Október 25., vasárnap, 10:14
Susogtak a reszketeg falevelek, és bár zuhogott az eső, és már-már középkori hangulatot árasztott a sötétlő égbolt, úgy tűnt, a normálisnál kicsivel hangosabb susogás szinte erőszakkal tör magának utat a nyárfák lombja között. Berger összeszedte magát, megrázta a fejét, hogy kiűzzön belőle minden felszínes benyomást, és elfordította tekintetét a fák koronájáról. Máris ugyanolyan nyersnek, ridegnek, fagyosnak érezte a hátát nyomó korhadt, puha deszkákat, mint az imént, mielőtt elbámészkodott.
Minden szem Bergerre szegeződött: várták, hogy jelt adjon. De a férfi előbb még hátrafordult. Tágra nyílt szempár nézett vissza rá. Őzike arcán patakokban folyt le a víz, mintha sírna.
Hat zsaru áll körbe pár romos épületet, és közben ömlik az eső…
Berger kikukucskált a sarok mögül. A kis ház már nem látszott. Amikor beosontak a keskeny mellékúton, és szétszóródtak a terepen, még látták, de azóta elnyelte az eső.
Berger vett egy nagy levegőt. Nincs más választásuk…
Odabiccentett a közelebbi épületnél várakozó két férfinak, akik összegörnyedve elindultak a viharban. Ezután biccentett a másik irányba is, mire újabb két férfi veszett bele a zavaros húslevest idéző, ködös, borongós homályba. Végül elindult ő maga is. A mögötte haladó kolléganője, Őzike lélegzése már-már nyöszörgésnek hatott.
Ház még mindig nem volt a láthatáron.
A kollégái egyesével bukkantak elő az esőfüggöny mögül: négy guggoló alak, akikről csak úgy süt a koncentráció.
Deszkáról deszkára vált ki a homályból a ház, mintha odavarázsolták volna. Sötétvörös fal, fehér szegély, fekete redőny, semmi életjel. Közel járnak.
Közel járnak ahhoz, ami itt van, sőt, talán közel már a vége is…
Berger tudta, hogy nem szabad így gondolkodnia. Csak az számít, ami most van. Itt és most. Hogy máshol, máskor mi van, az mindegy.
A verandalépcső tövében gyülekeztek. A verandáról már jócskán lepattogzott a sárga festék. A két ereszcsatorna zuhatagként okádta a vizet a lábuk elé. Teljesen elázott minden.
Megint a felé forduló arcok. Megszámolta: négy férfi plusz Őzike hangos szuszogása a háta mögött. Berger intett neki, hogy jöjjön előre, így már öt szempár szegeződött rá. Miután mindegyikbe belenézett, bólintott, és az első két férfi nekivágott a lépcsőnek. Az alacsonyabbik halványzöld szeme csillogott az adrenalintól, magasabb társa kezében ott volt a faltörő kos.
Berger megállította a párost, és suttogva emlékeztette őket:
– Figyeljetek a csapdákra!
A tetőcserepeken doboló eső most váratlanul a szövetségesük lett, hiszen elnyomta a lépteik zaját.
Meglendült a faltörő kos. Sorra kibiztosították a fegyvereiket. Az esőben is jól hallatszó, tompa reccsenés jelezte, hogy szilánkosra tört a faajtó.
Feltárult előttük a feneketlen sötétség.
A halványzöld szemű férfi a fegyverét előreszegezve besurrant.
Berger az esőben is hallotta a saját, furcsamód igen lomha szuszogását. Megnyúlt az idő.
Zaj hasított bele a vihar zúgásába. Először nem tűnt emberi eredetűnek, aztán átalakult. Inkább meglepett, mintsem fájdalmas volt: a halálos rettegés eltéveszthetetlen hangja.
Berger hallotta a saját fájdalmas nyögését, a fájdalomét, ami nem verhet benne gyökeret, nem állíthatja meg! Vetett egy gyors pillantást az ajtó mögötti sötétségbe, majd megfordult. Az ablak alatt guggoló Őzike lövésre készen tartotta a fegyverét, a másik kezében az elemlámpáját szorongatta, barna szeme tisztán, értelmesen csillogott.
– Csapda! – suttogta.
– Elkéstünk. Már megint – hallotta a saját hangját az ajtón belépő Berger.
