Kifulladásig (1960)
Egy igazi klasszikus, ami nemcsak Jean-Paul Belmondo pályájának, de az egyetemes filmtörténetnek is fontos mérföldköve. Jean-Luc Godard fésületlen krimije indította be a francia új hullámot, amelynek szemlélete egy évtizeden belül a tengeren túlra is átcsapott, és nagyban inspirálta a ’70-es évek Új Hollywoodját. A 23 éves Belmondo pedig a csaknem teljes ismeretlenségből egy csapásra kulturális ikon lett, aki egyesítette magában Humphrey Bogart cinikus, egzisztencialista kúlságát és a világgal haragban lévő James Dean fiatalos lázadását. De a hasonlítgatás félrevisz, hiszen a lényeg éppen az, hogy Belmondo annyira karakteres jelenség volt az útszéli rendőrgyilkosságot elkövető, piti autótolvaj szerepében, hogy egyből létrehozta a saját maga skatulyáját.
A Kifulladásig sikeréhez ugyanúgy kellett az ő elementáris kisugárzása, mint a szintén pályakezdő Truffaut-Godard páros filmnyelvi és elbeszélői újításai vagy a stúdiófilmek mesterkéltségét ellenpontozó karcosság és improvizatív jelleg. Mindez együtt emeli lírai magasságokba az első blikkre bűnügyi és szerelmi ponyvának tűnő sztorit. A Kifulladásig kirobbanó sikere egy időre meg is határozta Belmondo szerepajánlatait, de korántsem ragadt bele egy életre, és később sokféle műfajban számos arcát mutathatta meg. Mindenesetre ez nyitotta meg pályájának legintenzívebb szakaszát, amit jelez filmjeinek döbbenetes időbeli megoszlása. Az Imdb szerint több mint kilencven filmben szerepelt, ám ezeknek közel fele a ’60-as években készült. Nem véletlen, hogy a mi listánkban is erősen felülreprezentált ez az évtized. (JM)
Az áruló (1962)
Ezúttal is egy bűntény és egy árulás áll a cselekmény középpontjában, csak ezúttal nem Belmondo karakterét nyomják fel, hanem őt gyanúsítják azzal, hogy jelentett a rendőröknek. Belmondo körül csak úgy potyognak a szereplők, de ő megőrzi hidegvérét, sőt újra bizonyítja, hogy nála menőbben és hanyagabbul senki nem tud meggyújtani egy cigarettát – és akkor a széfek feltöréséről még nem is beszéltünk. A később is kultikus bűnügyi filmeket – például A szamurájt és A vörös kört – rendező Jean-Pierre Melville fekete-fehér, sötét hangulatú neonoirja nagy sikert aratott a korabeli kritikusoknál, és számos későbbi bűnügyi filmre gyakorolt hatást. Az áruló például ott van Tarantino kedvencei között, és a rendező bevallása szerint nagyban inspirálta első filmje, A kutyaszorítóban forgatókönyvét is. (JM)
Riói kaland (1964)
Belmondo és Philippe de Broca összesen hat filmben dolgozott együtt, ezek közül a Riói kaland a legemlékezetesebb. A ma már kiüresedett kalandfilm akkoriban az egyik legnépszerűbb filmes zsáner volt világszerte, a Riói kaland pedig ennek minden fontos kellékét felvonultatta: egzotikus helyszín, botcsinálta főhős, vonzó női főszereplő, izgalmas kalandok, nagy bunyók és mindez könnyed, szórakoztató hangnemben elbeszélve. Belmondo egy fiatal katonát játszik, aki egy hétvégi eltávozáson meglátogatja menyasszonyát, akit azonban egy szövevényes bűnügy keretében elrabolnak, ő pedig követi a rablókat Brazíliáig. A női főszerepet Francoise Dorléac játszotta, Catherine Deneuve nővére, aki három évvel később tragikusan fiatalon halt meg autóbalesetben, itt viszont még szeretnivaló párt alkotnak Belmondóval, miközben ellátogathatunk az Oscar Niemeyer tervei nyomán épülő új fővárosba, Brasíliába is. A film egyedi stílusa és szellemessége feledteti a forgatókönyv gyengeségeit is, a végeredmény pedig egy akárhányszor újranézhető film, amelyben Belmondo láthatóan elemében van – nem véletlenül nyilatkozta, hogy szívesebben forgatta ezt a filmet, mint Robbe-Grillet vagy Resnais intellektuálisabb munkáit. (IB)
Bolond Pierrot (1965)
Vannak zavarba ejtő, emlékezetes finálék, és van a Bolond Pierrot lezárása. Aki látta a kékre mázolt arcú Belmondót, amint a csodálatos tengerparti tájban dinamitot teker a fejére, és (tulajdonképpen véletlenül) felrobbantja magát, az biztos nehezen felejti az egyszerre nevetséges és tragikus jelenetet. Ahogy az egész filmet is, melyet ismét Godard rendezett, és a Kifulladásighoz hasonlóan ez is a francia új hullám egyik emblematikus alkotásává vált. Godard ezúttal is semmibe a konvencionális elbeszélői szabályokat, pontosan úgy, ahogy az élete szerelmét, Marianne-t megszöktető Ferdinand, alias Bolond Pierrot is fittyet hány a társadalmi normákra.
