, ahogy a hátul haladó katona noszogat, haladjak tovább.

Elöl anyám megállt egy bódésornál, ahol a Selyemútról származó portékákat árultak: kínai papírt, selymeket, fűszereket. Lustán végigtapogatott egy azúrkék kelmét, miközben apám továbbment a sor végéig, ahol megállt, tekintete a tömeget pásztázta.

Indulásunk pillanatától kezdve attól féltem, hogy valami szerencsétlenség felé tartunk, nemcsak kiruccanásunk különös volta, hanem a szüleim arcának apró rezdülései miatt is – mégis, anyám most nyugodtan válogatott a selymek között, apám pedig türelmesen szemlélte a tömeget. Talán mégis vásárolni jött anyám? Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.

Csak akkor vettem észre az alacsony férfit, aki időközben elindult apám felé, amikor a tömeg kettévált, és láttam, hogy előrelép, és meghajlással üdvözli atyámat. Drága, sötét bíborszínű köntöst viselt, és kúp alakú, magas kalapot, talán a legmagasabbat, amit valaha láttam, ami felhívta a figyelmet kivételesen alacsony termetére.

Anyám letette az azúrkék kelmét. Hátrapillantott, és intett, menjek közelebb.

– Ki az ott atyám társaságában? – kérdeztem, amikor odaértem mellé.

– Ő Nátániel ben Hanánia, atyád ismerőse.

A férfi akár egy tizenkét esztendős fiú is lehetett volna, ha nincs dús szakálla, amely úgy lógott le a mellkasára, mint a fonott kenderkóc. Ujjaival folyvást azt babrálta, miközben apró menyétszeme rám tévedt, majd sietve elkapta a tekintetét.

– Nem is egy, hanem két birtoka van – folytatta anyám. – Az egyiken datolyát termeszt, a másikon olívát.

Ekkor következett az a jelentéktelen, névtelen pillanat, ami később hatalmas jelentőséget kapott – egy színes villanás volt a szemem sarkában. Amikor odafordultam, fiatal férfit láttam, parasztembert, aki felemelt kézzel állt, széttárt ujjairól fonalak lógtak – vörös, zöld, lila, sárga, kék.

A szálak úgy csüngtek alá a térdéig, mint a csillámló vízsugarak. Később a szivárványt juttatták eszembe, és azon tűnődtem, vajon nem Isten küldte-e nekem a reménység jeléül, mint egykoron Noénak, hogy legyen mibe kapaszkodnom a rám váró pusztító áradatban, de ott és akkor nem volt több csoda szép látványosságnál.

Egy nálam nem sokkal idősebb leány próbálta a kígyózó fonalakat takaros gombolyagokba csévélni, hogy aztán eladhassa. Látszott, hogy olcsó növényi festékkel színezték mindet. A fiatal férfi felnevetett, mély, harsogó nevetéssel, és észrevettem, hogy megmozdítja az ujjait, amitől a fonalak ide-oda tekeregtek, így képtelenség volt megfogni őket. A lány is nevetett, bár igyekezett komolyságot erőltetni magára.

Olyan váratlan volt ez a jelenet, annyi öröm volt benne, hogy nem bírtam levenni róla a szememet. Olyat már láttam, hogy egy nő tartja az ujját a fonalgombolyításhoz, de férfit még soha. Milyen férfi lehet, aki segít egy nőnek fonalat gombolyítani?

A fiatalember évekkel idősebbnek látszott nálam, akár húszesztendős is lehetett. Rövid, sötét szakállt viselt, sűrű haja a szokás szerint állig ért. Néztem, ahogy egy fürtöt a füle mögé simít, de az rakoncátlanul visszahullik az arcába. Orra hosszúkás volt, arccsontja széles, bőre mandulaszínű. Durva szövésű tunikát viselt, felette egy cicesszel szegett köntöst, a kék rojtok azt jelezték, Isten törvényének követője. Azon tűnődtem, vajon lehetséges-e, hogy farizeus, a fanatikus fajtából, Samma egyik engesztelhetetlen követője, akikről köztudott volt, hogy tízölnyire kikerülik az utakat, nehogy tisztátalan lélekkel találkozzanak.

Hátrapillantottam anyámra, aggódtam, hogy észrevette, megbámultam a férfit, de ő atyám ismerősét figyelte csodálattal. A piaci alkudozás zaja elhalkult, és hallottam, ahogy atyám emelt hangja túlharsogja a zűrzavart:

– Ezer dénár, és a datolyaligeteid egy része! – Úgy tűnt, a találkozó szenvedélyes alkudozásba csapott át.