A szerkezet, amelyet az előszoba falára szereltek, meghatározott magasságban és irányban lőtte ki a késpengéket. Őzike a bal kéz felőli, félig nyitott ajtóra világított a lámpájával. Ott lehet a nappali…
Berger intett a mögötte álló két férfinak, és a jobb kéz felőli lépcsőre mutatott.
A kollégái fölmentek az emeletre. A zseblámpájuk fénycsóvája táncolt egy kicsit a lépcső fölött, a mennyezeten, majd újból elsötétült minden. Berger és Őzike lassan ismét a bal oldali, félig nyitott ajtó felé fordult.
Elő a tükröt, nézzük, nincs-e valahol csapda! Tiszta a levegő… Előbb Berger osont be a sötétbe, majd Őzike is követte, és közben fedezték egymást. Sivár, spártai berendezésű nappalit láttak a zseblámpáik gyér fényénél, majd a már-már steril hálószoba következett, utána pedig a hasonlóan fényesre sikált konyha. Szagokat egyáltalán nem éreztek.
A konyhában hagytak fel minden reménnyel, amikor látták, hogy milyen makulátlan tisztaság honol a helyiségben.
És milyen üres.
Amikor visszaértek az előszobába, a két kollégájuk már lefelé jött a lépcsőn. Az elöl haladó szótlanul megrázta a fejét.
Most világosabb volt a helyiségben, mint az előbb, és a sebesült bajtársuk már nem üvöltött, csak nyöszörgött. A verandán két hosszú, vékony, nyeletlen késpenge hevert. Az eső lemosta róluk a vért, és az egész verandáról is.
Makulátlan tisztaság…
Berger tekintete a veranda csaknem két méter magas lépcsőjén állapodott meg. Aztán visszament a hallba.
– Itt pince is van.
– Biztos? – kérdezte Őzike. – Pinceajtó nincs sehol.
– Az nincs – mondta Berger. – Csapóajtót keress a padlón. Kesztyűt fel.
Gumikesztyűt húztak, majd szétváltak, és felhuzigálták a redőnyöket. Az ablakokon beszüremlett az esőben megtörő fény. Berger elhúzta az ágyat, majd arrébb vonszolta a komódot is. Semmi. A többi helyiségből hasonló zajokat hallott, majd végül Őzike szólt át fojtott hangon a konyhából:
– Gyere ide!
A nő a hűtő melletti padlószakaszra mutatott.
Berger már látta is a négyszöget, amely valamivel halványabb volt, mint a padló többi része. Közös erővel meg a három, épségben maradt kollégájuk segítségével arrébb tolták a hűtőszekrényt.
A hűtő és a tűzhely között a deszkapadlón egy négyszög alakú fedlapot láttak, de fogantyút nem találtak.
Berger merőn nézte a négyzetet. Ha feltörik, minden megváltozik. Akkor már végképp alászállnak a sötétbe…
*
Október 25., vasárnap, 10:24
Föl kellett feszegetni a csapóajtót. A négy férfi vette kezelésbe különféle konyhai eszközökkel. Amikor már engedett néhány centit, Berger leállította őket. Bevilágított a fedél alá a zseblámpájával, Őzike pedig bedugott a résbe egy tükröt. Miután nem láttak rejtett csapdát, folytatták a munkát. A felfeszített fedél nagy csattanással a padlóra dőlt. A mélyből porfelhő szállt fel, majd csönd lett.
Újra csönd lett…
Berger visszakapcsolta az elemlámpáját: pár lépcsőfokot látott. Fegyverét, lámpáját előreszegezve beugrott a nyílásba.
Újfent markába kaparintotta a sötétség. A lámpa fénye többet rejtett el, mint amennyit megvilágított. Töredezett világ vette körül: a klausztrofóbiásan szűk járat fala meg a további sötét lyukakba vezető, félig nyitott, alacsony ajtók, amelyek mögött másként, újszerűen hatott a sötétség, de lényegét tekintve ugyanaz a sötétség volt.
A teljes pince nagyobb volt, mint várta, és minden létező irányban ajtók nyíltak. A cementfal lényegesen újabbnak tűnt, mint fönt a házban.
Sűrű volt a levegő, nem maradt hely mellette semmi másnak. Ablak sem volt, így világosságnak nyomát sem látták – leszámítva az öt kis fénycsóvát, amelyek nem mertek hosszabban elidőzni egy helyen.
