A legismertebb közel-keleti újságíró, Dzsamál Hasogdzsi 2018. október 2-án lépett be hazája, Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségének kapuján, hogy felvegye a válási papírjait az újraházasodáshoz, ám soha többé nem lépett ki az épületből. Menyasszonya három órán át várta kint tehetetlenül, majd értesítette a török hatóságokat vőlegénye eltűnéséről. Az ügy hatalmas port kavart a nemzetközi nyilvánosságban, hamarosan újságírók százai tolongtak a követség előtt, a következő napokban, hetekben, hónapokban pedig szép lassan fény derült a sokkoló részletekre is: a szaúdi kormányt rendszeresen kritizáló, évek óta Amerikában élő Hasogdzsit percekkel az érkezése után megölték, majd feldarabolták a holttestét, a maradványai azóta sem kerültek elő.
A szaúdiak kezdetben a legalapvetőbb tényeket is tagadták, végül a sokasodó bizonyítékok hatására elismerték Hasogdzsi halálát, amit hol egy spontán verekedés, hol egy rosszul sikerült kihallgatás szomorú végkifejletének állítottak be, de ahhoz mindvégig ragaszkodtak, hogy nem felsőbb utasításra, és végképp nem a nagyra törő koronaherceg, az MBS-ként emlegetett Mohamed bin Szalman parancsára történt a gyilkosság.
Ezzel szöges ellentétben állt az amerikai hírszerzés és az ENSZ különleges megbízottjának vizsgálata is, amelyek egyaránt arra jutottak, hogy az előre kitervelt merénylet szálai egészen a királyi udvarig vezetnek, a koronaherceg jóváhagyása nélkül pedig aligha hajthattak volna végre egy ilyen kényes akciót. A nemzetközi felháborodást az elmúlt három évben nem követték igazán komoly szankciók, bin Szalman felelőssége ügyében a mai napig nem indult bűnügyi nyomozás, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a stratégiai-gazdasági érdekek szokás szerint felülírják a határozott morális fellépést.
A szakadár című dokumentumfilm ezt a hírhedt merényletet járja körül, fájdalmas részletességgel kitérve a konzulátuson történtekre. Fő célkitűzése érezhetően nem a higgadt feltárás, hanem épp az, hogy szenvedélyes vádiratot fogalmazzon meg az ellenvéleményeket keményen letörő, gyakran vérbe fojtó szaúdi vezetés ellen. A film világpremierjét még 2020 januárjában tartották a Sundance Filmfesztiválon, ahol a kritikusok és a közönség többsége lelkesen fogadta, ezt követően azonban mégis hosszas kálvária következett, ugyanis az alkotók alig tudtak forgalmazót találni a filmhez. Ez nemcsak a sikeres fogadtatás miatt volt meglepő, de azért is, mert a rendezője az a Bryan Fogel, aki előző dokumentumfilmjéért, az orosz doppingbotrányt feldolgozó Icarusért Oscar-díjat kapott, és azt a filmet a szerényebb becslések szerint is tízmilliók nézték meg a Netflixen. Fogel A szakadárt is valamelyik nagy elérésű streaming-platformon szerette volna bemutatni, hogy az üzenet a lehető legtöbb emberhez eljusson, ám a rangos fesztiválrészvétel és a forró téma ellenére sehonnan sem kapott ajánlatot.
Persze elképzelhető, hogy épp a forró témával volt a baj. A rendező szerint legalábbis az „agyonhallgatás” is csak Szaúd-Arábia globális befolyását mutatja:
Akárhogy is, a magyar mozikba most megérkezett A szakadár, amely azzal biztosan nem vádolható, hogy száraz, lassú vagy unalmas lenne. Fogel ezúttal is Hollywoodból kölcsönzi az eszköztárát, és az aktivista hevületet vegyíti a kémthrillerek lendületével. Az igazi problémát az utóbbi jelenti: a szenvedélyes elköteleződés ugyanis egy dolog, de A szakadár annyira hatásvadász eszközökkel igyekszik kiváltani a maximális érzelmi hatást, hogy az épp a dokumentumfilm legfontosabb műfaji tőkéjét kezdi ki: a hitelességet.
