Farkas Norbert / 24.hu
Kultúra

Békés Márton: Jobboldali, magyar konzervatív pozícióból mindig lesz mi ellen lázadni

Tamás Gáspár Miklós szerint ő „az Orbán-rendszer tehetséges fiatal ideológusa”, Békés Márton pedig ki van békülve az ideológusi szereppel, noha nem tartja magát annak. Most Kulturális hadviselés címmel kerekítette trilógiává évtizedes fejtegetéseit a „konzervatív forradalomról”. Hogyan helyezné erős lábakra az Orbán-rendszert? Miért egy kommunista filozófus tanaira alapozná a NER kultúrpolitikáját? Létrehozhatók-e maradandó kulturális értékek konszenzus és nyugalom nélkül? Ilyesmikről beszélgettünk a Terror Háza kutatási igazgatójával.

Egy gondolatkísérlet erejéig fogadjuk el, hogy Békés Márton a „kormányzati kultúrpolitika mögötti főideológus”, írtuk előző könyvéről szóló cikkünkben. Ez a megállapítás és más, főleg baloldali véleményformálóktól származó, hasonló állítást megfogalmazó idézetek teszik ki a Kulturális hadviselés fülszövegét. Provokáció? Poén?

Pimaszkodás, persze. Ha az ember könyvet ír, örül, ha észreveszik. Nem azért írok, hogy másokat provokáljak vagy kellemetlen helyzetbe hozzak, de ezeket a megjegyzéseket viccesnek találtam. Az elmúlt években kialakult egy olyan vélemény, hogy én lennék „a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistája”, ahogy Béndek Péter fogalmazott. Ez egyáltalán nem bánt, örülök a hasonló véleményeknek, de eltéveszti a jelenlegi magyar politikai rendszer logikáját, aki szerint vannak ideológusok, „mi”, akik a „háttérközpontból” megkapjuk az ukázt, hogy mit kell mondani. Sok jobboldali van, aki például a kultúráról gondolkodik. Egy időben Orbán János Dénes hallatta a hangját, Szakács Árpád cikksorozattal jelentkezett, L. Simon László pedig régóta meghatározó kulturális gondolkodó, s ilyen volt Kerényi Imre, Szőcs Géza, Andy Vajna is. Én a legtöbbet a kultúráról Schmidt Máriától tanultam. De nincsenek kiosztott szerepek, nem fizetnek azért, hogy gondolataim legyenek a kultúráról. Ám azt sem tartom szerencsésnek és helyesnek, ha valaki a mi köreinkből túl hangosan énekel a jobboldali kánonban.

Úgy érzi, az ellenzéki oldalon kétségbe vonják a gondolkodói autonómiáját?

Nyilván! Nagyon sok véleménnyel találkozom, ami kétségbe vonja az autonómiámat, és azt gondolja, a Lendvay utcából érkezik az utasítás, hogy narancssárga borítók között tele kell írni 420 oldalt. Ez nem így működik, a Fidesz nem egy bolsevik párt.

Bennem fel sem merült, hogy ne a saját gondolatait fejtette volna ki a könyvében.

Én sem gondolom, hogy a fenti véleményt mindenki osztaná az ellenzéki oldalon, vagy hogy a 24.hu szerzője szerint így lenne.

Kapcsolódó
Szabó Tibor Benjámin: Valami a vérről*
Szerzőnk Békés Mártonnak, a Terror Háza kutatási igazgatójának írásain keresztül mutatja be a Fidesz kultúrpolitikája mögötti bolsevik ideológia karakterét.

El is tartaná magától az ideológus szerepét?

Ha Antonio Gramsci az volt, és engem valaki ideológusnak nevez, azt megtiszteltetésnek veszem. A konzervatívok el szokták tartani maguktól az ideológiát, merthogy az társadalommérnökösködéshez vezet, de én ezt nem így gondolom. Vissza szeretném adni az ideológia kifejezés becsületét: a társadalmat mozgató ideák, alapgondolatok rendszerezett változatáról van szó. A konzervatívok nem szeretik a rendszerezést, de szerintem szeressék meg! Emiatt ki vagyok békülve az ideológusi meghatározással. Nem tartom magam annak, de ha annak neveznek, nem futok el előle.

Fogadjuk el most ezt a megnevezést. Mi a dolga egy olyan ideológusnak, aki a jelenlegi kormányzatot támogatja?

