„Táncművészet az, amit az emberi anatómia a gravitációs térben létrehoz, és a közönség számára üzenetértéke van” – vallja a magát dacból „színházi emberként” és még véletlenül sem táncművészként aposztrofáló Angelus Iván, a Budapest Kortárstánc Főiskola intézményalapító rektora. A saját magára illesztett titulus az idén 68 éves előadóművész esetében azért tűnhet afféle fricskának, mert Angelus immár közel fél évszázada táncol, koreografál, rendez és tanít másokat táncolni. Angelus 1979-ben táncklubot, 1983-ban a KMS-t, majd annak égisze alatt 1991-ben a Budapest Tánciskolát, 2004-től pedig a kortárstáncművészek hazai főiskolai képzését is életre hívta. A kortárstáncoktatás hőskorát dokumentáló számtalan felvételt Angelus a Fortepan-archívumnak adományozta, a fényképek jó része a Budapest Galériában hamarosan nyíló tárlaton is megtekinthető lesz.
A felsőfokú tanulmányait történelem-spanyol szakon végzett „színházi ember” már egyetemi évei alatt részt vett az újbaloldali gondolkodású fiatal művészeket tömörítő Orfeo-csoport és a Stúdió K Színház munkájában. A félig-meddig underground szerveződő amatőr társulatokban mozgástréningeket szervezett. Ezidőtájt kristályosodott ki benne, hogy „főként azért mentem bölcsészkarra, mert szerettem a spanyol- és a történelemtanáromat: nem tettem különbséget a tanár személye és a tanított tárgy között. Szerettem, és a mai napig szeretem a történelmet, mert fontos a dolgokat kontextusban látni, de mozgásművészettel akartam foglalkozni”. Csakhogy ez az 1970-es években korántsem volt annyira egyszerű, mert – mint azt Angelus a kérdésünkre megfogalmazta – „miként háznak nevezzük, ami téglából és vályogból épült, de nem tekintjük háznak például a sziklatemplomot, úgy táncnak is csak az számított, ami a klasszikus balettből vagy a néptáncból indult ki”. Csakhogy Angelusnak a baletthez legfeljebb érintőlegesen, a néptánchoz meg még annyira sem volt köze.
Nem úgy táncolt, ahogy fütyültek
Amit Európában a 20. század második felében modern táncnak hívtak, Magyarországon nemcsak lenézett, hanem 1949-től a rendszerváltásig tulajdonképpen tiltott műfaj volt, magyarázza Fuchs Lívia tánctörténész, miért volt az 1970-es években különösen nehéz újat alkotni a táncművészet terén.
„A klasszikus balettnek csodálatos hagyományai voltak a Szovjetunióban, és a népek barátságos együttélésének szovjet ideája miatt a néptánc is elismert és támogatott volt. Ami azonban ezen kívül esett, az gyakorlatilag nem is létezett. Az államszocializmusban pedig mindezt szinte lehetetlen volt megkerülni, mert a táncoláshoz, a tánc tanításához, a megtanult táncok előadásához elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra, a szükséges terek és eszközök nélkül teljesen ellehetetlenült azoknak a műfajoknak a tanulása és tanítása, ami kívül esett a szocialista kultúrpolitika érdekszféráján. Márpedig a dekadensnek, hanyatlónak tekintett nyugatról induló új táncművészeti műfajok erősen kívül estek azon, amit a szocialista államvezetés támogatott, vagy akárcsak megtűrt. A kulturális és művészeti vákuumot pedig tovább fokozta, hogy az alapvetően az Egyesült Államokban formálódó modern irányzatokról információhoz sem nagyon lehetett jutni: nem jöttek vendégszereplők, nem léptek fel nyugati társulatok, az új tánctól teljesen el volt zárva nemcsak a közönség, hanem a szakma is” – érzékeltette a korszak sajátosságait Fuchs.
Mindez csak akkor kezdett lassan megváltozni, amikor az 1980-as években látványossá vált a Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett, úgynevezett gulyáskommunista rendszer foszladozó szigora. Angelus élt is a lehetőséggel, és a mozgásművészetről, táncról hozzá hasonlóan gondolkodó Kálmán Ferenccel megalapították az Új Tánc Klubot. A klubtagok kéthetente csütörtökönként találkoztak, amint arról a Táncművészet című folyóirat 1980-as szeptemberi száma is beszámolt, „a lelkes fiatalok csoportja az elmúlt évadban többször rendezett táncművészeti-tánctörténeti eszmecseréket, számos alkalommal pedig izgalmas táncfilmeket is vetítettek.”
