Magyarország szomszédai
Egy óvári kocsmáról álmodom. Nem ismerős a hely, mégis tudom, hogy otthon vagyok. A szőrös karú nő a bárpult mögött barátságtalan pofával csapolja a sört, a korsó mintha sosem akarna megtelni. Amikor végre a kezemben tarthatom a korsót, meghúzom, nagy kortyokban nyelem a sört, majdnem a felét megiszom.
– Miért csinálod ezt? – kérdezi tőlem a csapos nő.
Elszégyellem magam, és elindulok egy üres asztal felé.
A bárpultnak háttal két férfi beszélget. Ahhoz képest, hogy egy késdobálóban vagyunk, egészen elegánsak, fekete zakót viselnek mindketten.
– Miért csinálod ezt? – kérdi tőlem az egyikük, a másik meg csak a fejét csóválja.
Borzongva riadok fel, letörlöm a homlokomról az izzadságot.
– Fecske! – kiabál utánam az Őrmester a folyosón.
Annyira berúgtam tegnap este, hogy szét akar robbanni a fejem a fájdalomtól, és akkor még ez is. Hiába olvastam el több olyan cikket, amiben öt vagy tíz tippet soroltak fel másnaposság ellen, csak a vízivásig jutottam. Meg a kávéig. Nem tudtam mit kezdeni azokkal a tippekkel, hogy aludjam ki magam rendesen, meg hogy reggelizzek bőségesen.
Éppen Üdvöskét kísérem fel az első emeletről a másodikra. Az Őrmester utánunk szalad. Megfagy az ereimben a vér.
Nem volt még dolgom vele, de tudom, hogy ez a nő a legrettegettebb csoportvezető a call centerben. Még a többi csoportvezető is fél tőle.
Csákvári mesélte egyszer, hogy az Őrmester tartott egy húszperces meetinget, amin egyetlen szót sem szólt, csak sétált körbe a teremben lehajtott fejjel, néha belenézett egy-egy kolléga szemébe, megint lehajtotta a fejét, és járkált tovább, amíg meg nem unta és ki nem sétált a teremből.
Állítólag többen elsírták magukat a csoportból, és néhányan fel is mondtak a meeting után.
– Fecske, tudod, hogy munkaidőben nem hagyhatod el a munkaállomásodat – halkítja le a hangját az Őrmester, amikor utolér bennünket.
Intek Üdvöskének, hogy siessen vissza a terembe, az Őrmesternek velem van baja, neki nem kell ezt hallania. Üdvöske aggódva néz rám, de végül elindul a terem felé.
– Fontos megbeszélnivalóm volt a titkárnőmmel – mondom az Őrmesternek.
Az előbb még tényleg féltem, most viszont már élvezem a helyzetet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugodt maradok.
– Ne szemtelenkedj, Fecske! – mondja. – Különben is, mit keresel a második emeleten? Az elsőn lenne a helyed.
Azzal folytatja, hogy a hivatalos ügymenet szerint először szóbeli, aztán írásbeli figyelmeztetést kell adnia, de kirívó esetben adhat rögtön írásbelit is.
És most ezt teszi.
– Vigyázz, Fecske – mondja –, ha összegyűlik a három, meg kell válnunk tőled.
*
A call center folyosója kihalt, persze, miért is járna erre bárki nyolc óra huszonegy perckor. A kávéautomatánál sem kell sorba állnom, bedobom az öt darab húszforintost, égeti a tenyeremet az átforrósodott műanyagpohár, várnom kell néhány percet, amíg a kávé iható lesz. Lesétálok az udvarra, kortyolok belőle. Alig telik el egy újabb perc, dideregni kezdek. Hiába a vastag pulóver, november van.
A november a legsivárabb, legnyomorultabb, legkilátástalanabb hónap, talán csak a február undorítóbb. De nem, a február legalább egy kicsivel rövidebb.
Dobos az erkélyen cigizik, és úgy tesz, mintha nem venne észre. Úgy áll ott, mint egy dolgozatot írató tanár, aki elmélyülten lapozgatja az osztálynaplót, pedig körbe is nézhetne, és láthatna minden disznóságot, ami a teremben történik.
Szerencse, hogy van beléptető kártyám. Fülsértő csipogás, halk kattanás. A folyosó levegőtlen, a neoncsövek fénye barátságtalan, de itt legalább meleg van. Itt érzem igazán, milyen hideg volt kint.
Leülök a lépcsőre, megiszom a kávé maradékát.
Az előbb még forró volt a kávé, égette a nyelvemet, mostanra viszont már teljesen kihűlt. Egyetlen cseppjét sem tudom élvezettel elfogyasztani.