A legfontosabb a keretezés. Kijelölni azokat a nagy jelentőségű sarokpontokat, akár százéves időhorizonton, amelyen belül a jelenlegi rendszer elhelyezhető. Ez a rendszer kezd korszakosnak látszani, ezt a túloldalon is érzékelik, ezért kampányol Fekete-Győr András a „korszakváltás” ígéretével, és ezért viselte az Együtt a „korszakváltók pártja” elnevezést már évekkel ezelőtt. Szócsata folyik, hogy minek nevezzük ezt a rendszert. Önöknél jelent meg volt évfolyamtársam, Filippov Gábor tanulmánya a „hibrid rezsimről”, a Mozgó Világban összefoglaló cikk szólt arról, minek lehetne nevezni a mostani berendezkedést. Jelentésadási verseny zajlik, ami nagyon foglalkoztat. A rendszerváltoztatás óta eltelt időszak majdnem felét Orbán Viktor kormányzatai alatt éltük le. Ennek igenis van értelme, ezt el kell magyarázni, meg kell szőni róla egy narratívát. Aki elsőként, közérthetően és konszenzusosan meg tudja fogalmazni, hogy ez történetpolitikailag micsoda, mi az egyedisége és merre tart, az nagyon erős lábakra helyezi a rendszert. Én ezt szeretném, mert szerintem ez egy jó rendszer.

Kinek szól a Kulturális hadviselés?

2009-ben a Konzervatórium blogon azt írtam, hogy „konzervatív korszak közeleg”. Az a szöveg is majdnem teljes egészében be tudott kerülni a mostani könyvembe, tehát ez egy több mint évtizedes gondolkodási folyamat összegzése. Az új könyvet elsősorban az új magyar jobboldalnak írtam, amely az elmúlt tíz évben széles táborban kialakult, és elindult afelé, hogy a kormányzati pozíció mellett kulturális pozíciókat is tudjon működtetni, tudjon ott versenyezni. De annak is örülök, ha más politikai oldalon álló olvasóim is lesznek.

Farkas Norbert / 24.hu

A könyv alcíme A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. A kulturális hegemónia jobboldali, konzervatív megszerzésének lehetőségéről, a kulturális hegemónia jelentőségéről szól. Ebben az elméleti kifejtésben elsősorban az olasz marxista filozófusra, Antonio Gramscira hivatkozik. Miért egy kommunista gondolkodó tanaira érdemes alapozni a mai magyar jobboldal kulturális törekvéseinek ideológiáját?

Gramsci miatt tanultam meg olaszul! Nála a kulturális komplexum kérdése teljes egészében ki van dolgozva. Miközben az 1920-as évek végétől a ’30-as évek derekáig a börtönben megírta a roppant terjedelmű Börtönfüzetek anyagát, Magyarországon hasonló vágányon gondolkodott két teljesen különböző szerző: Kornis Gyula, a klebelsbergi kultúrpolitikai koncepció mögött álló filozófus és államtitkár, valamint Kassák Lajos, aki a Nyugatban írt arról, hogy a baloldaliaknak nem szabad a fennálló kapitalista rendszer mindsetjével gondolkodniuk. Gramsci szerint a bolsevik hatalomátvétel Nyugat-Európában nem lehetséges, hiszen a polgári társadalom állványa a kultúra erejénél fogva megtámasztja az államot. Meghaladta a marxi materializmust, a leninista puccsgyakorlatot, és azt mondta: a kultúrán keresztül megkerülhető a politika. Gramscit a francia Új Jobboldal fedezte fel magának, számunkra is ő a kulcs. Kétségtelenül kommunista volt, de „népi-nemzeti” gondolkodónak tartotta magát. A mai, globális és lokális között zajló konfliktusban emiatt hozzánk állhat közelebb, pláne, hogy a baloldali politikusok nem foglalkoznak vele.

Szerintem az, hogy én Gramscira támaszkodom, a baloldal számára veszélyes, mint ahogy én is meg lennék ijedve, ha ők Kornis Gyulára hivatkoznának.

Hozzátenném, a kulturális hegemónia kérdésében Gramsci ugyanúgy eretnekként járt el, mint én ma a jobboldalon, amikor rá támaszkodom, ugyanis ő az egyház intézményeinek kiterjedtségére, funkcióira hivatkozott, mondván, ahogyan a katolikus egyház a társadalomban, úgy kell eljárnia a munkásmozgalomnak is. A Gramsci által eldobott bumeráng most visszatért hozzánk.