A szag egyre erősödött. Illetve inkább különféle szagok egyvelege volt az: ürülék, vizelet meg talán vér… De nem hullaszag.
Berger a kollégái arcát fürkészte: megrendültnek tűntek, ahogy szétszóródtak a nyomasztóan szűk helyiségekben. Berger a bal oldali utolsó fülkét pásztázta végig a lámpájával, de nem volt ott semmi, az égvilágon semmi. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet a pince alaprajza.
– Üres – mondta az egyik ajtó mögül előbukkanó, holtsápadt Őzike. – De ez a szag jön valahonnan.
– Ez a pince aszimmetrikus – jelentette ki kezét a falra téve Berger. – Van még egy helyiség. De hol? Szóródjatok szét – szólt aztán az egyik ajtóból. – A bal oldali fal mentén kutakodjatok. Azt nézzétek, hogy nem más-e valahol a fal színe vagy a textúrája vagy bármi.
Azzal visszament a bal kéz felőli utolsó helyiségbe. A cementfal mindenütt egyformának tűnt, nem volt rajta semmi szembeötlő. Berger belebokszolt: a villámgyors, kemény horogütéstől felszakadt a gumikesztyűje, és az ökléről lejött a bőr.
– Azt hiszem, megvan! – hallotta valahonnan Őzike hangját.
Berger megrázta a kezét, és kilépett a folyosóra. Őzike az egyik jobb oldali fülke sarkában guggolt, az egyik kollégájuk pedig odairányította a lámpája reszketeg fénycsóváját.
– Itt egy kicsit más a fal, nem? – kérdezte a nő.
Berger megállította, és arra kért mindenkit, hogy világítson az elszíneződött foltra. Aztán elővette a mobilját, csinált egy fotót, majd bólintott.
A kollégája az alacsony mennyezetű, szűk fülkében nem tudta jól meglendíteni a faltörő kost, de a fekete henger így is egyből áttörte a falat. Berger megtapogatta: csak gipszkarton volt. Bólintott, mire a faltörő kos nekilendült még néhányszor, és egy téglalap alakú nyílást ütött a falon. Megpróbálták kiszélesíteni, de vastag betonba ütköztek. Egyelőre ekkora lyukkal kellett beérniük.
Egy a végtelenbe nyíló lyukkal.
A bedugott tükör koromsötét volt. Berger látta Őzikén, hogy tudja, rajta a sor, hiszen ő fér át a lyukon a legkönnyebben. A nő Berger felé fordult. A férfi észrevette a szemén, hogy fél.
– Légy óvatos – mondta a tőle telhető leggyengédebb hangon.
Őzike megborzongott, majd letérdelt, lehajtotta a fejét, és meglepően könnyedén átcsusszant a fal túloldalára.
Telt-múlt az idő. Több is eltelt a kelleténél.
Bergernek a szívébe markolt a rémület. Belényilallt, hogy Őzike eltűnt, és ő küldte be védtelenül a pokolba.
Berger a kollégáira szegezte tekintetét. Holtsápadtak voltak, és egyikük kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a remegő bal kezén. Berger vett egy nagy levegőt, és átkúszott a nyílás túloldalára, az ismeretlen, felderítetlen sötétségbe.
Odaát Őzikét látta meg először, ahogy mindkét kezét a szájára tapasztva áll. Aztán a helyiség túlsó vége felé vándorolt a tekintete. A padlón, meg egy bizonyos magasságig a falon is, foltok éktelenkedtek: jó nagy foltok. A szag pedig immár orrfacsaró bűzzé erősödött.
Nem, nem is csak egy, hanem egyszerre többféle bűzzé.
Őzike oldalt, a fal mellett állt. Felfigyeltek egy kis területre, amelyet két korhatag tartóoszlop határolt. A betonpadlónak azon a részén, egy felborult vödör mellett, hatalmas foltot láttak, a falnak a két oszlop közé eső szakaszán pedig hasonló színű, de még nagyobb folt éktelenkedett. Ez utóbbi egyértelműen más forrásból származott.
– A kurva életbe! – fakadt ki Őzike.