Angelus 1979-ben, az egyedülállóan újító szemléletű balettmester, a legendás Jeszenszky Endre jazztáncóráin találkozott Kálmán Ferenccel. A magyarországi moderntáncművészet kialakulásának és oktatásának történetét kutató Péter Petra, a Tánctudományi Tanulmányok aktuális kötetében arról ír, hogy a Jeszenszky-féle műhely volt „az egyetlen lehetőség arra, hogy bárki számára elérhető legyen egy korszerű színpadi tánctechnika rendszeres tanulása.” Ezen szeretett volna változtatni Angelus és Kálmán.
Csakhogy a kádári kultúrpolitikában, a 3T, vagyis a tiltott, a tűrt, illetve a támogatott művészeti tevékenységek rendszerében Angelusék kezdeményezése legfeljebb a tűrt státuszra pályázhatott, így nemcsak arra volt vajmi kevés az esély, hogy megfelelően felszerelt táncstúdióhoz jussanak, hanem még az is kérdés volt, milyen jogi keretek között működtethetnének egyáltalán egy saját tánciskolát.
Tükrök által, tűpontosan
A táncszakma akkori krémje azonban nemcsak az újító szellemű fiatalok pedagógiai tevékenységét, Angelusék művészi teljesítményét is ignorálta, állítja egybehangzóan Angelus Iván, Péter Petra és Fuchs Lívia is. „A Tükrök kritikáján kívül egyetlen előadásomat sem méltatták, tudomást sem vettek arról, amit csináltunk. Az 1982-ben színpadra vitt Tükrök esetében a dramaturgia, az alkotási módszertan mind fejlettebb volt, mint a táncnyelvi anyag. Nem is kifogásoltam, hogy nem tekintették táncnak, magam sem tekintettem annak, ezért is mondtam, hogy ha ez nem tánc, akkor én egy olyan színházi ember vagyok, akinek fontos, hogy mozgásban fejezze ki magát. Ők kizártak maguk közül, én pedig nem különösebben akartam közéjük tartozni, így jól megvoltunk egymással” – idézte fel Angelus.
Utólag a „színházi ember” mégis elismeri, azért is érezte szükségét egy iskola megalapításának, ahol a közös fejlődés révén össze tudnak csiszolódni az előadóművészek, mert a táncos teljesítményen bőven volt mit csiszolni. Angelus és Kálmán 1983 szeptemberében meg is alapította a Kreatív Mozgás Stúdiót (KMS), amelynek egy kivénhedt – és Angelusék által felújított – tornaterem formájában saját gyakorlótere, öltözői, zuhanyzói is voltak. Péter Petra szerint a kezdeményezés az alternatív kultúra része volt, amely „a hivatalos kultúrával párhuzamos jelenségként jöhetett létre. Pozíciója szerint a köztes nyilvánosság (azaz nem üldözött, de állami támogatás híján korlátozott hatókörű) és a privát szféra metszetében helyezhető el. (…) A magyarországi kortárstánc kialakulása, a Kreatív Mozgás Stúdió története már egy olyan korszakban, a nyolcvanas években indult el, amikor a kultúrpolitikai környezet teljesen átformálódott az ’56 utáni évekhez képest. A kortárstánc-törekvések valószínűleg azért is hagyták hidegen az állami szerveket, mert ez utóbbiak elhanyagolható társadalmi hatással számoltak.”
Fuchs Lívia szerint az amúgy nagyon szigorúan szabályozott művészeti életben az amatőröknek jutott a legtöbb szabadság. Mivel nem volt saját színházuk, nem léptek fel hatalmas közönség előtt, a kontroll ennek megfelelően lazább volt felettük. Jeszenszky, majd később Angelusék iskolájára ráadásul szükség is volt, mert a „hivatásos”, az Operában, állami színházakban fellépő táncosok, vagyis a balettművészek a nagyon is létező, viszont erősen lenézett szórakoztatóiparhoz nem ereszkedtek le – Medveczky Ilona kivételével. Budapesten azonban nemcsak a cirkuszi előadásokon, hanem a számtalan – egyébként színvonalas – revüelőadáson is nagy igény volt a táncosokra. Aki nem felelt meg a balettintézeti követelményeknek, például mert túlkorosnak számított, vagy nem volt kifogástalanul tökéletes az alakja, például mert kicsit széttartó, „O” lába volt, ám táncolni akart, az Jeszenszkynél tanult. Iskolája professzionális képzést nyújtott azoknak, akik táncosok akartak lenni, és elfogadták, hogy ezt csak a szórakoztatóiparban tehetik, vagy eleve oda pályáztak. Mert utóbbira is volt példa: a revütáncosok szabadabbak voltak, könnyebben kijutottak akár Nyugat-Európába is turnézni. Amit pedig az ottani műsorokban, nyugati kollégáiktól láttak, azt hazahozták, így Fuchs szerint „nem meglepő, hogy sokan innen kaptak ösztönzést a hazai új tánc mozgalom későbbi képviselői közül”.