A jobboldalon milyen a visszhangja a Gramsci-olvasatának?

2014-ben jelent meg Az utolsó felkelés című könyvem, amelyben arra tettem kísérletet, hogy közös nevezőre hozzam a jobboldali és a baloldali technológiakritikát, és a biológiai ember nevében szembeszálljak a globális tudományos-technológiai-ipari diktatúrával. Már ez se tetszett sokaknak a jobboldalon. Anélkül, hogy ez lenne a végső érvem, Gramsci-ügyben annyit mondanék: Orbán Viktor is hivatkozott rá a szakdolgozatában, amikor a lengyel Szolidaritás munkáját elemezte. Ha Heideggerben nem csak a Fekete füzetek elfogadhatatlan sorainak szerzőjét látjuk, akkor Gramscit kommunista érintettségével együtt is olvasnunk kell. Elég tagolt ahhoz a jobboldal, hogy az én furcsaságaimat is elfogadja.

Ha már szóba hozta az ön és Orbán Viktor közötti szellemi együttrezgést: milyen érzés volt, amikor a miniszterelnök 2018-as tusnádfürdői beszédében az ön két héttel korábban megjelent cikkéből idézett?

Szombathelyen ültem a könyvtárban, ott ért az sms, hogy rám hivatkozik Tusnádfürdőn a miniszterelnök. Ez roppant megtisztelő. Egyébként soha nem jártam Tusnádfürdőn. Nagy hibát követ el azonban, aki azt hiszi, hogy az értelmiség kézen fogva vezetheti a politikust. Azt hiszem, ez lehetett a balliberálisok nagy tévedése is. Schmidt Mária ír le egy sztorit Lengyel Lászlóról, aki bekéretőzött Antall Józsefhez. Antall végül fogadta, Lengyel pedig a történet szerint azt kérdezte: „Miniszterelnök úr, miben segíthetek?” Mosolygok az olyasmin, hogy a szárszói találkozón vagy a „Bitó-szalonban” jelöltek ki miniszterelnököket. A politika nem így működik.

Ha a konzervatív értelmiség arra várna, hogy feljárkálhat a Karmelitába és ott ötletelhet, azt is nevetségesnek tartanám.

A jobboldali rendszer nem azért működik kiválóan Magyarországon, mert hallgat az értelmiségre, hanem azért, mert nem.

Farkas Norbert / 24.hu

De jobboldali értelmiséginek tartja magát?

Ez a szó a konzervatív közegben nem hangzik jól, mert lejárt fogalom. Ám ha az amerikai man of letters értelmében használjuk, akkor érvényesnek találom, magamra nézve is. Harmincéves korom előtt megvolt a doktori címem, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója vagyok, lapot szerkesztek. Értelmiségi hivatású vagyok.

Idézek a Kulturális hadviselésből: „Ahol száz évvel ezelőtt Gramsci elkezdte kimutatni a »tőkésosztály« és a proletariátus ellentétét, ott ma a globalista elit és a nemzeti közösségek állnak szemben egymással.” Ez az aktualizálás mintha kizárná a globális proletariátus, illetve a nemzeti tőkésosztály kategóriáit. Kizárhatók?

Nem. Tudom, hogy az ilyen beszélgetésekben egy idő után mindig előjön Mészáros Lőrinc neve, megszoktuk, politikai harcok zajlanak. Szerintem a „nemzeti tőkésosztály” fontos. Meg kell teremteni egy gazdasági kapcsolatait, morális, nyelvi és egyéb kulturális horizontjait itthon megtartó közeget, amelynek üzleti és egyéb kapcsolatrendszerei nem az országhatárokon kívül vannak. Legyenek egy országban olyan tőkés csoportok, akiknek a szíve nem Nyugatra, Keletre vagy más égtájak felé húz, hanem ide! A globális proletariátusról és a prekariátusról főleg a Fordulat folyóirat köreiben beszélnek, Kiss Viktor legújabb könyve szerint van egy „kívüliség”, amelyet a különböző globális és lokális „bentek” nem engednek be. Szerintem ez – a szerzőre egyébként jellemző – nagyon jó gondolat, ám úgy látom, van egy „lokális belül” és egy „globális kívül”, a fontos pedig az, hogy az előbbit védjük meg. Erre a nemzeti tőkésosztály ugyanúgy lehetőséget ad, mint a déli határzár.