Berger végigkövette a szemével a falon lévő folt mintázatát – és megcsapta az orrát a szaga, amelyet még a vödör kiömlött tartalmának bűze sem tudott elnyomni.
Ennyi vér szagát az sem nyomja el…
De a folt már teljesen megszáradt, magába szívta a fal. Tehát nemcsak úgy szimplán elkéstek, hanem nagyon, de nagyon elkéstek.
Berger jól megnézte magának a négy falat. Mintha mondani akartak volna neki valamit. Mintha sikítottak volna…
Őzike közelebb lépett hozzá. Összeölelkeztek, épp csak egy pillanatra. A szégyen még várhat.
– Jobb lesz, ha nem nyúlunk semmihez – mondta Berger. – Menj előre!
Aztán betette a bizonyítéktároló zacskóba, amely alig volt nagyobb, mint maga a fogaskerék. Miután lezárta és zsebre dugta a zacskót, többféle szögből is lefotózta az oszlopokat, majd a padlóra száradt folt felé fordult, és lefényképezte azt is. Utána végigfuttatta a lámpája fénycsóváját a vérrel befröcskölt falon, és újabb képeket készített. Azokat a faldarabokat is fotózta, amelyek nem voltak véresek.
Olyan gyorsan végzett mindezzel, hogy a többiek nem is kiáltottak be neki, hogy megvan-e még. Átdugta a lyukon a két kezét, hogy húzzák ki.
Fölmentek a lépcsőn, majd egyesével kiléptek a verandára, a bénító fénybe. Már alig esett. Berger és Őzike közel húzódtak egymáshoz, és teleszívták a tüdejüket a szabad levegővel.
A helyszínelők már türelmetlenül toporogtak. Robin, a Törvényszéki Szakértői Központ túlsúlyos vezetője, rögtön neki is vágott a lépcsőnek, de rajta kívül, hála az égnek, nem láttak fejest, így Allant sem. A sebesült kollégájuk már nem volt ott, ahogy a mentőautó sem, a rendőrségi furgonok kék lámpája viszont még javában villogott. A kamerás-mikrofonos tudósítók a kordonhoz préselődtek, és feltűnően megszaporodtak a bámészkodók is.
Az öreg Rolexére pillantott. Még nem szokott hozzá, hogy ez az óra van a csuklóján, hiszen minden vasárnap másikat tett föl. Szép lassan kúsztak előre a mutatók. Berger szinte látta, ahogy a leleményes kis szerkezet „előketyegi” a másodperceket a semmiből.
Aztán Őzike felé fordult. Először úgy tűnt, hogy a nő is az órát nézi, de Berger hamar rájött, hogy valamivel lejjebb, a kézfejére irányul a tekintete. A jobb kezére, amelyet még úgy-ahogy takart a gumikesztyű.
– Vérzel – szólalt meg a nő.
– Semmiség – felelte Berger, és lehúzta a kesztyűjét, majd vágott egy grimaszt.
Őzike rávillantott egy kurta mosolyt, majd az arcára emelte a tekintetét. Jól megnézte magának, a kelleténél is jobban.
– Mi az? – kérdezte bosszúsan Berger.
– Már megint?
Bergernek feltűnt, hogy Őzike jól megnyomja a szavakat, de azért értetlenkedett egy kicsit.
– Hogyhogy már megint?
– Amikor beléptünk a házba, azt mondtad, elkéstünk. „Már megint.”
– És?
– Ellen az első esetünk, nem?
– Örömmel hallom, hogy jelen időben mondod.
– Ellen nem halt meg – felelte Őzike.
De továbbra is rezzenéstelen tekintettel figyelte.
– Már megint… – visszhangozta nagy sóhaj kíséretében a férfi.
– Igen? – unszolta a nő.
– Ezt tágabb, egzisztenciális értelemben mondtam – folytatta Berger, majd megvonta a vállát, és hozzátette: – Az „elkéstünk” pedig a mottóm.
Közben elállt az eső.
*
Október 25., vasárnap, 19:23
– Csapda?
Allan Gudmundsson főfelügyelő a jelek szerint úgy döntött, hogy előad egy ledorongolásparódiát. Bergernek felfordult a gyomra a produkciótól.
– Igen – felelte ártatlan képpel. – Az az aljas szerkezet bízvást nevezhető csapdának.
– Tudod jól, hogy nem ezt kérdeztem.
