A mérsékelt égövön élő ember mindig is tartósított, másképp nem jutott volna élelemhez a téli és a kora tavaszi időszakban. Aszalt, főzött, savanyított, szárított és füstölt évezredeken keresztül, de persze – ha tehette – friss gyümölcsből, zöldségből és húsból készítette az ételeket. Még a városlakók is, akik csak a piacon vehettek hozzávalókat, maguk tettek el télire. A húst – ha csak nem akkora állatról volt szó, melyet nem lehetett egyszerre elfogyasztani – leginkább „lábon járva”, vagyis „élve tárolták”. Ha egy csirke nem kelt el egyik nap, a másikon még eladhatták. Vágott állattal ez nehezebben ment volna. A századfordulón épült vasutas- és munkáslakótelepek szabványos lakásaihoz nem egy helyen szabványos ólakat is terveztek: így mindenki tarthatott haszonállatot otthon. Ez az élőállat-értékesítés érdekes módon a 21. században, a bevásárlóközpontok korában is megmaradt: igaz, ma már csak halat vehetünk így a hipermarketekben.
A múlt század második felében lezajlott változáshoz számos technikai újításra volt szükség. A konzervdobozt már a 18. század végén feltalálták, de kezdetben csak a hadsereg használta, a katonák ellátása ugyanis elképzelhetetlen volt tartósított élelmiszerek nélkül. A légmentes lezárás viszonylag könnyen ment, a gondot sokáig a kibontás jelentette. Az eleinte vastag falú fémdobozokat vésővel és kalapáccsal, a fronton bajonettel, késsel, esetenként puskalövéssel próbálták kinyitni. Ez persze legalább annyira veszélyes volt, mint az ólom, amivel időnként a fedeleket leforrasztották. A 19. század tehát a konzervnyitás fejlesztéséről is szólt, és számos megoldás született. Ma már szinte csak a füllel lehúzható fedelű és a konzervnyitóval bontható változatokat ismerjük, de néhány évtizede még ott lapult szinte minden konyhaszekrény valamelyik fiókjában egy „szardíniásdoboz-nyitó kulcs” is. Ezt a fedél túlnyúló nyelvecskéjére húzták, és egyszerűen feltekerték vele a tetőt.
A kőbányai Első Magyar Konzerv- és Ércárugyárat 1882-ben alapították. A híres iparmágnás Weiss család érdekeltségébe tartozó üzem elsősorban a hadsereget látta el hús- és kávékonzervekkel, s csak kisebb tételben gyártott gyümölcs-, zöldségkonzerveket, leveskivonatokat a lakosság számára. Később ennek az üzletágnak a jelentősége is megnőtt, 1924-ben pedig megjelent a Globus márkanév, mely a háború utáni államosítással sem tűnt el. Sőt a korszak emblematikus brandjévé vált.
A konzerv mellett a másik fontos változást a hűtés és a fagyasztás elterjedése jelentette. A hűtés technológiája nagyjából egyidős a konzervekével, története több mint kétszáz éve kezdődött. Igaz, csak jóval később, a huszadik században terjedt el annyira, hogy jelentősen befolyásolni tudja a termelést és a kereskedelmet. Az első magyar hűtőház már a múlt század elején megépült, és már a háború előtt beindult nálunk a mélyhűtött áruk gyártása is. 1947 óta létezik a Mezőgazdasági Ipar Rt., röviden MIR márkája: a MIR Elite. Később ez lett a népszerű Mirelite. Sőt, egy idő után már csak „mirelit”, mely a mélyhűtött élelmiszerek szinonimájává vált.
Az első, nagyközönségnek szánt hűtőgép-modelleket a tízes-húszas években kezdték gyártani, a harmincas évek végén pedig már a fagyasztórekeszek is megjelentek. Az 1952-ben alapított jászberényi Fémnyomó és Lemezárugyárnak elég ártatlan neve volt, de valójában töltényhüvelyeket állított elő. Ám – miután az ötvenes évek végén elkészítették az első, saját tervezésű hűtőgépet – fokozatosan átálltak a később Lehelnek nevezett hűtőszekrények gyártására. Emellett leginkább a szovjet Szaratov márka terjedt el, mely annyira általánossá vált, hogy még egy Lázár Ervin-mesében is felbukkan.