Mészáros Lőrinc inkább a magyar proletariátussal áll egy oldalon, mintsem a globális hatalmi elittel?

Igen. Ha már hatalmi elitekről beszélünk, létezik egy nemzetközi, globális tőkeérdek, részben transzatlanti, részben német, vagy akár államok nélküli mozgatóerőkkel, amellyel szemben áll a magyar nemzeti érdek. Ez nemcsak tőke-, hanem politikai és kulturális érdek is.

Egy magyarországi autógyár alkalmazottja és Mészáros Lőrinc ebben az érdekkérdésben egy oldalon áll. Ez nem osztálykérdés, hanem kulturális. A 2020-as években nem az osztályok állnak egymással szemben, hanem a helyek.

Lokális helyek – országok, népek, régiók –, illetve a „nem-helyek”. Ez Marc Augé (másra használt) szava, most a globális, nemzetközi, kozmopolita csoport célkitűzését értem alatta, amely a migrációt is mozgatja. A migráció ugyanis ugyancsak globalizált nem-hely, a migránsoknak saját országuk újjáépítésében kellene részt venniük ahelyett, hogy Európába özönlenek, rettenetes kulturális és szociális problémákat generálva.

Azt mondja, nem osztályok, hanem helyek állnak egymással szemben. Szembeállíthatók-e érvényes módon helyek abban a globális közegben, amelyben a magyar orvosok kimennek Londonba dolgozni, a kárpátaljai varrónők bejönnek Magyarországra dolgozni, satöbbi?

Nehezebb a szembeállítás. Amit elmondtam, számos ponton támadható, ebben teljesen igaza van. A helyek lokalizálása átalakult, nehezebb lett. Fontos a migráció szerepe, a „nyílt társadalom” elvéé, a turizmusé, az EU schengeni közege. Ám az én érvelésem javára dönti el a kérdést, talán csak ideiglenesen, a koronavírus-járvány kezelése. Az első hullám alatt láttam egy képet az egyik szlovén–olasz kishatárátkelőre görgetett hatalmas kőről. Visszatértek a helyek, de azt is mondhatnám, a spanyolnátha-járványtól a koronavírus-járványig tartó száz év globalizációjának van – átmenetileg biztosan – vége. Mindazonáltal a helyek logikája kulturális logika, családi kapcsolatok, beszélt nyelv kérdése. Goodhart írt „bárhol-emberekről” és „valahol-emberekről” – én határozottan „valahol-ember” vagyok, nem is tudnék máshol élni. Topikusan szűklátókörű vagyok.

Az amerikai, angol, kínai, orosz orvoscsoportok összehangolt, gyors munkája, az egy év alatt kifejlesztett vakcinák sora és azok koordinált eljuttatása például az Európai Unión belül – mindez nem írja felül a helyek visszatérésének gondolatát?

Részben, én mégis azt látom, hogy Szerbiában lassan a világ összes vakcinája közül lehet választani, Hollandia viszont a saját gyártókapacitásának köszönhető vakcinamennyiség jelentős részét kénytelen más országok rendelkezésére bocsátani. Természetesen a globalizáció bizonyos részei velünk fognak maradni. Az orvoscsoportok közös munkája, a termelői kapacitás összehangolása jó dolgok, a nap végén viszont a nemzetállamok szerzik be a vakcinát, „vakcinacionalizmust” is érvényesítve. Úgy látom, a magyar állam jó megoldást alkalmazott, a holland pedig rosszat. A „nagy vágy” talán még mindig globális, de a megoldások lokálisak maradnak.

Farkas Norbert / 24.hu

Korábban említette, hogy a nemzeti tőkésosztály felemelése kívánatos cél. Úgy látja, a magyar kormány a nemzeti proletariátus, a szegényebb rétegek  felemelését is ugyanilyen fontos kérdésnek tartja?

Igen. Nem készültem számokkal, de a minimálbér és a reálbér emelkedése, a közfoglalkoztatás, a munkahelyteremtés és a családtámogatási rendszer hatékony és helyes. Nagyon fontos, hogy a konzervatív jobboldal a mai világban a szegények felé nyisson. A gazdasági liberalizmus és a globális kapitalizmus oldalán biztos, hogy soha nem fogok állni. Több mint tíz évet éltem Józsefvárosban. Kocsis Máté polgármestersége alatt annak a szociokulturális miliőnek, amellyel együtt éltem – és ez nem a Palotanegyedben volt –, az életkörülményei jelentősen javultak. Pikó András idején újra megjelentek a fecskendők a környéken, kosz és mocsok van.