A fonalárusnál a lány végzett a gombolyagokkal, és az utolsót is a polc gyanánt szolgáló deszkára tette. Először azt hittem, a fiatal férfi felesége, de szembetűnő hasonlóságuk miatt arra jutottam, bizonyára testvérek.

Mintha csak megérezte volna pillantásom súlyát, a férfi hirtelen körbenézett, és tekintete úgy hullott rám, akár egy fátyol, szinte éreztem, ahogy a hője perzseli a vállamat, a nyakamat, az arcomat. Félre kellett volna néznem, de képtelen voltam. A szeme volt a legfeltűnőbb rajta, bár nem a szépsége miatt – igaz, a maga módján szép volt, távol ülő és oly fekete, mint a legfeketébb tinta –, de nem erről volt szó. Apró tüzek lobogtak benne, olyan kifejezőerő, ami még távolról is látszott.

Mintha a gondolatai ott úsztak volna a nedves, sötét ragyogásban, arra várva, hogy mások meglássák őket. Vidámságot láttam benne. Kíváncsiságot. Őszinte érdeklődést. Nem láttam nyomát gazdagságom miatti megvetésnek. Semmi ítélkezést. Semmi ájtatos önelégültséget. Nagylelkűséget láttam, és jóságot. És még valamit, ami kevésbé volt nyilvánvaló, valamiféle fájdalmat.

Bár úgy tartottam, ügyesen olvasok mások arcában, nem tudtam biztosan, hogy valóban láttam, vagy csak látni akartam ezeket a dolgokat. A pillanat túlnőtt az illendőség keretein. A férfi halványan elmosolyodott, az ajka feljebb húzódott, azután visszafordult a leányhoz, akit a húgának gondoltam.

– Ana! – hallottam anyám hangját, és tekintete rólam a parasztokra siklott. – Atyád szólított!

– Mit akar tőlem? – tettem fel a kérdést. De már kezdett világossá válni, hogy valójában miért vagyunk itt, ki a bíbor ruhás, apró emberke, mi az alku tárgya.

– Atyád be kíván mutatni téged Nátániel ben Hanániának – folytatta anyám –, aki közelebbről is látni kíván téged.

A férfira néztem, és éreztem, hogy valami megszakad bennem valahol a szegycsontom alatt. Ezek férjhez akarnak adni engem.

Újra elfogott a pánik, ezúttal hullámként tört fel a gyomromból. Először a kezem kezdett remegni, azután az állkapcsom. Odafordultam anyámhoz.

– Nem adhattok férjhez! – kiáltottam. – Még nem vagyok érett!

Anyám belém karolt, és arrébb húzott, hogy Nátániel ben Hanánia ne hallhassa a tiltakozásomat, ne lássa a rémületet az arcomon.

– Elég a hazudozásból! Sipra megtalálta a véres rongyaidat. Azt hitted, eltitkolhatod előlem? Nem vagyok ostoba! Csak az dühít, hogy ilyen szánalmas csaláshoz folyamodtál.

Legszívesebben ráordítottam volna, kövekként hajítva rá a szavakat: Mit gondolsz, kitől tanultam a csalást? Tőled, anyám, aki barátcserjét és szíriai rutát rejteget a raktárban!

Alaposan szemügyre vettem a férfit, akit nekem választottak. A szakálla inkább szürkébe hajlott, mint feketébe. A szeme alatt mély árkok húzódtak. Az arcán fáradtság látszott, és valamiféle keserűség.

Ennek a férfinak szánnak engem. Isten, ölj meg! Elvárnák tőlem, hogy engedelmeskedjek minden kívánságának, vezessem a háztartását, elviseljem szőrös testét a sajátomon, és megszüljem a gyermekeit, miközben megfosztanak az íróeszközeimtől és a tekercseimtől.

A gondolat olyan görcsös haragot váltott ki belőlem, hogy inkább saját csípőmet markoltam, nehogy belemélyesszem körmeimet anyámba.

– De hát öreg! – nyögtem ki végül, a lehető leggyengébb érvet hozva fel tiltakozásul.

– Özvegyember, két leánya van. Most…

– Fiút akar – fejeztem be a mondatát.

A piac közepén álltam, de ügyet sem vetettem a körülöttünk tolongó sokaságra, akik megbámultak minket, és atyám katonájára, aki arrébb tessékelte őket.

– Elmondhattad volna, mi vár itt rám! – kiáltottam.

– Te tán nem árultál el engem? Szemet szemért, már ez is épp elegendő ok lenne, hogy eltitkoljam előled ezt a találkozót. – Lesimította a köntösét, és idegesen pillantott atyám felé. – Azért nem szóltunk róla, mert nem kívántuk végighallgatni a tiltakozásodat. Épp elég baj, hogy most itt, a mások szeme láttára szállsz vitába velem.

