Talán a Föld pusztulása nem annyira laza téma. Talán inkább rémisztő és nyugtalanító. És ne aludjanak éjszakánként, hanem sírjanak, mert száz százalék, hogy mind kurvára meg fogunk halni!
– üvölti bele a kamerába a fiatal csillagász-doktorandusz, Kate Dibiasky, mielőtt kiviharzik a stúdióból. És van oka a zaklatottságra, mert egy ideje már próbálja eldadogni élő adásban, hogy egy Mount Everest méretű égitest hat hónap múlva összeütközik a Földdel, és kipusztítja az emberiséget, ám a levakarhatatlan mosolyú műsorvezetőket ez láthatóan nem zökkenti ki a képernyős rutinból: állandóan megszakítják jópofáskodó vicceikkel, majd még kedvesen le is torkolják, hogy ne legyen gyászhuszár, a rossz híreket is könnyeden és lazán kell tálalni a nézőknek.
Ha Kate Dibiasky nem is, a Ne nézz fel!-t író-rendező Adam McKay annál inkább megfogadta a csillogó fogsorú műsorvezetők tanácsát. Világsztárokkal teletömött szatírájában ugyanis a lehető legkönnyedebb módon igyekszik tálalni a rossz hírt, miszerint mi, emberek annyira hülyék, kapzsik és rövidlátóak vagyunk, hogy még a teljes kipusztulás árnyékában sem lennénk képesek túllépni az acsarkodáson, és érdemben cselekedni a túlélésért. Ezt a rövidke és lehangoló tételt nem komor drámában, hanem egy csaknem két és fél órás, abszurd tanmesében fejti ki, ami ugyan itt-ott nehézkessé válik, egyenetlen ritmusú, és harminc perccel biztosan hosszabb a kelleténél, de így is a világvége-vígjátékok sajátos alműfajának jobban sikerült darabjai közé tartozik.
McKay tehát alapjában véve ugyanazt a receptet követi, mint korábbi szatíráiban, a Wall Street maradék renoméjába páros lábbal beleszálló A nagy dobásban és a Dick Cheney árnyékkormányzását karikírozó Alelnökben is. Mindhárom film bepillantást enged az elvileg a közjót szolgáló intézmények kulisszái mögé, a fő humorforrást pedig az a felismerés jelenti, hogy valójában mennyire diszfunkcionálisak, eszelősek, amorálisak és felelőtlenek ezek a rendszerek, amikre az életünket rábízzuk a hétköznapokban. Csak a Ne nézz fel!-ben a nagyobb hatás kedvéért radikálisan megemelte a tétet, itt ugyanis már nem holmi pénzügyi világválság vagy Amerika háborús ámokfutásai, hanem az emberiség megmaradása a tét.
A kasszandrai jóslattal ezúttal két michigani tudós áll elő: Randall Mindy professzor (Leonardo DiCaprio) és tanítványa, a már említett Kate (Jennifer Lawrence), akik véletlenül felfedezik a bolygónk felé tartó gyilkos üstököst. Ám a sokkoló információval hiába fordulnak először a Fehér Házhoz, majd a nyilvánossághoz, a döntéshozókban és a sajtóban is csalódniuk kell. A világunkat fenyegető csapás ugyanis gond nélkül beleveszik a hírfolyamba, amely nem képes súlyozni egy sztárpár szakítása és a közelgő apokalipszis ténye között. Amikor pedig mégis átlépi a figyelemzavaros társadalom ingerküszöbét, hamar kisszerű politikai játszmák és önimádó milliárdosok játékszerévé válik. Az egyetlen dolog tehát, ami összefogásra késztethetné az embereket, csak újabb apropót nyújt az árkok elmélyítésére, az égbolton már szabad szemmel is látható üstökös létezése pedig gyűlölködő hitvita tárgya lesz.
