Igen tisztességesen végzik a munkájukat a Széchenyi Lánchíd őrei, 170 év alatt kétszer, ha elhagyták a posztjukat. 1945-ben a hidat leromboló robbanás a kőoroszlánokat is lesodorta a talapzatukról, tavaly nyáron pedig daruval emelték le őket a felújítás idejére. Hiányoznak, nem jó érzés, hogy nincsenek a helyükön. A Magyarországot szimbolizáló szobrok listáján bizonyára elsők volnának, pedig csupán négy vadállatot – nem közismert vagy közkedvelt személyiséget – ábrázoló alkotások. Nélkülük azonban elképzelhetetlen a főváros képe.
Pedig az állatszobrok jelenléte a városi környezetben alapvetően szokatlan. A főtereken ágaskodó, a homlokzatokról ránk vicsorgó figurák mintha arra emlékeztetnének, hogy a beton és az aszfalt választott, de nem természetes közegünk. Mi pedig figyelünk rájuk. Tegyünk csak egy próbát: mit keres meg elsőként a szemünk, ha Budapesten a Lánchíd elé, Szegeden a Magyar Ede térre vagy Szarvason a Szabadság útra érünk. Megszoktuk, szeretjük – de azért szemmel is tartjuk őket, nem készülnek-e váratlanul felénk ugrani.
Kutyák isznak a Mátyás-kúton, szilaj ló igyekszik kiszabadítani magát az Új Királyi Lovarda előtt (a Csikós, eredetileg Lófékező című, ifj. Vastagh György külföldön is sikerrel bemutatott műve alaposan megsérült az ostrom napjaiban, bár egyik fotónk láttán mást gondolhatnánk. Évtizedekig raktárban, majd hosszan a Hunyadi-udvaron állt. Vastagh 1931-ben fiával, Lászlóval együtt 63 ló, szarvasmarha, juh és teve szobrát készítette el a Kairóban épülő mezőgazdasági múzeumnak. Lánya, Éva is szobrász lett, Kutyás fiúja egy budai kertben áll.
Az oroszlán szerepeltetése egyértelmű: a szobrával díszített helyek bízhatnak az erejében, a bátorságában, a védelmében. Jó, de mit keres az utcáinkon és tereinken egy egész színes állatsereglet? Az ilyesmivel foglalkozó alkotók azt mondják, hogy elsősorban belső ösztön hajtja őket az állatok megmintázása felé. Fontosak az anatómiai ismeretek is, mert „anélkül hiányozni fog az a mindennél fontosabb összhang, ami az állatszobrok elengedhetetlen sajátja” – fogalmaz ifj. Vastagh György.
Önmagunk megnyugtatásáról is szó lehet. Beépítünk minden négyzetmétert, de azért a természetet is szeretnénk a közelünkben tudni. Tereinket benépesítjük tehát ismét csak halott anyagokból – kőből, fémből – készített állatokkal. A legkülönfélébb teremtmények feltűnésére magyarázat lehet az is, hogy a régebbi korok városlakójának jóval természetesebb volt az állatok jelenléte, így azokat szívesen meg is mintázta. A nagy menazsériáról 1937-ben statisztika is született: Budapest 358 szobra közül 19 ábrázolt oroszlánt, de volt sas, medve, kutya, rák is.
Híresek Reinhold Begas német művész közvágóhídi szarvasmarhás csoportjai. A bejáratot díszítették, és olyan népszerűek lettek, hogy a főváros egy idő után a kőből faragott változatot bronzzal helyettesítette. A 21. század várostervezői viszont az egész közvágóhidat fogják lakóparkkal helyettesíteni. Elpusztult a tabáni Incselkedő gyermekek kútja, amin egy kedves béka üldögélt, megvan viszont és több generáció kedvence Lányi Dezső 1933-as Mackó bácsi felolvas a gyerekeknek című műve a Németvölgyi úti iskola előtt.
Ezeknél az alkotásoknál érhető leggyakrabban tetten, hogy az ábrázolt állatok emberi érzéseket, állapotokat, tulajdonságokat képesek közvetíteni, leírni. Hogy alkotójuk az állatok iránt érzett rokonszenvnél jóval többet adott bele a műbe.
De nem szóltunk még a lovakról. Prohászka László művészettörténész azt írja egyik könyvében, hogy a lovasszobrok a köztéri emlékművek arisztokratái. „Még a legnagyobb világvárosokban is csupán néhány van belőlük, hiszen nagyon sokba kerülnek. A hatalmas költségek miatt általában nem kísérletezget a megrendelő, hanem lehetőleg a kor legjobb művészeit bízza meg.” Hozzáteszi, hogy kevés európai főváros büszkélkedhet annyi magas művészi színvonalú lovasszoborral, mint Budapest.
A ma is megtekinthetők mellett a könyvben olyan lovasszobrok is szerepelnek, például Görgey Artúré, amelyeket az 1950-es években beolvasztottak, értékes bronzanyagukat pedig vélhetően a Sztálin-szoborhoz használták fel.
Nem mindennapi alkotás állt az első világháború éveiben a Deák téren. A Nemzeti áldozatkészség lovagjának fából készült testére kisebb összeg ellenében fémlemezt vagy egyszerűen szöget lehetett verni – a szögelésre előre meghirdetett napokon, órákban nyílt lehetőség –, míg azt teljesen be nem borította a fém. A bevétel a hadiárvák és özvegyek támogatására ment.
Mit nem adna egy ilyen ötletért egy mai performanszer: a felállított műalkotást nem a művész, hanem a publikum fejezi be. A háború után már nem volt érdekes a szobor, ma pedig már csak néhány darabja van meg. Idővel aztán a lovasszobrokra is másképp gondoltak a művészek. Makrisz Agamemnon papírlovasa a legkedvesebb példa erre a Játszó gyerekek domborműről.
