„Vannak örök labdaszedők.
Mások labdáit kutatva
csak ők tudják mit rejt a völgy
és milyen a vad kórók illata.
Nevüket nem jegyzik fel soha.
Meséik kimondatlan elenyésznek,
mint a téli köd tavaszra.”
(V. Z.)
Thimphuban sétálva már az első napokban feltűnik, hogy a bhutániak szeretik a focit. Az autókon és a taxikon külföldi csapatok matricái virítanak, a videotékák falait világhírű futballcsapatok zászlói és focistáinak fényképei lepik el. A bárokban és éttermekben a tévében az indiai sorozatok mellett leginkább focimeccseket lehet látni, és a városban számos kis- és nagypályán rúgják a bőrt a srácok. A legnépszerűbb idegen csapatok sorában láthatóan a Chelsea, a Liverpool, a Manchester United és a Barcelona végez az élen, és a legfanatikusabb hívők kedvenc csapatuk sálját terítik a hagyományos népviselet fölé. Később láttam, hogy a fiatalok közül néhányan még a király születésnapján, február 21-én, a városi Changlimithang futballstadionban rendezett évenkénti ünnepségen is viselik e modern ereklyéket.
Ugyanitt 2014-ben egyik este – az új műfüves nagypályán – láttam őfelségét, a királyt is focizni. Szabályos, barátságos mérkőzés volt, bírókkal, reflektorokkal, csapatonként egységes mezekben. A csapatokat a király testőrei és állami hivatalnokok alkották. A király főleg a középpályán és a csatársorban játszott, szorosan nem fogta senki, többnyire megfontoltan cselezett és passzolt, és minden jól eltalált kapura lövése tapsot aratott az összes játékos és a hivatalos nézők körében. Majd amikor a szünetben bevonult az öltözőbe, minden jelenlévő vigyázzba állt.
Az első napokban vendéglátómat, Dorji Tashit elkísérem a városi autószervizbe, hogy megnézze, hogyan halad összetört kocsijának javítása, illetve hogy megismerkedjek két, itt működő vállalkozással, amelyeket a Loden Alapítvány támogat. A városközpontba visszamenet arra kérem, hogy álljon meg két egymás melletti focipályánál, hogy megnézzem kicsit közelebbről a létesítményt.
Amikor hívatlanul belépünk, a Szövetség főtitkára szívélyesen fogad, és én lelkesen, többek között elmondom neki, hogy mennyire szeretek focizni, és hogy remélem, itt Bhutánban is lesz alkalmam rá. Rögtön közli, hogy ő és a barátai rendszeresen játszanak, ezen a hétvégén is lesz meccs, és ha érdekel, beszállhatok. Gondolkodás nélkül rávágom, hogy benne vagyok, és telefonszámot cserélünk. Mint később kiderült, ez nagy hiba volt, mert a meccs elképzelhetetlenül megviselt.
Már az furcsa volt, hogy a pár nap múlva esedékes mérkőzés helyszíneként a rendőrlaktanyát adták meg. Majd amikor odamentem, kiderült, hogy egy kedélyes, hétvégi kispályás meccs helyett nagypályán fogunk játszani, kilencven percet, bíróval. És az ellenfél nem más, mint a helyi rendőrcsapat! A mi csapatunk a Szövetség főtitkárának a barátaiból, ismerőseiből állt, és most éppen velem egészült ki. Elmondták, hogy rendszeresen játszanak egymás ellen, de eddig mindig a rendőrök győztek. Ahogy az ellenfélre néztem, ezen egyáltalán nem csodálkoztam: jó kondícióban lévő, elszánt fiatalemberek alkották a rendőrcsapatot, több cserejátékossal. Ráadásul, mint kiderült, a netán meglévő technikai fölényünket sem könnyű gólokra váltani, mert a földes, köves, hepehupás pályán egy egyszerű labdalevétel, csel vagy passz is komoly feladatnak bizonyult. Itt csak a fizikum számított!