A konzerválás és a hűtés nem csak kényelmesebbé tette a mindennapokat és gazdaságosabbá az élelmiszeripar működését, de teljesen átalakította a táplálkozást. A nyolcvanas évekig nem igen volt jelentős zöldség- és gyümölcsimportunk, leszámítva a kizárólag télen kapható „déli gyümölcsöket”. Ez utóbbi szinte kizárólag a banánt, a narancsot és a citromot jelentette. Ha nem is számítottak luxuscikknek, azért egyáltalán nem voltak hétköznapi élelmiszerek: sok teába csak citrompótló jutott.
A konzerveknek és a fagyasztott áruknak köszönhetően azonban nem csak télen lehetett hozzájutni a nyári zöldségekhez és gyümölcsökhöz, de sok minden egyszerűbbé, tervezhetőbbé vált. Egyre több készétel jelent meg, a boltok polcait és raktárait pedig sokkal egyszerűbb volt feltölteni konzervdobozokkal, mint könnyen romló áruval. A hagyományos élelmiszerüzletek megjelenése kezdett átalakulni. Mai szemmel egészen furcsának hatnak azok a képek például, ahol egy népbolt pultja mögött dobozoktól és üvegektől roskadoznak a polcok. A forma még a régi, a tartalom már új.
Amíg egy hentes- vagy egy zöldségüzlet esetében indokolt volt a pult és az eladó, aki kiméri az árut, a konzervbolt esetében ez teljesen feleslegessé vált. Minden ki volt porciózva és be volt csomagolva. Eljött az önkiszolgáló üzletek ideje. Ma szinte minden élelmiszerüzlet így működik: a kosarunkba – a rendszerváltás óta a legtöbb helyen a bevásárlókocsinkba – pakoljuk az árut és a pénztárnál fizetünk. A szokatlan, izgalmasan újszerű megoldást bemutatóterekben reklámozta a Közért vállalat az 1960-as OMÉK-on. A konzervek és a tartós élelmiszerek mellett már hűtőpult is volt a tejtermékeknek és az „előrecsomagolt húsáruknak”.
Az önkiszolgáló üzletek sikere további lépésekre sarkallta a kereskedelem modernizálóit. Mi lenne, ha teljesen automatizálnák az élelmiszerboltokat? Nem csak a ma is jól ismert kávé-, üdítő- és édességautomatákkal próbálkoztak, de a hűtött cukrászsüteményektől a kenyérig nagyon sok mindennel. A szigorúbb szabályozások bevezetéséig cigarettát is árultak ilyen módon. Szabályos automata Közérteket állítottak fel, melyek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Érdekes, hogy egy másik, akkoriban indult kezdeményezés is elhalt idővel, pedig fél évszázaddal később kiderült, hogy nagyon is életrevaló ötletről volt szó. A fennmaradt képek tanúsága szerint ugyanis a házhoz szállítással is kísérletezett a Közért. Az internet megjelenése előtt ez azonban még nem volt igazán működő modell.
Az élelmiszeripar korszerűsödése azonban nem csak a kereskedelmet formálta újra, de a lakásépítésre is kihatott. A szocialista családmodellben két kereső volt, napközben a gyerekek az iskolai, óvodai közétkeztetésben vettek részt, a szülők a munkahelyi étkezdében ebédeltek. Az otthoni főzés szerepe lecsökkent.
A panellakótelepek tervezésekor már azzal számoltak, hogy a lakásoknak nem lesz szüksége kamrára. Egyrészt felesleges készleteket felhalmozni, hiszen azokat folyamatosan be lehet szerezni az élelmiszerüzletekből. Másrészt a romlandó ételeknek ott a hűtő, a konzerveket szekrényben is lehet tárolni. Sőt, valójában konyhára is alig van szükség! A kész és félkész élelmiszereket gyakorlatilag melegíteni is elég, tehát helypazarlás lenne nagy konyhákat építeni a lakásokba.
Persze a központilag megtervezett szabványok nehezen voltak összeegyeztethetők a valódi élettel. Kiderült, hogy nem mindenki úgy él, ahogy azt a tervhivatalokban elképzelik, kamrára akkor is szükség van, amikor már nincs házi disznóvágás, és a konyhában egyáltalán nem fölösleges dolog, ha kényelmesen elfér két ember vagy egy nyújtódeszka.
A szocializmus idején úgy tűnt, az élelmiszeripari újítások alapvetően változtatják meg az életünket. Ez valóban így is történt, még ha nem is feltétlenül pont abban a formában, ahogy elképzelték.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/korszeru-taplalkozas