Mindez nem kerül semmibe, önnek csupán az ezerkétszázkilencven forintos csomagolási díjat és postaköltséget kell megtérítenie.
Nem, soha nem fogom elfelejteni ezeket a mondatokat, akkor sem, ha most felmondok. A verseket sem felejtettem el, amiket az általánosban kellett bemagolnom. Lehet, hogy nem tudnám mindegyiket elsőre elszavalni, de ha néhányszor átolvasnám őket, talán menne. Nem felejtettem el azt sem, hogy Venezuela fővárosa Caracas, pedig volt olyan, aki még Magyarország szomszédait sem bírta megjegyezni.
*
Az első padban ültem. Siklósiné éppen arról beszélt, hogy menynyire szerencsés mindenki, aki itt tanulhat. Annak idején neki is megadatott ez a lehetőség, élt is vele, továbbtanult, vörös diplomát szerzett, és most átadhatja nekünk a tudását, vagyis átadhatná, ha hajlandó lenne valaki figyelni rá. De még a tizenkilenc megyét sem képes megtanulni szinte senki az egész osztályból. Szégyen. Szégyen!
– Egyetlenegy ötös dolgozat lett – mondta sírásra görbülő szájjal –, a többiek meg szégyellhetik magukat. Tanulhatnátok, de inkább hülye matricákat gyűjtötök, meg a büfébe rohangáltok szénsavas üdítőket venni. Van fogalmatok arról, hogy Etiópiában hány gyerek éhezik?! Persze, hogy nincs, mert nem tanultok!
Kilestem az ablakon, néztem a hosszúkás templomtornyot, a fák csupasz ágait, a verebeket. Még a verebek is érdekesebbek voltak most, mint az Etiópiában éhező gyerekek.
Különben sem vettem magamra a fejmosást, tisztában voltam vele, hogy az enyém lett az egyetlen ötös dolgozat, még ha Siklósiné nem is említette meg a nevemet. Mondjuk, azért igazán megemlíthette volna. Én voltam az egyetlen az osztályból, aki gond nélkül fel tudta sorolni a megyeszékhelyeket is, az apám kikérdezte tőlem otthon, muszáj volt megtanulnom.
– Fecske, te is figyelj! – szólt rám Siklósiné. – Nem igaz, hogy negyvenöt percig nem lehet rám figyelni, amikor fontos dolgokról beszélek.
Az előző negyvenöt percben egy másik tanárra kellett figyelni, a következő negyvenöt percben pedig megint egy másikra kell majd, és már az is baj, ha az ember kinéz az ablakon.
– Mi lesz így veletek az életben – tette fel a kérdést Siklósiné, majd kiosztotta az újabb dolgozatokat, és nekiállt megöntözni a virágokat.
Első feladat. Sorolja fel Magyarország szomszédait!
Már hallottam is a mögöttem ülő Pusztai suttogását. Siklósiné egyszer azért adott neki kettest, mert mindig hangosan köszönt.
– Fecske, egyes feladat, mondjál már néhányat.
Felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy még én sem értem a feladat végére.
Pusztai a tolla hegyével böködte a hátamat.
– Na, lécci, Fecske, csak néhányat. Ausztria megvan. Az jó, ugye? Szlovákia? Románia?
– Igen – súgtam hátra.
– Csehország – súgtam hátra.
– Kösz – mondta Pusztai.
– Lengyelország.
– Köszi, köszi! Már csak kettő kell.
– Pusztai, ne sugdolózz! – kiáltotta Siklósiné, de nem jött oda hozzánk. Öntözte tovább a virágokat.
– Oroszország – súgtam hátra.
– Tényleg? – kérdezte Pusztai. – Biztos?
– Biztos – bólogattam határozottan.
– Hú, nagyon köszi – hálálkodott Pusztai, mintha az életét mentettem volna meg.
*
– Te is előrehoztad a szünetedet?
Üdvöske libben elém váratlanul, éppen a műanyag kávéspoharat gyűrögetem a kezemben.
– Tudod, hogy nem érdekelnek a szünetek – felelem neki magamhoz képest szokatlanul mogorván, aztán kénytelen vagyok mégis elmosolyodni, ahogy látom az arcán a meghökkenést.
– Persze – mondja Üdvöske –, te szünetmenedzser vagy. Akkor sétálsz ki a call centerből, amikor kedved tartja. Kérsz egy kávét?
– Jöhet.
Tényleg úgy viselkedik, mintha a titkárnőm lenne.
– Képzeld, fél óra alatt eladtam három borotvát – mondja.
Belekortyolok a kávéba, pedig tudom, hogy égetni fogja a nyelvemet.
– Legalább neked jó napod van. Mesélj!
Szarka Károly: Az én hibám
Noran Libro Kiadó, 2022