Azt, hogy az EU húsz legszegényebb régiójából négy magyar, hogyan interpretálja?

Ez egy probléma.

Az ön elképzelései szerint a kormányzatot eléggé érdekli a kultúra?

A kormányzat a kultúra szervezeti, elosztási rendszerének, működési logikájának tekintetében mindent megtett. Az, hogy viták legyenek, kánonok íródjanak át és a konzervatív szerzők megtanulják szövetségesként kezelni egymást, már nem kormányzati hatáskör. A hosszú távú kulturális munka jelentős része nem várható a kormánytól, annak elvégzése a jobboldali értelmiség feladata.

Hogy milyen legyen a kánon, azt nem a kormány fogja megmondani. A kulturális küzdelem nem könyöklés és lehangoló kiszorítósdi.

E tekintetben radikális idealista vagyok.

Örülne, ha jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek NB1-es focicsapatok vásárlása helyett művészeti ösztöndíjakat alapítanának?

Nem szeretném a reneszánsz mecenatúra – egyébként kívánatos – elvárásait ráerőltetni a nemzeti tőkésosztályra. A nemzeti tőkésosztály a magánvagyonával azt csinál, amit akar.

Az SZFE-ügy kiszorítósdi volt?

Az egész SZFE kiszorítósdi volt, csak a jobboldallal szemben! Az egyetem a Katona gyakorlószínháza volt, ideológiai indoktrináció zajlott. Pofátlanság volt az ügyet a szent szabadság és a nemzeti hagyományok képviseletének beállítani. Ráfért az SZFE-re, hogy korszerű és fenntartható legyen, valamint ideológiailag diverzifikáltabb.

A korszerűsítés elengedhetetlen feltétele volt, ahogy az SZFE „modellt váltott”?

A modellváltás nagyon fontos volt. Vidnyánszky Attila az az ember, akinek a kezében ez működni tud. Szarka Gábor pedig egy egyetem működtetésében járatos, profi szakember. A hárombetűs ideológiai apparátusok – CEU, MTA, NGO-k, SZFE – arról szólnak, hogy egyes gócpontokból a kultúra kisugárzása ellenőrizhető legyen. Biztosan fájdalmas, ha ezek a továbbharcoló balliberális értelmiség kezéből kikerülnek. Az SZFE vészesen elavult intézmény volt, csodálkozom, hogy a progresszió emberei ilyen ásatag struktúrákat védenek. Ettől függetlenül az egyetemfoglalás szimbólumait, a piros szalagot, az éneklést nagyra tartom – ehhez képest a mainstream balliberális értelmiség szellemi csontritkulásban szenved, tíz éve nem képesek olyan szimbólumot találni, mint az SZFE-s diákok.

Miért küzdöttek a diákok az egyetemükért annak korábbi, korszerűtlennek mondott formájában?

A színművészeti képzés különleges. Nekem is voltak meghatározó tanáraim, de a bölcsészképzésben vagy a reáliák képzésében máshogy működik a tanár–diák kapcsolat, mint az SZFE-n, ahová egyébként is kevesen járnak. Anélkül, hogy elvitatnám a hallgatók autonómiáját, azt kell gondolnom, hogy az évtizedes struktúrákba belemerevedett, főként balliberális oktatóik határozták meg a hangulatot, mégpedig a diákok előtt élvezett, kivételes tekintélyük révén. Nem azt mondom, hogy a diákok afrikai gyerekkatonákra hasonlítottak, de láttam erre utaló jeleket. Egyébként nem követtem igazán szorosan az ügyet: a színházművészet az állatorvosláshoz hasonlóan nem az én terepem.

Elképzelhetők olyan kulturális intézmények, amelyek nem ideológiai alapokon nyugszanak?

