Martin Parr mindent elért, amit fotós elérhet. Évtizedek óta a világ legnagyobb múzeumai állítják ki a képeit, kiadott vagy negyven könyvet, brit birodalmi kitüntetést és egyetemi professzori címet kapott, megnyitotta saját archívumát és kiállítóterét. Intézmény lett, talán egyikeként az utolsó fényképészeknek, akik még intézménnyé tudtak válni. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy Parr képei a stílus és a témaválasztás alapján bármikor felismerhetők, hanem arról is, hogy bizonyos témákat és megoldásokat már hozzá kötünk akkor is, ha nem ő dolgozza fel őket.
Angol kispolgárok, zabálás közben
Az idén hetvenéves fotósnak először nyílt kiállítása Magyarországon, a Műcsarnokban. A kiállítás nem nagy, két teremre korlátozódik, és bár szerepel rajta Parr néhány világhírű képe, legalább ugyanannyi híres fotó maradt ki (Tulipán Zsuzsanna kurátornak valószínűleg nem volt hatalmas a mozgástere, világsztárokat kiállítani nem olcsó). Így inkább csak bepillantást nyerünk az öt évtizedes pályába, mintsem átfogó képet alkothatnánk róla. Ez mégsem zavaró, mert a Strand az egész világ című kiállítás Parr legfontosabb témájára koncentrál, arra, amit ő sajátított ki a nemzetközi fotográfiában: a strandolásra, tágabban a középosztály pihenésére, átvitt értelemben pedig a kikapcsolódás, a hétköznapi robot felfüggesztésének rituális gyakorlataira. Arra, hogy mennyire nevetségesen festünk, miközben mindenáron próbáljuk jól érezni magunkat.
Hogy ezek a képek mindannyiunkról szólnak és mindenhol érvényesek, egyáltalán nem magától értetődő. Parr tudatos életműépítési stratégiája éppen úgy kellett az értelmezési lehetőségek kiszélesítéséhez, mint a nemzetközi turizmus és a privátfotózás nagyságrendjének együttes, robbanásszerű növekedése az ezredforduló környékén. A London elővárosában, Epsomban született, tisztes középosztálybeli családban felnőtt Parr eleinte kifejezetten lokális, helyi kötődésű sorozatokkal jelentkezett. Angolokat fotózott tengerparti kikapcsolódás közben, kihasználva, hogy Angliában sehol nincsenek túl távol a tengertől.
Parr komoly művészi teljesítménye, hogy úgy választja meg a témát, a kompozíciót, a kamera nézőpontját, hogy egyszerre tartsa meg a távolságot az alanyaitól és utaljon rá, hogy nem nézi le őket, empatikus marad velük. Formai szempontból úgy teremti meg ezt az összetett viszonyulást, hogy a művészi mozzanatok – a tekintetek dinamikája, a frappánsan elkapott mozdulatok, az egymással feleselő részletek – mellett valamilyen „rontást”, a felvételre nem illő vagy csonkán megmutatott elemet is rajta hagy a képen.
Parr hírnevét a brit üdülőhelyeket pásztázó sorozata, a Last Resort alapozta meg. Jókor volt jó helyen, mert a nyolcvanas évek derekán valósággal izzottak az angol ellenkultúra színterei. A Margaret Thatcher reakciós – konzervatív és neoliberális – kormányzása, a baloldaliakat és a szexuális kisebbségek tagjait felbőszítő kijelentései és intézkedései felszínre hozták a politikailag elkötelezett, akár kifejezetten aktivista karakterű művészet brit hagyományait.
Ebben a tágan értelmezett, társadalomkritikus és politikus művészeti mezőben helyet talált magának posztpunk-zenekaroktól kezdve Derek Jarman, Alan Clarke és Mike Leigh filmrendezőkön át Alan Moore képregény- és Martin Amis prózaíró is, vagyis nagyon sokféle alkotó. Parr korai sorozataival ehhez a körhöz kapcsolódott. Képei azt mutatták meg, hogyan tölti az idejét, milyen kisszerű és kiszolgáltatott egyszerre az angol középosztály, amelynek a felemeléséről, „régi dicsőségének” visszaszerzéséről Thatcher annyit papolt.