Minden jó filmnek van eleje, közepe és vége, de nem feltétlenül ebben a sorrendben
– mondta egyszer Godard, ezt a tételt pedig itt is demonstrálja, összekuszálva az idősíkokat. A szereplők gyakran kinéznek a kamerába, tekintetükkel ledöntve a bűvös „negyedik falat”, ami a nézőktől hagyományosan elválasztja a világukat. A film minden létező korabeli kulturális hatást magába olvaszt a pop arttól a musicalekig, aminek révén a színpadon is gyakran feltűnő Belmondo énekesi képességeit is megcsillanthatja egy Anna Karinával előadott tengerparti duett erejéig. (JM)
A Mississippi szirénje (1969)
Milyen lenne a Kifulladásig, ha a megzabolázhatatlan Patricia és az érte epekedő Michel héjanászát zilált meneküléstörténet helyett komor film noirként vitte volna filmre a francia új hullám egyik alapító atyja? A választ Godard első nagyjátékfilmjének ötletadója, François Truffaut adta meg, amikor a hatvanas évek végén, az új hullámból egyre jobban kiábrándulva megrendezte A Mississippi szirénjét, amely látványos óceánparti helyszíneivel és Catherine Deneuve glamúros ragyogásával a „francia minőség” azon hagyományához kerül közel, amelyet rendezője egy évtizeddel korábban indulatos újságcikkekben vetett a filmtörténet szemétdombjára. De Truffaut filmje nemcsak a lenyűgöző felszín, hanem sötét mélységei miatt is maradandó darab: annyira elátkozottnak mutatja a szerelmi kapcsolatokat, mint egy harmadik újhullámos, Claude Chabrol modernista thrillerei (A megcsalt férj, A hentes). Belmondo szokásával ellentétben nem magabiztos és határozott férfit, hanem bizonytalankodó, egyre neurotikusabb palimadarat játszik, akivel a Deneuve által megformált femme fatale jóformán bármit megtehet. A főhős, Louis végül a gyilkosságtól sem riad vissza, ha így szerelme kedvére tehet – hogy filmvégi összeborulásuk ezek után happy endnek tekinthető-e, afelől maradtak kétségeink. (KB)
Borsalino (1970)
Bár Alain Delon és Jean-Paul Belmondo első közös filmje a Légy szép és tartsd a szád! volt 1958-ban, akkor még mindketten csak mellékszereplőként bukkantak fel Mylène Demongeot és Henri Vidal mellett, tizenkét évvel később azonban már a francia film első számú sztárjai voltak. Mégsem sikerült őket sokáig egy filmbe összehozni, míg végül a producernek felcsapó Delon összehozta ezt a projektet. A Borsalino két valóban létező marseille-i gengszter, Paul Carbone és Francois Spirito történetét beszéli el, és rengeteg pénzt költöttek rá, cserébe sikerrel vetítették a világ számos országában, noha pont az amerikai piacon nem érte el a várt hatást. A Borsalino ugyan fontos állomás a gengszterfilm zsáner történetében, Claude Bolling zenéje mellett mégis inkább arról ismert utólag, hogy Belmondo és Delon összevesztek a forgatás közben, olyannyira, hogy pereskedésig fajult az ellentétük. Ez volt továbbá az a film is, melyet a BBC1 megszakított 1997-ben, amikor bemondták Diana hercegné tragikus halála hírét. A filmtörténet két óriása: az angyali arcú Delon és a belapított orrú Belmondo egóktól terhelt viszonya azonban újra és újra arra készteti az utókort, hogy a saját jogán is értékelje ezt a filmet. (IB)
A betörés (1971)
Aki egyszer is látta Omar Sharifot elsüllyedni a búzaszemek között a magtárban, sose felejti el A betörést, mely leginkább az autós üldözési jeleneteiről nevezetes. Henri Verneuil filmje ugyan egy olyan regényen alapul, amit másfél évtizeddel korábban már filmvászonra vittek egyszer, a Belmondo főszereplésével készült verzió az, amire ma emlékezni szokás. A film cselekményét áttették Athénba, ami festői háttér a tízperces, filmtörténeti jelentőségű autós üldözéshez és a nyaktörő kaszkadőrmutatványokhoz, melyekről Belmondo egyébként is nevezetes volt. Itt smaragdtolvajként párbajozik a Sharif alakította korrupt rendőrfőnökkel, de ebbe a filmbe is beletette a saját egyéniségét, és mivel maga a cselekmény egyáltalán nem volt bonyolult, Belmondo alakítása is nagyban kellett hozzá, hogy a filmre ne csak az elképesztő akciójelenetek és Omar Sharif tragédiába forduló kapzsisága miatt emlékezzünk. (IB)
