Egy yorkshire-i ács nélkül Nagy-Britannia nem lett volna világhatalom

Valószínűleg az egész történelem máshogy alakult volna, ha egy makacs, de rendkívül tehetséges brit ács nem talál fel egy órát. A 18. század elejéig a hajózást alapvetően befolyásolta, hogy a tengerészek csak addig tudták, hol is vannak pontosan a tengeren, ameddig látták a hajóról a szárazföldet. Onnantól viszont, hogy a szárazföld nem látszott, valójában csak sejtették, merre járhatnak, de biztosat nem lehetett tudni.

A probléma a szélességgel volt. Ahhoz, hogy valami Földön elhelyezkedő helyzetét meg tudjuk állapítani, tudni kell a földrajzi szélességet, hosszúságot, és a földfelszíni magasságát. A tengeren az utóbbi nem annyira érdekes, mert az mindig a tenger szintje. A szélességet a Nap láthatósági szögének megmérésével deleléskor még meg lehetett mondani, de a hosszúság meghatározására sokáig nem létezett tengeren is jól alkalmazható módszer.

Próbálkoztak a Jupiter holdjainak megfigyelésével, de ezt a tengeren nem lehetett igazán használni. A Hold pozíciójának bemérése jobban működött, de rendkívül körülményes volt. A titok valójában abban rejlett, hogy a hajósok meg tudják-e mondani, hogy pontosan mennyi az idő.

A korabeli órák nem igazán működtek a tengeren, aminek az az oka, hogy a tenger hullámzik. Az órákat hajtó ingák pedig a hullámzásoktól nem működnek rendesen. A brit hadsereg annyira szerette volna, ha valaki végre feltalálja a tengeren is működő pontos órát, hogy 1714-ben pályázatot írtak ki erre, amelyért húszezer font jutalom járt. Ez akkoriban gigantikus összegnek számított. Az összeg méretét az magyarázza, hogy a brit hadsereg nem sokkal korábban vesztett el 1550 tengerészt, amikor azok véletlenül zátonyra futottak a Scilly-szigeteken.

Több próbálkozás is volt a működő tengeri kronométer létrehozására, de végül egy yorkshire-i ács, John Harrison találta meg a megoldást. Az pedig nem egy, hanem két egymással egyensúlyban, a másikat kiegyenlítve működő inga volt. Persze a későbbiekben Harrison sokat finomított az elméleten, mert ebben a formában a kronométer kifejezetten érzékeny volt a centrifugális erőkre, így végül inkább a körkörös mozgást választotta. A kiegyenlítés, a gördülőcsapágyak és a hőmérsékletváltozások kiegyenlítését célzó bimetál-szalagok alkalmazása meghozta a várt eredményt, és Harrison egészen meglepően apró méretű, de a tengeren is pontos kronométereket tudott létrehozni ezzel.

De hogyan segít egy óra meghatározni, hogy merre vagyunk a Föld felszínén?

Egyszerűen össze kell mérni a Greenwich-i pontos időt a nap deleléséből kiszámított valódi pontos idővel, és a kettő közötti eltérést átszámolni a földrajzi hosszúság fokaira. Egy óra időkülönbség 15 foknak megfelelő eltérést jelent.

Kezdetben a tengerészeti kronométerek elképesztően drágák voltak, így még a brit hajók közül sem mind engedhette meg magának, hogy legyen ilyen a fedélzeten. A korabeli jelentős tengeri flották nagy részének viszont egyáltalán nem volt kronométere, így a brit flotta volt az egyetlen, ami nagy pontossággal meg tudta határozni, hogy merre járnak a tengeren. Ez azért jelentős előrelépés, mert így évtizedekig a britek voltak az egyetlenek, akik láttak a tengeren, mindenki más vakon próbált navigálni.

Valószínűleg John Harrison egyedül többet tett azért, hogy a brit flotta leuralja a világ tengereit, mint a legtöbb brit tengerész együtt.