Ki hitte volna, hogy Stephen King ősze lesz az idei? Októbertől a képernyőkön az Azból készített, legújabb tévésorozat, a mozikba pedig A hosszú menetelés után két hónappal máris érkezik A menekülő ember. A mozis dupla adaptáció ezúttal nem rémkirálynak, hanem szadista atlétikaedzőnek mutatja Kinget, akinek a történeteiben gyalogolni és loholni is végkimerülésig, vagy, ami gyakoribb, a kivégzőosztag érkezéséig kell.
Ráadásul King ezeket a 2025-ben is élénk érdeklődést kiváltó regényeit nem mostanában írta, hanem negyven-ötven évvel ezelőtt. Miért érdekesek most? Maradjunk csak A menekülő embernél, amelyet kézenfekvőnek tűnhetett leporolni, elvégre az eredeti könyv éppen 2025-ben játszódik.
Bár ez alapján logikus lenne, hogy A menekülő embert a tényirodalmak polcán keressük a könyvesboltban, nem ott találjuk. Hanem, ki tudja, miért, a science fictionök között. Az új filmváltozat rendezőjének, Edgar Wrightnak és régi írókollégájának, a Scott Pilgrim a világ ellen képregény-adaptációján is dolgozó Michael Bacallnak nem volt más teendője, mint híven lekövetni a regény cselekményét, és fölényes bólintásokkal nyugtázni, hogy a közönség magára ismer egy több mint negyven éve megjelent Stephen King-regény hősében. Mi menekülünk ott.
Mi persze nem úgy nézünk ki, mint Glen Powell, akit a Top Gun: Maverick és a Twisters – Végzetes vihar után Hollywood harmadszorra már valósággal bebetonoz az új akciósztár szerepébe. Apropó, beton: Powellnek viszont az a rossz hír, hogy ő meg nem úgy néz ki, mint Arnold Schwarzenegger, aki a regény első, 1987-es filmfeldolgozásában menekült. Úgy nem néz ki és nem is menekül senki, ahogyan Schwarzenegger, de vele a főszerepben A menekülő ember nem is lehetett más, mint cirkuszi látványosság.
Edgar Wright más utat választ, mint a korábbi film rendezője, Paul Michael Glaser. Előnyére válik, hogy ő filmrendező, nem pedig a Starsky és Hutch új kihívásokat kereső, és azokat sajnos meg is találó főszereplője. Wright tudja, hogy jobban izgulunk majd a címszereplőért, ha egy közülünk. Hétköznapi ember, kispénzű melós, aki ki meri mondani, hogy a szakszervezetekkel tart, és a zsebében felejti a kislánya zokniját. Persze Wright az átlagemberséget is eltúlozza. Sem az akcióbábura gyúrt Powell nem hihető mint Szabó János a földszint kettőből – ha lesz Action Man-film, azt is ő játssza majd –, sem az, hogy annyi itt a gyámolításra szoruló, tuberkulózisos kisgyerek, mint egy Viktória-korabeli lelencházban.
Gyerekbetegségekből tehát nincs hiány, Wright és Bacall mégis jól döntött, amikor a regény cselekményéhez kanyarodtak vissza. Hősünknek, Ben Richardsnak harminc napja van, hogy kicselezze a rá élő adásban és adásidőn kívül is vadászó, kereskedelmi tévés bérgyilkosokat, miközben a tisztes állampolgárokat vércinikus műsorvezető bátorítja arra, hogy jelentsék fel a menekülőt, ha meglátják. Ilyen sztorik mostanában csőstől jönnek, a hasonló alapötletre épülő A bűn éjszakája eddig négy folytatást és egy kiegészítő sorozatot ért meg. A figyelmes filmkritikus, aki egyben a társadalom kritikusa is, joggal következtethet arra, hogy mára alapélményünkké szilárdult a hajszoltság, a létbizonytalanság és a szorongás, hogy a villamoson mellettünk álló idegen kicsavarja kezünkből az okostelefonunkat, esetleg még jól pofán is ver.
Ám az igazság az, hogy A menekülő embernek, hasonlóan a filmes újságírókhoz, soha nem állt jól a társadalom- és a médiakritika. Jobb helyen vannak ebben a történetben az áramütést okozó tenoristák, mint a George Orwell-idézetek. Ezt Wright is tudja.
Sajnos egyszer minden akciórendezőnek benő a feje lágya, és szeretné lelassítani a tempót, hagyni kifejlődni az érzelmeket, és feltárni a történet mélyebb rétegeit. Ebből szinte csak rosszul lehet kijönni, de volt idő, amikor Edgar Wright jól jött ki belőle. Vagy inkább volt egy hely: Anglia. Az ottani atyafiakkal forgatott filmjeiben, a Haláli hullák hajnalától a Világvégéig, igazinak hatottak a férfikönnyek, azzal együtt, hogy közben ki is nevettük a pityergőket. Amikor Richards siratja a családját, akikkel talán végeztek a marcona zsoldosok, talán nem, miközben apa az életéért futott, részünkről már csak a megrökönyödés marad.
Végül a megrökönyödés elmúlik, és csak a bosszúság marad, hogy megint túlkomolykodtak egy nyilvánvaló és a nyolcvanas években még büszkén vállalt hülyeséget. Meg annak a belátása, hogy Stephen King merészségét azért most sem sikerült utolérni. A fináléban felhőkarcolóba csapódó repülőgép, pilótafülkéjében a dzsihádistává átlényegült Ben Richardsszal, valahogy csak kimaradt az új változatból is.
A menekülő ember (The Running Man), 2025, 133 perc. 24.hu: 5/10.