A profi (1981)
Ennio Morricone szívszorító dallamait, amelyek A profi utolsó jelenetét aláfestik, vélhetően még az is ismeri, aki sosem látta a filmet. A drámai végkifejlethez asszisztáló dallamok a filmtörténet legismertebb zenéi közé kerültek – pedig eredetileg az 1971-es Maddalenához komponálta a mester – , ám A profi nemcsak a nemrég elhunyt olasz zseni zenéje miatt emlékezetes film. Belmondo felcsap titkosügynöknek Josselin Beaumont azonban nem jár be olyan szerencsés utat, mint James Bond: a franciák előbb gyilkossággal bízzák meg, majd meggondolják magukat, és nemkívánatossá válik a személye. A profi igazi kémfilm, amely kellő humorral, drámaisággal, sőt westerneket idéző pillanatokkal mutatja be a bukott ügynök kálváriáját, hogy aztán végül az utolsó néhány pillanat vigyen be egy jókora érzelmi gyomrost a nézőnek. Belmondo nagyon beleélte magát a szerepbe, és olyannyira átlényegült titkosügynökké, hogy szokásához híven a kaszkadőrjeleneteit – köztük az autós üldözéses jeleneteket – is saját maga hajtotta végre. (PZS)
Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984)
A hatvanas években bűnügyi vígjátékokkal nevet szerző, utóbb A profival legkomolyabb filmjét megrendező Georges Lautner a nyolcvanas évek közepén visszatalált Belmondóhoz, és együtt elkészítettek egy olyan pajzán komédiát, amilyet ma már nem nagyon küldenének széles körű moziforgalmazásba. A deresedő halántékú kujon és a hamvas szépség meztelen jelenetekkel – méghozzá a Házibulival kialakult jókislány-imázsát hátrahagyó Sophie Marceau meztelen jeleneteivel! – tarkított története ma legfeljebb erkölcsi példázat vagy sötét bűnügyi film lehetne, nem pedig habkönnyű bohózat, amelyben Belmondo motorcsónakkal kajtatja a csajokat és hevesen próbál szexet kicsikarni Marceau figurájától („csak húsz perc!”). A Kellemes húsvéti ünnepeket! azért válhatott kultfilmmé a hazáján kívül Magyarországon is, mert Belmondo egy percig sem veszi komolyan magát, és ártatlan hülyéskedésként tudja eladni a legkínosabb hódítási kísérleteket is. Marceau-val alkotott párosukat látva úgy tűnik, ennél a szoknyapecérnél még a kommunista Tolsztojról értekező bakfis is okosabb, de leginkább azért mindketten idióták. Végül a Belmondo-hős koppan nagyobbat, de ezt is ellenállhatatlan nonsalansszal veszi tudomásul. (KB)
Nyomorultak (1995)
A francia film egyik legnagyobb színésze természetesen eljátszotta a francia irodalom leghíresebb művének legismertebb alakját is, és bár általában Jean Gabin neve ugrik be ilyenkor a legtöbbeknek elsőre, Belmondo is belebújt Jean Valjean bőrébe. Az 1995-ös Nyomorultak azonban nem követi szigorúan a regényt, hanem azt a 20. századba helyezve meséli el. Belmondo kiöregedett bokszolóként menekít zsidókat, amikor megismeri Victor Hugo történetét, a regény szereplői sorra elevenednek meg környezetében, a képzelet és a valóság pedig hamarosan összemosódik. Jean Valjean, az új példakép arra ösztönzi főhősünket, hogy ugyancsak a börtönből kikerülve az igazság nevében bosszút állhasson. A Nyomorultak egy olyan történetet mesél el teljesen új, 20 századi köntösben, amit már ezerszer láttak és hallottak a nézők, azonban Claude Lelouch filmje kifejezetten kreatívan és jól aktualizálta a Hugo-regényben felvetett problémákat, sőt még a II. világháborúról is korrajzot ad. Bár az Oscaron mellőzték, a Golden Globe-on elnyerte a legjobb külföldi film díját. (PZS)
Összeállította: Inkei Bence, Jankovics Márton, Kránicz Bence, Polák Zsóka