Térjünk még vissza az állatok királyához, mert azt mondják, hogy az oroszlánokért kötelességből is rajongó Velence után Budapesten találjuk a legtöbb oroszlánábrázolást. Tábori Kornél író így mutatott be közülük két fontosabbat 1913-ban: „A lánchídi oroszlánok elegáns kollégája az a két karcsú oroszlán, amely az országháza főkijáratánál, a följáró lépcső két oldalán a magyar zászlórudakat őrzi. (…) Markup Béla munkái. Nekik már van nyelvük. Mit is csinálnának a magyar képviselőházban nyelv nélkül?… Sok viharos ülést váró, tüntető tömegre néztek már le büszke, bozontos fejükkel. Nem feküsznek, mint a lánchídiak, hanem az első lábaikat megfeszítve ülnek és magasra tartják a fejüket.”
A háborúban megsemmisült a jobboldali szobor, és 1945-ben meghalt Markup Béla. Oroszlán nélkül azonban mi értelme volna oroszlános kapunak hívni a főbejáratot, gondolhatták a döntéshozók, mert a Magyar Országgyűlés elnöke, Nagy Imre hamar pályázatot hirdetett új, a régivel megegyező kinézetű oroszlán mintázására. Az utóbb nagy karriert befutott Somogyi József nyert, ő később mackót, darut, őzet is megmintázott.
A gyöngyösi Orczy-kastély bejáratánál két monumentális oroszlánszobor néz le ránk a magasból. A Pajtás újság 1974-ben egy fiatal idegenvezetővel járta be a várost, a kastélykaputól indultak: „Ezek az oroszlánok, ha meghallják a déli harangszót, leszállnak az oszlopról és elmennek haza ebédelni – kezdte a fiú nevetve. – Na ne bolondozz, a kőoroszlánok? – kérdezte az újságíró. – Hát, ha meghallják?!…”
Az oroszlánok ellen még valahogy elbújunk, de mit kezdjünk a sárkányokkal? Pedig azok is hemzsegnek az országban. A legnagyobbak hajdan a belvárosi rakparton álltak jégtörőként, majd ide-oda helyezgették őket, egy közülük ma a Kiscelli Múzeumot őrzi, kettő az Állatkerti körúton figyel. Hatalmas, látványos alkotások, gyerekekkel kötelező látnivaló. Készítőjük, Feszl Frigyes vonzódhatott az ilyen lényekhez, a városligeti tó partján megkereshetjük morcos delfinszobrait is.
Nincs talán ismertebb, elismertebb és jobban kutatott sárkányos szobor a Kolozsvári testvérek titkokat őrző alkotásánál. A hat évszázados Szent György-szobor Prágában áll, de a Millennium évében került egy-egy másolat belőle Budára és a kolozsvári Farkas utcába is.
Míg a sárkány ellen küzdő szentek a nagybetűs Gonoszt igyekeztek legyőzni, a későbbi bestiák pontosabban körülhatárolt szörnyűségeket jelképeztek, Kisfaludi Strobl Zsigmond Nyíregyházán felállított Hősök emlékművén például az első világháború poklát. Kisfaludi budapesti Szabadság-szobrának hasonló mellékalakjáról azt mondta: „A sárkányölőben szimbolikusan a fasizmus legyőzőjét testesítettem meg.”
Külön műfaj az öntöttvas sárkányos kerékvető. Ezek a rossz szellemeket talán elijeszthették egy-egy palotától vagy polgárháztól, de eredeti funkciójukat, vagyis hogy megvédjék a kapu szélét, kevésbé tudták ellátni, mint a nehéz kőtömbökből épült elődeik. A sárkányos kerékvető a múlt századfordulón egész Magyarországon elerjedt, ma már alig van belőlük, igaz, egy öntöde ma is kínálja a termékei között.
És ha már sárkány, ne feledkezzünk el a legendák egyéb lényeiről sem. A Phőnixről, amelyet Borsos Miklós páratlanul letisztult formában képzelt el. A turulokról, köztük arról, amit vélhetően a legtöbb turista szemlélt meg az évtizedek alatt. A királyi palota hatméteres szobrát Donáth Gyula készítette. Tábori Kornél róla is ismert egy adomát. „Azt beszélik, hogy Donáth mester, amikor a mesebeli ősmagyar madarat öntötte, csak egyik szárnyának csinált mintát s úgy gondolkozott, hogy abban majd kiönti mind a kettőt. Így lett azután a szegény Turulnak két balszárnya. Amikor már ki volt öntve mind a kettő, akkor vette észre Donáth, hogy az egyiket nem lehet föltenni. Lehet azonban, hogy az egész história csak legenda.”
Nem annak tűnik Ady Endre kalandja az Operaház egyik szfinxével, amelynek arca a költőt Lédáéra emlékeztette, ezért mindenáron szerette volna elcsábítani. Krúdy Ady Endre éjszakái című könyvében részletesen leírja azt a görbe éjszakát is, amikor a költő csúnyán lecsusszant Strobl Alajos carrarai márványból kifaragott csodás lényének a hátáról. Barta Lajos 1965-ben felállított kőlovacskái épp ebben voltak úttörők: hívogatnak, az ő hátukra szinte már kötelező felmászni.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A cikkben idézünk Prohászka László: Lovas szobrok című könyvéből. Az íráshoz korabeli napi- és hetilapok cikkeit használtuk fel, amelyeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztünk.
Úgy tűnik egyre gondoltunk az Építészfórum Egy hely című videósorozatának szerkesztőivel, érdemes megnézni az ő rövid videóösszeállításukat is a témában.
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/allatszobrok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!