– Hát mit kérdeztél?
– Mi a francért mondtad a gyorsreagálású egységnek, hogy figyeljenek a csapdákra?
– Sokra mentünk vele…
– Nem ez a lényeg. Miért mondtad?
– Azért, mert a rohadék nem hagyott maga után semmi nyomot. Azaz okos az ürge. Ennyi. Van olyan okos és veszélyes, hogy becsapdázza azt az elhagyatott, világvégi odúját.
– Ezt már a cím alapján is sejteni lehetett, nem? – dörögte Allan. – Tudtátok, miféle ház az!
Berger uralkodott magán, nem szólt semmit, pedig sok minden volt a nyelve hegyén. Kinézett az ablakon. Időközben újra eleredt az őszi eső, és szuroksötét volt odakint. A csapat nagy része már távozott a főkapitányságról. Őzike még ott volt, Berger látta a képernyő által megvilágított arcát a két, egymásra merőleges ablakon keresztül, amelyeken vastag csíkokban folyt le a víz.
– Ne csináld, Sam! – bődülte el magát váratlanul, roppant harciasan Allan. – Te hazudsz nekem!
Berger hirtelen rádöbbent, hogy simán el tudna aludni ott helyben. Lehunyná a szemét, és Allan rikoltozása szépen álomba ringatná…
De talán jobb, ha mégsem.
– Hazudok? – kérdezett vissza, leginkább azért, hogy leplezze a közönyét.
– Amíg csak ártatlan kis füllentésekről volt szó, nem akartam foglalkozni a dologgal. – Allan most jóval szelídebb hangon beszélt, nyilván rákészült a nagy crescendóra. – De az, hogy fapofával a főnököd szemébe hazudsz, arra utal, hogy a konteód szintet ugrott, és ez veszélyes!
– Nagyon hamar átmentél bürokratába, Allan.
– Félresiklott az akciód, és most úgy próbálod fedezni magad, hogy hazudsz a főnöködnek! Szerinted ez fenntartható hosszú távon?
– Mit kellett volna másképp csinálnom? – kérdezte vállvonogatva Berger. – Nem mentem volna ki a címre? Vagy nem szóltam volna a csapatnak, hogy csapda lehet a házban?
– Most inkább arról van szó, hogy mit fogsz csinálni nagy valószínűséggel a jövőben.
– Például elkapok egy sorozatgyilkost?
Allan gondosan előkészített crescendója elmaradt, de egy szimpla sóhajnál erőteljesebb, hosszan elnyújtott fújtatásra azért futotta tőle. Lenyűgöző tüdőkapacitás az ő korában, gondolta Berger, ez az ember életében nem szívott el egy szál cigit sem…
Allan a szavakat lassan, színpadiasan ejtve folytatta:
– Itt még csak gyilkosról sincs szó, Sam. Maximum egy emberrablóval van dolgunk. Svédországban nyolcszáz ember tűnik el évente, a túlnyomó többségük önszántából. Az több mint két ember naponta. Az nem megy, hogy kipécézel párat a szándékosan eltűnt személyek közül, és kijelented, hogy egy sorozatgyilkos végzett velük, akit nem lát rajtad kívül senki. Hiszen ebben az országban nincsenek is sorozatgyilkosok! Csak a korrupt ügyészek meg a túlbuzgó zsaruk fejében léteznek, márpedig a túlbuzgó zsaruk még a korrupt ügyészeknél is rosszabbak.
– Szóval nincs gyilkos? – kérdezte nyomatékosan Berger.
– Nincs áldozat, Sam.
– Te nem jártál abban a pincében, Allan. Megesküszöm neked, hogy vannak áldozatok.
– Láttam a képeket, és beszéltem a patológussal. A vér több fázisban, különböző alkalmakkor száradt rá a falra. Továbbá úgy tűnhet, mintha több vér lenne, mint amennyi ténylegesen van. Ami nem több, mint három deciliter. Abba nem hal bele senki.
Berger az Allan mögötti falat bámulta. Teljesen csupasz volt.
– Ha a lányt nem holtan vitték el onnan, akkor lehet, hogy még mindig él – mondta. – De nem sokáig.