Az ideológiát ne pártpolitikai értelemben fogjuk fel. Az SZFE-vel az volt a gond, hogy világnézeti indoktrináció terepévé vált – ha nem is konkrét párthoz, de egy politikai oldalhoz kötődött. Az ideológiai apparátusok a társadalom alapértékeit közvetítik, a televíziók ugyanúgy, mint a Magyar Művészeti Akadémia. Harcokat folytatnak, például azért, hogy a család fontos közösségmegtartó erő maradjon. Egészen más családkép jön velem szembe a Netflix sorozataiból, mint amit rögzít az Alaptörvény.

Farkas Norbert / 24.hu

Most maradjunk az intézményeknél. Azt állítja, az SZFE „világnézeti indoktrinációt” hajtott végre. Van-e olyan magyar egyetem, amely hasonló indoktrinációt végez a jobboldalon?

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemet szokás mondani, vagy, ha kilépünk az egyetemi közegből, az MMA-t, ami közismerten konzervatív értékeket képvisel. Az egyetemek, a tudomány, a művészet, a művelődés világa sokáig nem volt olyan fontos a konzervatívoknak, ez a hiba Nyugatról ered, amit nem volna helyes elkövetni. Mindazonáltal jobboldali indoktrináló egyetemet én Magyarországon nem látok.

A „jobboldali kulturális korszak” megteremtésében mekkora jelentőségét látja a jobboldal történelmi múltjával való szembenézésnek?

Gondolom, nem Tisza Istvánra gondol, inkább a Horthy-korszak második feléről kellene szót ejtenünk. A 20. századi tömeggyilkosságok elkövetőit, a nyilasokat, a német kollaboránsokat nem tartom a magyar jobboldal inherens részének. De nem akarom azzal megkerülni a kérdést, hogy Szálasi, Imrédy vagy Sztójay nem a jobboldal része, felejtsük is el őket. Sajnos nem ilyen egyszerű. Az árnyalt nézőpontoknak, különösen az emlékezetpolitikai stratégia-alkotásban, nagyon fontos szerepük van, például a Kádár-rendszert sem értelmezhetjük egy tömbként: annak első része egy Rákosi nélküli Rákosi-rendszer volt, a megtorlással, a ’60-as évek vége, a ’70-es évek viszont a magyar jóléti állam kiépítésének prototípusává tették. A Horthy-rendszer sem egysíkú: a Bethlen-korszak nem ugyanaz, mint az a borzalom, amibe beletorkollott. Hadd maradjak a magam háza táján: ha végignézi a Kommentár folyóirat elmúlt két és fél évfolyamát, a cikkeinkben bizonyos történetpolitikai elhatárolódások nagyon élesen megjelennek. Asbóth János és Bethlen István pozitív példa, ami tőlük „jobbra” áll, az leesik az asztalról és lesöpörjük. A magyar jobboldal számára az önreflexió kiemelten fontos.

Azt mondja, tegyünk különbséget a Horthy- vagy a Kádár-rendszer különböző szakaszai között. A könyvében ugyanakkor amellett érvel, hogy egyazon kulturális korszakot képeznek az 1945 és 2010 közötti évtizedek.

Az más absztrakciós szinten van. Továbbra is vallom, hogy a nyelvhasználat, a céltételezés, az össztársadalmi szimbólumrendszer tekintetében 1945 és 2010 között kontinuitás van: racionális, szekuláris, haladásközpontú emberkép működött. Ennek voltak nagyon súlyos, a központi kulturális rezsimen keresztül érvényesített évtizedei, és diverzebb, hibridebb formái 1990 és 2010 között. Nem akarom összemosni Heller Ágnest és a bolsevizmust, de mindkettő alaphangulata a progresszió. Ezzel állítom ellentétbe a konzervatív alaphangoltságot, ami megint csak diverz – kezet foghat benne Németh László és Kassák Lajos, Kornis Gyula és Kós Károly. Ez egy nem-haladáselvű és nem kívülről táplálkozó kulturális komplexum, hanem a lokális erőkifejtést képviseli.

Konzervatív forradalom zajlik Magyarországon?

Határozottan. Sok kritikát kapok emiatt, mert sokak szerint a konzervativizmus nem összeegyeztethető a forradalommal, pedig dehogynem. Született egy rendkívül fontos könyv 2002-ben, Lánczi András Konzervatív kiáltványa, amelyben világosan leírja, hogy a posztkommunista szituációban nincs mit konzerválni. Tehát kénytelenek vagyunk megőrzésre méltó körülményeket teremteni. Szellemileg, politikailag, stilárisan jó ideje ez zajlik Magyarországon.