Békülékenyebb hangra váltott, mielőbb véget akart vetni a lázadásomnak.

– Szedd össze magad! Nátániel vár. Tedd a kötelességedet, sok forog kockán.

A savanyú képű kis ember felé pillantottam, aki távolról figyelt minket, és dacosan felszegtem államat, ahogy Jaltától láttam, amikor atyám megtagadott tőle valami apró engedményt.

– Nem fogom tűrni, hogy megvizsgáljanak, nincs-e hibám, mint valami pészahi báránynak!

Anyám nagyot sóhajtott.

– Nem várható el egy férfitól, hogy végleg elkötelezze magát a házasságra anélkül, hogy méltónak találná a menyasszonyát. Ez így szokás.

– És velem mi lesz? Nekem nem kellene lehetőséget adni, hogy eldöntsem, ő méltó-e hozzám?

– Ó, Ana! – felelte anyám. Fáradt szomorúsággal nézett rám, amit egy ilyen szófogadatlan gyerek miatt kell elviselnie. – Csak kevés lánynak adatik meg a boldogság kezdetben, de ez egy tiszteletre méltó házasság. Nem fogsz hiányt szenvedni semmiben.

Mindenben hiányt fogok szenvedni.

Anyám intett Siprának, aki ott termett mellettem, mintha arra készülne, hogy elvonszoljon és sorsomra hagyjon. A piac bezárult körülöttem, úgy éreztem, nincs hová mennem, nincs menekvés. Én nem mehettem csak úgy el, mint Júdás. Én Ana voltam – számomra az egész világ kalitka volt.

Szorosan lehunytam a szememet.

– Kérlek! – szólaltam meg. – Ne kérd ezt tőlem.

Anyám előrébb taszított.

Az iménti jajgatás visszatért a fejembe, de ezúttal halkabban, mintha valaki nyögdécselne.

Apám felé indultam, két lábam teknőspáncél, a szandálom csilingelt.

Egy fejjel voltam magasabb Nátániel ben Hanániánál, és láttam rajta, viszolyog a tudattól, hogy fel kell rám néznie. Lábujjhegyre álltam.

– Kérje arra, mondja meg, hogy hívják, hadd halljam a hangját! – fordult atyámhoz, nem hozzám.

Nem vártam atyámra.

– Ana vagyok, Mátyás leánya! – feleltem emelt hangon, szinte kiáltva, mintha a férfi öreg lenne és süket. Atyám szégyenkezni fog, de így a férfi legalább nem fog szerénynek vagy könnyen betörhetőnek hinni.

Dühödten meredt rám, bennem pedig feléledt a remény szikrája, hátha ez okot ad neki arra, hogy visszautasítson.

Az imádságomra gondoltam az edényem mélyén, a leányra a felhő alatt. Jalta szavaira: De jól vigyázz, mit kérsz, mert bizonyosan megkapod!

Isten, kérlek téged! Ne hagyj el engem!

A pillanatok megrogytak a sűrű, engesztelhetetlen csend súlya alatt. Végül Nátániel ben Hanánia apámra nézett, és beleegyezőn bólintott.

A piac homályos, párás fényébe meredtem, nem láttam semmit, nem éreztem semmit, hallottam, ahogy a házassági szerződésről beszélnek. Megvitatták, hány hónap múlva legyen a menyegző, apám a hat mellett érvelt, Nátániel a három mellett kardoskodott. Csak akkor csapott át rajtam a gyász, a sötét elhagyatottság hulláma, amikor elfordultam tőlük.

Anyám győzelme tudatában újra a selyemárus kelméivel volt elfoglalva. Elindultam felé, igyekeztem kihúzni magamat, de félúton a kövezet megbillent és a világ oldalra dőlt. Megszédültem, lelassultam, vörös köntösöm ott hullámzott körülöttem, szegélye beakadt a szandál csengettyűibe, lábfejem kicsavarodott. Térdre estem.

Próbáltam felállni, de visszaroskadtam, meglepetten éreztem, hogy éles fájdalom nyilallik a bokámba.

– Rosszul lett! – kiáltotta el magát valaki, és az emberek egyszerre szétszéledtek, mintha leprás elől menekülnének. Emlékeimben a cipőjük megannyi apró porfelhőt kavaró pata a padlón. Mátyás leánya voltam, Heródes Antipász legfőbb írnokáé: senki sem mert hozzám érni.

Amikor felnéztem, láttam, hogy a fiatal férfi a fonalárusbódéból felém tart. Köntöse ujjáról vörös fonalcsomó csüngött alá. A kőre hullott, amikor a férfi lehajolt hozzám.