Művészek és a világot jelentő deszkák
Angeluséknak az 1983-ban indított KMS-ben nem titkolt céljuk volt, hogy tánckedvelő közönségüket a modern tánc elismert nemzetközi alakjaival is megismertessék. Vendégtanáraik között különösen a nyári és a téli intenzív kurzusokon voltak gyakori vendégek a külföldi előadóművészek. A több tucatnyi külföldi vendégelőadó között felbukkant a KMS-ben az vajdasági születésű, Párizsban világhírnévre szert tett Nagy József, az amerikai születésű, de Norvégiában élő és alkotó Bruce Taylor, az Ausztráliában született, de ugyancsak Európában élő és alkotó Rhys Martin, valamint a stúdió leghíresebb vendégtanára, a Broadway előadóművésze, az Angelusék meghívására 1985-ben Budapestre érkező Matt Mattox amerikai jazztáncművész is.
A magyar professzionális táncosok modern műfajokhoz való, 1980-as évekbeli hozzáállását jól érzékelteti, hogy az amúgy klasszikusbalett-táncosként indult, saját, világhírű tánctechnikát kidolgozó Mattox már leszervezett látogatását sem használták ki: Mattoxot nem hívták meg az Állami Balett Intézetbe, és a klasszikus táncművészet hazai prominensei sem látogattak el a KMS-be. Fuchs Lívia egy emlékezetes párbeszédet is felidézett az eset kapcsán: a világhírű táncművész érkezése előtti napokban épp Angelus Ivánnal beszélgetett táncszövetségbeli irodájában, amikor belépett Fodor Antal, az Opera egyik koreográfusa. Örömmel újságolták neki, hogy Matt Mattox Angelus meghívására Budapestre jön, mire a kitűnő balettmester felháborodva kérdezte, hogy lehet az, hogy az amerikai világsztár épp a KMS-be látogat. Angelus készséggel újságolta el, hogy egy külföldi tanulmányútját követően egy előadása után szólította meg és hívta el a Broadway-sztárt, majd azzal folytatta, nem látja semmi akadályát, hogy az Opera balettosai is részt vegyenek Mattox óráin. A tánctörténész úgy emlékszik, erre Fodor mindössze annyit válaszolt, hogy „az Opera táncosai nem mennek a ház falain kívülre”.
Alig néhány hónappal Matt Mattox vendégtanítása után, 1986-ban Angelus felvetésére moderntánc-tagozatot alapított a Táncszövetség, „ahová mindazok be- vagy átjelentkezhetnek, akik sem a balett, sem a néptánc, sem a társastánc tagozatban nem érzik a helyüket. Így aztán a mozdulatművészek (…), a szórakoztatóiparban dolgozó jazz- és diszkótáncosok, a balettből átigazoló modernek és az új tánc képviselői, akikről Angelus eredetileg beszélt, egyaránt ebben a tagozatban kötöttek ki” – írja Péter Petra.
A rendszerváltozás után, 1991 őszétől ismét módosult a KMS küldetése: „véget ért a csak az amatőrök képzésére fókuszáló stúdiómunka, és a korábbi évtized pedagógiai tapasztalata alapján elindult a professzionális kortárstáncos képzés, »hivatalossá« vált egy magániskola” – fogalmazta meg a változás jelentőségét Fuchs Lívia. Az 1991-ben indult Budapest Tánciskola 7 évvel később szakközépiskolává nőtte ki magát, 2004-ben pedig főiskolai akkreditációt is szerzett. A régi-új iskola népszerűségéhez hozzájárulhatott, hogy „a KMS-ben megvalósított tanítási gyakorlat szellemileg a mozdulatművészet pedagógiai kultúrájával áll rokonságban, mely (…) pedagógiája fókuszába a tanuló egyediségét, a saját mozgás felfedezését, a kísérletezést helyezi.”
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/angelus-ivan