Nem kérdés, hogy a Hasogdzsi-merénylet önmagában vetekszik bármelyik hollywoodi thriller feszültségével és brutalitásával, de épp emiatt szükségtelen, hogy formanyelvi szteroidokkal turbózzák fel a történteket. A szakadár viszont pontosan ezt teszi, így hiába vet fel menet közben fontos kérdéseket és szólaltat meg izgalmas szereplőket, ha közben folyamatosan szabotálja az elmélyülés lehetőségét. Nem attól lesz izgalmas egy dokumentumfilm, hogy sűrűbben vágnak benne, mint a Bourne-trilógia autós üldözéseinél, az interjúk és a lassított drónfelvételek alatt pedig olyan zene dübörög, ami még egy Christopher Nolan-filmeposzban is bőven túlzás lenne. És a Mátrix-imitációs díjat érő animációs betétekről még nem is beszéltünk: tényleg nehéz irritálóbb vizuális megoldást elképzelni annál, minthogy a film végig szupertrendi, ám a lényeget tekintve semmitmondó CGI-animációkkal illusztrálja a 21. századi digitális hadviselés eseményeit.
Ha mindettől eltekintünk, A szakadárból általános képet kaphatunk arról, ahogy a szaúdi uralkodó család – hasonlóan más autokráciákhoz – miként igyekszik leuralni a nyilvánosság minden szegletét. Nemcsak a hagyományos médiumokat, mint az újságok és a tévék, de a közösségi oldalakat is, különös tekintettel a Twitterre, ami az egyik legfontosabb felület, hiszen rengetegen, csaknem tízmillióan használják Szaúd-Arábiában (a New York Times az ország digitális főtereként emlegeti a Twittert az erről szóló cikkében). Ennek megfelelően a szaúdi kormány saját trollhadsereget tart fenn, amelynek segítségével képes tematizálni a közbeszédet, terjeszteni a propagandát, és hatékonyan zaklatni a királyi udvarral szemben kritikus véleményformálókat. A zaklatás pedig nem áll meg az online beszólásoknál és fenyegetéseknél, amire Dzsamál Hasogdzsi kivégzése jelenti a legismertebb példát, de rajta kívül sokan kerültek börtönbe a cikkekben, tweetekben vagy videókban kifejtett véleményük miatt.
A filmben megszólaló barátok és volt munkatársak közül többen is úgy vélik, hogy a barbár Hasogdzsi-gyilkosság nem pusztán egy leszámolás, de egyben világos üzenet is volt minden szaúdi aktivista számára, hogy milyen következményekkel járhat, ha kinyitja a száját. A szakadár Hasogdzsi alakja mellett két fő karakterre koncentrál, úgy állítva be őket, mint akik továbbviszik a szellemi örökségét: az egyik az újságíró menyasszonya, Hatice Cengiz, aki az utóbbi három évben minden fórumon elszánt küzdelmet folytatott azért, hogy elszámoltassa a valódi felelősöket, és emlékeztesse a nemzetközi közösséget, hogy nem léphet csak úgy tovább a történteken. A másik pedig egy Kanadában élő fiatal szaúdi aktivista, Omar Abdulaziz, aki a Twitteren és milliós nézettségű YouTube-videókban ostorozza MBS-t és a királyi családot.