A Ne nézz fel! így egyszerre paródiája az Armageddon-típusú heroikus katasztrófa-filmeknek és az olyan humanista sci-fiknek, mint az Érkezés, amely épp arról szól, hogy az emberiség, ha nehezen is, de végül mégiscsak képes összefogni az igazán szorongatott pillanatokban. McKay azonban elsősorban nem más filmeknek, hanem az elmúlt évek közéleti történéseinek akar bemutatni: szinte ordítóak az áthallások a koronavírus-járvány és a klímaváltozás körüli vitákkal, amelyekben a tudomány sokszor hamar elvérzett a politikai meggyőződések kereszttüzében. Jó eséllyel a témának is köszönhető, hogy Hollywood csaknem teljes csatársora ott tolong a filmben, az élen DiCaprióval, aki szerepei mellett a filmipar elsőszámú klímaaktivistájaként is ismert (rajta és Lawrence-en túl még ott van Cate Blanchette, Thimotée Chalamet, Ron Perlman, Jonah Hill, Meryl Streep, Mark Rylance és Ariana Grande). Amikor tehát Mindy professzorként üvölti magából kikelve, hogy a politikai vezetés elvesztette az eszét, az elnök hazudik, és mind meg fogunk halni, az legalább annyira tekinthető az ő személyes kiszólásának, mint McKay-ének.
Hasonlóan személyes motiváció fedezhető fel a politikailag szókimondó Meryl Streepnél is, aki a Donald Trumpra hajazó, populista Orlean elnököt alakítja, és láthatóan nagy örömet lel nemezise kifigurázásában. Ennek ellenére az ő karaktere az egyik leghaloványabb a filmben, ugyanis nem sikerül túllépnie a komikusok által már elcsépelt kliséken. A fakóbbak közé tartozik az Elon Muskot és Jeff Bezost egyszerre megidéző megalomán techcézár figurája is (Mark Rylance játssza), aki bármikor alárendeli a bolygó biztonságát saját messiáskomplexusának.
A közhelyburjánzás veszélye amúgy az egész filmet meglegyinti olykor, hiszen már az alaphelyzet sem nevezhető túl eredetinek, az emberi hülyeség egyre mélyebb bugyraiba vezető fordulatok pedig aligha érik váratlanul a South Parkon vagy az HBO zseniális szatírasorozatán, Az alelnökön edződött közönséget. De a pergő, többnyire szellemes dialógusok, a rezdülésnyi arckifejezésekre építő jellemkomikum és a vágás szándékosan zaklatott ritmusa elég lendületet ad a filmnek ahhoz, hogy ne akadjunk fenn a laposabb poénokon. A helyenkénti didaktikusság pedig talán amúgy is bocsánatos bűn egy olyan filmnél, amelyik annak frusztrációjáról szól, hogy a igazságot képtelenség kommunikálni, ha az túl klisészerűen hangzik.
Egy-egy szájbarágós monológra általában érkezik valami váratlan ellenpont, fekete humorral oldva a dagályos érzelmeket. Ezek alkalmi jelleggel működnek, de McKay legnagyobb dramaturgiai kihívása ezúttal is az, mint korábbi filmjeiben: hogy hosszú távon miként tudja átívelni a hangulati váltásokat. A drámai jelenetek ezúttal inkább csak fölösleges nehezékként lógnak a szatirikus cselekményen, még ha ez nem is válik olyan zavaróvá, mint a Cheney-életrajzi filmben. A méltósággal megélt világvége melankóliája mindenesetre felszínes és hiteltelen, ráadásul teljesen kioltja a vitriolos humor, ami körbeöleli. Az apokalipszis lélektanát amúgy is sokkal mélyebben boncolgatja Lars von Trier Melankóliája, amelyben a korábban ideggyengének tűnő Kirsten Dunst nyeri el a lelki békét egy Föld felé tartó aszteroida híréből.
A Ne nézz fel! minden hibájával és egyenetlenségével együtt sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek a lehúzós amerikai kritikák alapján vártuk volna. Tökéletes választás, ha valaki így év vége felé nevetéssel akarja levezetni a menet közben felgyülemlett egzisztenciális szorongását. Különösen, ha olyan, szintén netflixes haknirettenetekhez hasonlítjuk, mint a 2020: Legyen már vége! című évbúcsúztató áldokumentumfilm – vagy idei folytatása –, amely hasonlóan ütős sztárdömpinggel próbálta kinevettetni az utóbbi idők közéleti abszurditásait, ehelyett csak végső csapást mért a gyanútlan néző hangulatára.
Ne nézz fel (Don’t Look Up), Netflix, 145 perc, 2021, 24.hu értékelés: 7/10