Az oxigén mínusz 218 Celsius-fokon fagy meg. És mivel a levegő két másik fő komponensének, a nitrogénnek és az argonnak valamivel magasabb a fagyáspontja, a levegő akkor fagy meg, amikor az oxigén megfagy. Ennek fényében csak az történhetett, hogy Allan Gudmundsson főfelügyelő irodájában, a stockholmi rendőr-főkapitányságon, ha csak egy röpke pillanatra is, de mínusz 218 fokra csökkent a hőmérséklet. A két férfit ugyanis fagyos légoszlop választotta el egymástól.
Végül Allan törte meg a csendet.
– A vércsoportja B negatív. Svédországban ez a második legritkább vércsoport. A lakosság két százaléka B negatív, köztük Ellen Savinger. De nem csak ilyen vérnyomokat találtunk.
Még mindig ott lebegett kettejük közt a fagyott légtömb. Berger hallgatott.
– A pozitív vér is volt bőven, és ez összezavarta a helyszínelőket – folytatta Allan. – Te nem vagy véletlenül A pozitív, Sam? Mert a kis fülkén kívüli falakon találtak ilyen vért, meg bent, a padlón is. És bőrfoszlányok is voltak.
Allan Berger jobb karját vizslatta. A kézfejét nem láthatta, mert eltakarta az asztal. A főfelügyelő megcsóválta a fejét.
– Még várjuk a két DNS-vizsgálat eredményét, de igazából nincs is rá szükség.
– A lány tizenöt éves – mondta Berger. Igyekezett nem fölemelni a hangját. – Tizenöt éves, és ott volt majdnem három hétig. Ott volt abban a sötét, büdös lyukban, bassza meg, ahol vödörbe kellett szarnia, és egy időnként felbukkanó elmebeteg volt az egyetlen társasága! Rengeteg vért vesztett. Tényleg én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jut az ördög? És ez az ördög nem valami naiv kezdő, csinált már ilyet máskor is! Méghozzá alighanem jó sokszor!
– Ez nem érv, Sam. A bizonyíték, az már az.
– A bizonyíték nem csak úgy kipattan az ember fejéből – közölte Berger. – Bizonyítékokat úgy gyűjtünk, hogy nem siklunk el a nyomok fölött, és felgöngyölítjük az elvarratlan szálakat. Bízunk az ösztönünkben, a tapasztalatunkban, és a nyomokból a végén bizonyíték lesz. Allan, az ég szerelmére, szerinted csak üljünk ölbe tett kézzel, és várjuk a bizonyítékokat? Te így képzeled a rendőri munkát?
– Hogyhogy nem ismerted az épület alaprajzát?
– Mi?
– Nem tudtad, hogy van pince. Hogyhogy nem tudtad?
– Te is tudod, hogy nagyon hirtelen jött ez a nyom. Azért kértelek meg, hogy ránts össze egy gyorsreagálású egységet, mert nem akartam, hogy Ellen egy perccel is tovább várjon a szükségesnél.
– Képzeld el, mi lett volna, ha a lány ott ül – mondta Allan. – Ha megvan az alaprajz, egyből beronthattatok volna a pincébe, és lett volna rá esély, hogy megmentitek. Ha viszont az elkövetővel együtt ott van, és úgy alakul a dolog, ahogy alakult, akkor alighanem meghal miattatok! Meghalt volna, mert lassúak voltatok, és felkészületlenek. Amatőrök, a kurva életbe!
– Lényegében meghívót küldött nekünk – motyogta végül.
– Most meg miről beszélsz? – sóhajtott fel Allan.
– Gondolj bele így utólag! Egyszer csak, majdnem három hét múltán, előkerül egy új tanú. Kapunk egy címet Märsta külterületén, az erdő mellett, ahol valaki megpillantott egy lányt egy agglegény házában, akit nem ismer senki. Nekünk, ügyeleteseknek, gyorsan kellett cselekednünk, és egy csomó opció nem állt rendelkezésre, mert vasárnap van. A märstai önkormányzat például nem talált tervrajzot az épületről, pedig kitartóan nyaggattam őket, hogy keressék. Aztán odaérünk, és az első dolog, amibe belebotlunk, egy szerkezet – igen, csapda! –, amelyről el sem tudtuk képzelni, hogy ilyen kifinomult lehet. Így már talán érthető a dolog, nem, Allan?
– Késpenge a bicepszbe. Én el tudom ezt képzelni. Már meg is tettem.