Számít, amit mondasz. Fontos a véleményed. Ezt Dzsamál tanította meg nekem. Nem volt fegyvere, a szavakkal küzdött. És pontosan így lehet megmutatni, milyen gyengék az ellenfeleink
– mondja Abdulaziz, aki az utolsó években közeli barátságba és munkakapcsolatba is keveredett a szintén emigrációba kényszerült Hasogdzsival. Az idősebb és befolyásosabb barát ráadásul nemcsak tanácsokkal látta el, de még finanszírozást is szerzett egy veszedelmes online akcióhoz, amellyel a kormányzati trollok egyeduralmát próbálta megtörni a hashtagek felett. Abdulaziz meggyőződése, hogy Hasogdzsinak emiatt kellett meghalnia, mert a szaúdi trónörökös minden üzenetváltásukkal tisztában volt. Pár hónappal a merénylet után ugyanis Abdulaziz telefonján is megtalálták a Pegasus kémszoftver nyomait.
Ez az az izraeli program, amely nyáron nálunk is botrányt okozott, miután egy nemzetközi nyomozás keretében kiderült, magyar újságírókat és vállalkozókat is megfigyelhettek vele. A szaúdiak viszont tényleg nagypályán játszanak, amit jelez, hogy egy nyomozás szerint ők törték fel a világ leggazdagabb emberének, Jeff Bezosnak a telefonját is – a malware-t tartalmazó fájlt ráadásul egy olyan Whatsapp fiókról küldték, ami személyesen a koronaherceghez, Mohammed bin Szalmanhoz tartozik (ezt persze ő ugyanúgy tagadja, mint azt, hogy tudott volna a Hasogdzsi-merényletről). A szaúdiakkal korábban üzleti kapcsolatban álló Bezos megcélzásában része lehetett annak is, hogy ő nemcsak az Amazon, de a Washington Post tulajdonosa is. Márpedig a 2017-es emigrációja óta ebbe a lapba írta véleménycikkeit Dzsamál Hasogdzsi is.
Elhagytam az otthonom, a családom és a munkám, hogy felemelhessem a hangom. Mert azt akarom, hogy tudjátok: Szaúd-Arábia nem volt mindig olyan, mint most. Jobbat érdemlünk mi, szaúdiak
– írta a lapban megjelent első cikkében, és ilyen kemény, kritikus hangot tényleg ritkán ütöttek meg szaúdi szerzők. Hasogdzsinál is hosszú út vezetett idáig, és egészen haláláig összetett volt a viszonya a Szaúd-Arábiát vezető királyi családdal, és általában az iszlám világ demokratizálásának kérdésével is. Egyetemistaként az iszlamista Muszlim Testvériség lelkes tagja volt, pályája elején többször interjúzott Oszama bin Ladennel, akinek a hatása alá került, ám 9/11-et követően hangosan képviselte, hogy a szaúdi kormánynak nem volt köze a terrorakcióhoz. Később sem csak újságíróként dolgozott, de évekig volt tanácsadója az egyik hercegnek. Tehát nagyon közel került a tűzhöz, miközben a sajtószabadság terén állandóan feszegette a határokat:
Hasogdzsi konfliktusa az arab tavasz után kezdett kiéleződni a királyi udvarral: ugyan támogatta a Mohamed bin Szalman által propagált társadalmi reformokat és az ország felszabadítását az ultrakonzervatív vallási szemlélet alól, de azt elfogadhatatlannak tartotta, hogy a nyugat felé liberális arcát mutató rendszer közben a legdurvább eszközökkel fojtja el a kritikus hangokat. Egy nagy leszámolási hullám elején döntötte el hirtelen felindulásból, hogy elhagyja az országot, de a kapcsolata ezt követően sem szakadt meg teljesen a szaúdi vezetéssel. Halála utána épp a Washington Post derítette ki, hogy még Amerikából is dolgozott egy, a szaúdi érdekeket szolgáló think tank előkészítésén, amelyet a kormány finanszírozott volna kétmillió dollárral.