A művész a nyaralós Insta-posztok mögött
A nyolcvanas évek végére Parr elismert fotós lett és a nemzetközi kiállítási lehetőségek is megtalálták. Ekkor hozta meg azt a művészi döntést, ami miatt 2022-ben Budapesten is meg lehet nézni a képeit. Úgy döntött, kilép a brit alsóközéposztály fotósának erőteljesen nemzeti és lokális meghatározottságú szerepéből, és világpolgár lesz: az általános nyaraláskultúra, a globális turizmus fotósa.
A Műcsarnokban az angliai képek mellett látunk fotókat Spanyolországból, Szlovéniából, Ausztráliából, a brazil Copacabanáról és egy japán városban, Mijazakiban található mesterséges, kupolával fedett partszakaszról is – utóbbi elég ijesztő. A Balatonról nem készült fotó, mert sajnos az nem tenger, így nem illik Parr profiljába. Pedig a sajtos-tejfölös lángos bezabálása meg a Parr tanulóévei környékén vízre küldött és ma is használt vízibiciklik az angol művész nagyszerű témái lehetnének. Nyilván készített más jellegű fotókat is – korai képeit például fekete-fehér filmre fotózta –, de Parr a következetesen leszűkített és monomániás kitartással megőrzött témája meg a szatirikus stílusa miatt lett világsztár.
Másfelől azért övezi ma is hatalmas érdeklődés a munkáit, életműve azért lett viszonyítási alap, mert a világ időközben pont úgy változott, hogy Parr munkái a felszínen maradjanak. Az olcsó repülőjegyekkel mindenki röpköd mindenfelé, a fotózás totális demokratizálódásának – a kilencvenes években még az olcsó filmnek, utána már a digitális technikának – köszönhetően ez a sok utazó milliárdnyi fényképet készít, a közösségi oldalakon pedig a privátfotók az indokoltnál jóval széles közönséghez jutnak el.
Azok mögött is, amelyeket szándékosan ironikusra hangolunk, és azok mögött is, amelyeket véletlenül jól rontunk el. Az angol fotós akkor is mosolyoghatott magában, mikor észrevette, hogy egy ideje már mindenki „trashfotóban”, szándékos rontásokban, banális témák kiemelésében és ironikus távolságtartásban gondolkodik, mert ehhez a – mostanra talán kissé visszaszorult – trendhez is volt némi köze.
Azért ronthatja el a fotót, mert tökéletesen is meg tudná csinálni
Egyetlen kérdés adódik: mégis mennyire magas színvonalú művészet ez? Erre a Műcsarnok kiállítása, éppen vázlatos jellege miatt, nem ad választ. Nem is könnyű válaszolni, mert Parr kortárs klasszikus, akinek a fotóművészeti kánonban kivívott rangja megkérdőjelezhetetlen. Azt is figyelembe kell venni, hogy ma a fotó médiumában is egészen máshogyan lehet világhírű életművet építeni, mint fél évszázada vagy régebben. Ha egyáltalán el lehet jutni idáig, akkor a folyamatos kísérletezés helyett egyetlen téma és egyetlen megközelítési mód gondos kiválasztásával, majd kisajátításával lehet, akkor, ha a művész a korszellem változásait is be tudja csatornázni valahogy a munkáiba. Parrnak ez mind összejött.
Kétség sem fér hozzá, hogy kiváló fotós. Éles szeme van, ismeri az embereket, és azért engedheti meg magának a technikai tökéletlenséget, mert egyébként pontosan tudja, hogyan lenne kifogástalan a kép. Mégis felmerül, hogy az ő helyzetében, az ő tekintélyével lehetett volna bátrabb, kereshetett volna új témákat. Ám az is biztos, hogy az egymást követő tengerparti sorozatokban is fel lehetne fedezni hangsúlyeltolásokat, új megközelítési módokat – hogy csak egyet mondjunk, Parr egy idő után elkezdett reklámfotókat is készíteni, pontosan ugyanabban a stílusban, mint egyéni munkáit. A Műcsarnok kiállítása ilyen aprólékos megfigyelésekre, összehasonlításra kevéssé ad lehetőséget, de az interneten jó sokáig lehet böngészni a Parr-fotókat.
A múzeumi látogatást érdemes otthoni tájékozódással folytatni, így amikor legközelebb fotózunk a nyaraláson, már nyugodtan mondhatjuk: nem az ezredik ugyanolyan tengerparti képet készítjük, hanem Martin Parr előtt teszünk főhajtást.
Martin Parr Strand az egész világ című kiállítása megtekinthető a Műcsarnokban június 26-ig.