Ráadásul a tűző napon a rendőrök komoly iramot diktáltak, és mintha mindenki rám – az európai vendégjátékosra – vadászott volna, amit hamarosan vérző lábaim is bizonyítottak. Próbáltam felvenni a ritmust, küzdöttem a meleggel is, majd a nap lement, a levegő hirtelen lehűlt, és én hihetetlenül komoly mentális és fizikai sikernek könyveltem el, hogy túléltem az első félidőt, majd végül az egész mérkőzést. Egyedül az adott némi biztatást és megnyugvást, hogy a pályáról, a laktanya falain túl jól látszott a városi kórház fehér épülete, amelynek a közelsége adott némi esélyt, ha netán összeesnék, és sürgős segítségre szorulnék. Talán mondanom sem kell, ezen a napon megint a rendőrök győztek.
A későbbiekben inkább maradtam a kispályás focinál, hetente csatlakoztam különböző csapatokhoz, pár hét után a szervezetem is hozzászokott az új körülményekhez, és már tudtam élvezni a játékot. Hamar feltűnt, hogy a bhutáni grundfociban elsősorban a serdülők kiforratlan stílusa az uralkodó, már csak azért is, mert leginkább fiatalok játsszák. Minden játékos a labda felé szalad, és körülötte kering-gomolyog, taktikus helyezkedés nincs, és mindenki le-föl rohan, ahelyett, hogy a labda menne. És persze önző módon mindenki gólt akar lőni, inkább, mint hogy passzolna.
A főleg kispályán játszó baráti társaságok mellett körülbelül 1200 igazolt játékossal büszkélkedhet Bhután, a nemzeti bajnokságban pedig hat csapat vesz részt: Ugyen Academy, Transport United, Thimphu,Thimphu City, Phuentsholing, és Paro United. A nemzeti tizenegy soha nem volt túl sikeres, sokáig a FIFA világranglista végén kullogott. Nem volt ez másként 2002 júniusában sem, amikor Bhután a másik sereghajtót – a karibi Montserrat csapatát – fogadta, és amely ellen 4–0-ás győzelmet aratott.
A két kis ország viszonylag csekély számú lakosságán kívül valószínűleg senkit nem érdekelt volna a barátságos meccs eredménye, ha a mérkőzésről nem készül egy dokumentumfilm, „A másik döntő” (The Other Final) címmel. Miért másik? Mert néhány nap eltéréssel – a mérkőzéssel egy időpontban – Japánban játszották a labdarúgó világbajnokság döntőjét, ahol Brazília legyőzte Németországot. A film holland rendezője a két kevésbé sikeres csapat találkozásával szerette volna megmutatni, hogy a foci mindenkié, és a játék öröme nem függ a színvonaltól. Ezt a filmet nagy sikerrel mutatták be szerte a világon, többek között 2013-ban Budapesten a Művész moziban, a világ első bhutáni filmfesztiválján.
Lehet, hogy új fejezet nyílik a bhutáni foci történetében? Legalábbis a férfiaknál, mert a női focisták feltámadása még várat magára.
Bhutánban a foci nemcsak a királyt és az átlagembert hozza lázba, hanem egy olyan nagy tekintélyű buddhista tanítót is megihletett, mint Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpocse (Dzongszár Dzsamjang Khjence Rinpocse), más néven Khyentse Norbu (Kjence Norbu). A bhutáni születésű Khyentse Norbu hét éves volt, amikor a lámák úgynevezett tulkuként, azaz újjászületett bölcs tanítóként azonosították. A Rinpocse tanácsadóként részt vett Bernardo Bertolucci „A kis Buddha” című filmjének elkészítésében, majd az itt tanultakat is kamatoztatva, 1992-ben leforgatta első filmjét. A „Phörpa” (The Cup, magyarul „Isteni játék”) című vígjáték olyan fiatal tibeti szerzetesekről szól, akik annyira szeretik a focit, hogy különböző kalandokon és nehézségeken keresztül megszervezik, hogy a szigorú, hagyománytisztelő kolostorban műholdas adáson keresztül megnézhessék a világbajnoki döntőt.
Beszálltam én is közéjük, sárban, porban rúgtuk a bőrt, futottunk átszellemülten, és sosem felejtem el, amikor a kicsik ügyesen és gyorsan cselezve sáfrány színű csuhájuk alá rejtették a labdát, amit ma is hiába keresek. Eltűnt, mint a szent Jomolhari csúcsa a délutáni ködben.
Valcsicsák Zoltán: Álmomban Bhutánban ébredtem
Oniva, 2020: bhutankonyv.hu