A képet tovább bonyolítja, hogy közben kapcsolatban állt Szaúd-Arábia nagy riválisa, Katar egyik lobbiszervezetével is, amelynek vezetőjével a jelek szerint többször egyeztette, mit írjon az amerikai lapba. Márpedig annak komoly súlya volt, amit oda írt. Hasogdzsin éppen azért statuálhatott olyan barbár módon példát a hatalom, mert árulónak tartották, aki ráadásul nemcsak kétmillió Twitter-követője előtt járatta le egykori „jótevőit”, de a nyugati közvélemény is odafigyelt rá, így könnyen formálhatta az amerikai döntéshozók véleményét is a Közel-Keletről.
Ennek a komplex életútnak csak bizonyos szeleteit mutatja be A szakadár, aminek érezhetően nem az időhiány az oka, inkább az, hogy nem akarja a sokszor kényelmetlenül kusza valósággal megzavarni a szólásszabadságért mártírhalált halt lázadó tiszta, idealizált képét. A kontextus és a szövevényes összefüggések helyett így sokszor inkább azzal tölti a játékidőt, hogy érzelmesen részletezi, miként ismerkedett meg és randevúzott Haticével, illetve percről percre rekonstruálja a konzulátuson lezajlott rettenetes eseményeket. Ehhez Fogel használhatta a török hatóságok által titokban készített eredeti hangelvételeket is, de szerencsére azokat eredetiben nem játssza le a nézőnek, pusztán a leiratukat dramatizálja. Ezek A szakadár legsokkolóbb részei, amiket nehéz végignézni, és miközben a jelenetek érzelmileg letaglózók, a zsigeri hatás nem pótolja a háttér és a kontextus kellően árnyalt feltárását. Pedig Hasogdzsi felszólalásainak bátorságán és az ellene elkövetett merénylet barbarizmusán egy cseppet sem változtatna, ha alaposabb képet kapnánk a közel-keleti politikai viszonyok és az életút összetettségéről.
Az például kifejezetten rosszul veszi ki magát, hogy Fogel a török hatóságokkal működött együtt, amelynek tagjai hosszasan el is mondják a maguk narratíváját a filmben, ami alapján ők, valamint Recep Tayyip Erdoğan is úgy tűnhet fel, mint az emberi jogok és a szólásszabadság elszánt védelmezői. Közben Erdoğan Törökországa az utóbbi években élen járt az újságírók bebörtönzésében, konkrétan több újságírót tartanak fogva jogsértő módon, mint Szaúd-Arábiában, ám ez még utalás szinten sem merül fel a filmben. Jeff Bezos is csak áldozatként és hősként jelenik meg, mint a szaúdiakkal konfliktusba került laptulajdonos, annak ellenére, hogy azóta maga Fogel vádolja azzal az Amazont, hogy befekszik a szaúdiaknak A szakadár forgalmazása ügyében. Emellett olyan egyértelmű túlzásokat sem korrigál a film, mint amikor Omar Abdulaziz azt állítja, hogy Szaúd-Arábia lakosságának 80 százaléka használja a Twittert. Mint az előbb írtuk, valóban sokan használják, de az elérhető adatok alapján a fenti számnak legfeljebb a feléről lehet szó.
Minden hibája ellenére A szakadár egy nagyon fontos ügyre irányítja rá a figyelmet, csak az érzelmek kiváltása helyett nagyobb hangsúlyt helyezhetett volna a hitelességre. Abdulaziz példája viszont jól szemlélteti, milyen rettenetes döntésekre kényszeríti az elnyomó hatalom a kritikusait, még akkor is, ha ők maguk relatíve biztonságban vannak: a fiatal aktivistának először maga a koronaherceg üzente meg, hogy menjen haza, és kap otthon egy saját tévéműsort.
A film forgatása idején, 2019-ben 23 ember ült börtönben az ismeretségi köréből, ám a Guardiannak idén februárban már arról beszélt, hogy azóta ez a szám szerinte a 100-at is elérte, neki pedig együtt kell élnie ezzel a tudattal.