Átvillant rajtam, hogy mindent látott – a vitámat anyámmal, az alkudozást az eljegyzésemről, a szenvedésemet és a megaláztatásomat. Látta mindezt.

Felém nyújtotta kezét, egy napszámos keze volt. Vaskos ujjpercek, bőrkeményedések, tenyere a kemény munka térképe. Egy pillanatig tétováztam, mielőtt megfogtam, nem azért, mert viszolyogtam tőle, hanem mert lenyűgözött, hogy a kezét nyújtja felém. Óvatosan megkapaszkodtam benne, hogy lássam, mekkora súlyt bír el a lábam. Arcomat felé fordítva szinte szemtől szemben voltunk. Szakálla olyan közel ért hozzám, hogy ha merészebb vagyok, elég lett volna biccentenem, és végigsúrolja a bőrömet – meglepett, hogy erre vágytam. Szívem gyorsabban vert, combom furcsán erőtlen volt, mintha a lábam újra készülne megbicsaklani.

Ajka szétnyílt, mintha mondani készülne valamit. Emlékszem, mennyire vártam, hogy halljam a hangját, hogy mit mond nekem.

Ami ezután történt, nem hagyott nyugodni a rá következő különös hónapokban, váratlan pillanatokban ötlött fel bennem, néha erre ébredtem éjszaka, és csak feküdtem ott azon töprengve, vajon másképp is történhetett volna? A férfi odavezethetett volna a fonalárusbódéhoz, ahol leülök a deszkára a gombolyagok közé, és várom, hogy alábbhagyjon a lüktetés a bokámban. A szüleim ott találtak volna rám. Köszönetet mondtak volna a jóságos férfinak, pénzt nyomtak volna a markába, megvásárolták volna az összes fonalat, amit az a leány olyan gondosan felgombolyított.

Apám így fordult volna a férfihoz: Gyere, a jóságodért cserébe költs el velünk egy ebédet!

Nem ez történt. Még mielőtt megmentőm megszólalhatott volna, az utcán eddig mögöttünk haladó katona felénk rontott, nagyot taszított hátulról a férfin, engem pedig elkapott, mivel elvesztettem az egyensúlyomat. Néztem, ahogy a földre zuhan, és képtelen voltam elkapni a tekintetemet, amikor a homloka a kemény kövön csattant.

Hallottam, ahogy a lány a nevét kiáltja: Jézus!

Odarohant hozzá, és bizonyára én is oda akartam hajolni, mert éreztem, ahogy a katona visszaránt.

A férfi talpra állt, a lány a karját ráncigálta. Rémültnek látszott, mindenáron menekülni akart, mielőtt a katona újra megüti a férfit, mielőtt a tömeg ellenük fordul, de a férfi nem sietett, és emlékszem, arra gondoltam, micsoda méltóság van benne, micsoda nyugalom. Ujjaival odanyúlt a csúf vörös repedéshez a jobb szemöldökén, azután megigazította köntösét, és elsétált, ahogy az óvatosság diktálta, de azért még hátranézett rám – jóságos, izzó tekintettel.

Egész lényem arra vágyott, hogy megszólítsam, hogy tudjam, nem esett-e komoly baja, hogy bocsánatát kérjem, felajánljam neki karperecemet a karomon, az összes karperecemet az ékszeres dobozomban. De hallgattam, és a leány eltűnt a bámészkodók fala mögött, hátrahagyva a szerény fonalgombolyagokat.

Apám és Nátániel ben Hanánia érkezett, ostobamód kiáltoztak, de nem azt: „Nem esett bajod?” Hanem ezt: „Rád támadt az a paraszt?”

A katona sietve bizonygatni kezdte az igazát.

– Az a férfi nekirontott a leányodnak! A védelmében cselekedtem!

– Nem igaz! – kiáltottam fel. – Az a férfi a segítségemre sietett! A bokám…

– Találd meg! – ordította apám, a durva katona pedig futva indult abba az irányba, ahol a Jézus nevű férfi eltűnt.

– Nem! – kiáltottam újra, és vad magyarázkodásba kezdtem, de atyám nem hallgatta meg.

– Csend legyen! – legyintett rám. Feltűnt, Nátániel milyen örömét leli abban, hogy tanúja az elnémításomnak. A mosolya nem mosoly volt. Egy vipera vonaglása.

Lehunytam szememet, reméltem, hogy Isten így is lát majd engem, az apró, zsugorodó napkorongot, és imádkoztam, hogy Jézus biztonságos helyre jusson.

Amikor kinyitottam szememet, a kőre meredtem, ahová lezuhant. Vékony vörös fonal kunkorodott rajta. Lehajoltam és felemeltem.

Sue Monk Kidd: Vágyak könyve

Fordította: Csonka Ágnes

21. Század Kiadó