– Két dolog. Egy: a szerkezet direkt a védőmellényt viselő rendőrökre volt beállítva, a mellény oldalára célzott. Kettő: nem fejmagasságban lőtte ki a késeket. Tehát nem az volt a cél, hogy halálos sebet ejtsen, hanem hogy gúnyt űzzön belőlünk: a kőkemény zsaruk halálra rémülve fetrengenek a padlón. És hibátlanul elő volt készítve minden. Úgy tűnik, az emberünk nagy híve a precizitásnak.
– Mintha még nem kérdezted volna meg, hogy van Ekman.
– Ekman? – kiáltott fel csodálkozva Berger.
– A kollégánk, aki a késeket kapta a karjába.
– Hogy van?
– Nem tudom. Folytasd.
– Ez a csapda díszszalag egy nagy csomagon. Sorra le kell fejtenünk a többrétegű csomagolást, mint abban a kézről kézre adogatós játékban. A szalag után át kellett jutnunk az első rétegen, a konyhapadlóba ágyazott rejtett csapóajtón. Aztán jött az újabb kibontandó csomag: át kellett törnünk a falat. Az emberünk csak azután engedett be minket a szentélybe, hogy kioldoztuk a szalagot, és kinyitottunk két csomagot.
– Értem, mire gondolsz – bólintott Allan. – De ez már csak utólagos okoskodás, ahogy te is mondtad. Akkor és ott mindebből nem tudtál semmit. Meg kellett volna szerezned a tervrajzokat, hogy maximális hatékonysággal csaphassatok le!
– Úgy éreztem, hogy ajándékot kaptunk – magyarázta Berger.
– Hát persze hogy úgy érezted. Sam Berger, a szuperzsaru. De akkor mi a francért rohantál annyira?
– Azért, mert volt némi mikroszkopikus esély arra, hogy korrekt a tipp! Hogy kiszabadíthatjuk Ellent, és elfoghatjuk az elrablóját!
Gudmundsson főfelügyelő felállt a gyér bútorzatú irodájában.
– Nem erősséged a dolgok átgondolása, Sam, de ezúttal még futni hagylak. Hogy mit érzel, azt nem tudom kontrollálni, de a nyomozás irányvonalára vonatkozóan egyértelmű parancsot adhatok. Az irányvonal tehát az, hogy Ellen Savingert az iskolája előtt rabolták el Östermalmban, azaz itt, Stockholmban, immár több mint két hete. Ez minden, ennél többre nem jutottatok a csapatoddal. Nem találtatok az égvilágon semmit, ami alapján továbbléphetnétek.
– És ez napnál világosabban arra utal, hogy az emberünk nem először csinálja, Allan.
– De ezt nem támasztja alá semmi, Sam. Ez csak elrugaszkodott találgatás, amit nem oszthatsz meg a csapatoddal, mert szigorúan megtiltom. Sőt, mostantól még szigorúbban, mint eddig, hála ennek az úgynevezett „rajtaütésnek.” Ha úgy döntesz, hogy semmibe veszed a parancsaimat és a tilalmamat, ki leszel rúgva.
– Ezt most úgy veszem, hogy viccelsz.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Farkasszemet néztek egymással. Allan arca rezzenéstelen maradt. Ha viccelt, azt nagyon jól leplezte. Végül elfordította a tekintetét Bergerről, majd nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Szóval, most mit lépsz?
– Végigveszem az ügyet Őzikével, amint tudom. Vissza kell mennünk a legelejére, az alapokhoz.
– Nem hívhatod Őzikének a kolléganődet, Sam. Ez egyszerűen fura, ennyi erővel akár „drágámnak” is szólíthatnád. Már hallottam is olyan panaszt, hogy itt felütötte fejét a szexizmus.
– Úgy hívják, hogy Desiré Rosenkvist – magyarázta Berger. – Márpedig egy zsarut kurvára nem hívhatnak Desiré Rosenkvistnek! Az Őzike csak annyit jelent, hogy nem szarvas, hanem őz. Úgyis olyan őzikeszeme van.
– Ja, hát akkor tényleg nincs itt semmi látnivaló – mondta Allan, miközben kitessékelte az irodából Bergert. – Szexizmus? Ugyan már!
Arne Dahl: Valaki figyel
Animus, 2021