A dualizmus korával példálózik a könyvben, amely maradandó kulturális értékeket, épületeket teremtett és hagyott örökül. Ehhez konzervatív korszakra, nyugalomra volt szükség. A konzervatív forradalom lehet nyugodt?

Nem.

Akkor létrehozhat a nyugodtságra, konszenzusra, békére alapozható kulturális értékeket?

Ha megnézzük, milyen épített terek alakultak át vagy jöttek létre Magyarországon az elmúlt tíz évben – a Kossuth tér, a Puskás Aréna, a Várkert Bazár –, azok mégiscsak a nyugodtság érzetét keltik. Ha a politika nyomot és jelképeket akar maga után hagyni, akkor ott valóban konszolidált változatra van szükség. A konzervatív forradalom ehhez képest inkább egy lelki beállítottság, aminek persze politikai következményei vannak. Én ehhez, és nem a tradicionalizmushoz állok közel.

„A kortárs jobboldal születésétől fogva lázadó” – áll a könyvben. Majd példákat is sorol: HírTV, Mandiner, Magyar Nemzet, Pesti Srácok. Ezek ma Magyarországon lázadó médiumok?

Itt is a lázadás más-más szintjeiről beszélünk. Az elmúlt harminc évben a magyar jobboldalnak volt egy lázadó, „kurucos” karaktere, ezt mobilizálva tudott választást nyerni. Most az a fontos, hogy Orbán Viktor választást nyerjen 2022-ben is, a magam eszközeivel ezen dolgozom. Szerintem ezt lázadó attitűddel lehet végrehajtani. Ilyenkor mindig hülyének néznek minket: „Békés Márton kormányzati pozícióból mit lázadozik?” Ez valóban jó támadási felület, ám mégiscsak arról van szó, hogy az elmúlt tíz évben Obamától Soros Györgyig, André Goodfriendtől a francia elnökig sokan szégyenpadra ültettek minket különböző okok miatt, és az Európai Unió is folyton támad. Lehet, hogy Magyarországon a Fideszé az uralkodó rendszer, de a világban Magyarország egy lázadó sziget. Che Guevara azt mondta, „csináljatok sok-sok Vietnámot”. Én azt mondom, csináljatok sok-sok Magyarországot. Úgy talán gát képződhet a globalizáció ellen.

Tehát a magyar jobboldalnak előbb országon belül kellett lázadnia, most pedig nemzetközi szinten lázad?

Alakul egy olyan sáv Európa középső és keleti részén, Lengyelországtól Magyarországon át Szerbiáig, amely értékrendbeli, gazdasági, geopolitikai hullámtörője lehet a globalizációnak. Ebben hiszek. Nagyobb az impaktfaktorunk a világban, mint korábban.

Farkas Norbert / 24.hu

Azok a médiumok, amelyek kritikusak a kormány teljesítményével, a nemzetközi hatalmi elit megbízását teljesítik?

Néha ezt gondolom. A Magyarországon működő kormánykritikus média politizáló média, tehát politikai csoportként azonosítható. Olyan politikai csoportként, amely nem a magyar érdekeket szolgálja, mert nyilván vannak finanszírozói, mondjuk a Nyílt Társadalom Alapítványok vagy az RTL Klub mögött álló Bertelsmann-csoport, és annak az érdekeit érvényesíti. Ha onnan kapja a lóvét, onnan kapja az ukázt. A filantrópok nem önzetlenek. Ezért volt egykor Magyarország leghatékonyabb ellenzéki pártja az Index.

Ön nem feltételezi azt, hogy ezek a médiumok egy következő kormányzattal szemben is kritikusak lennének?

Dehogyis! Régen azok voltak? Biztosan nem. A Fidesz-kormány sok nemzetközi tőkeérdek, politikai befolyási szándék és hálózat lábára rálépett. Amikor a kormány reklámadót merészelt kivetni, az RTL Klub híradója rögtön politizálni kezdett.

Ezek a médiumok a jelenlegi ellenzék számára kínos ügyekről nem számolnak be?

Olykor beszámolnak, olykor nem. A politikai horizont mégiscsak az, hogy hat párt összefogott egymással a kormány ellen. Közöttük olyan emlékezetpolitikai törésvonalak vannak, amiket a jobboldalon ezek a médiakonglomerátumok rendre számon kértek, az ellenzéken viszont sosem. Hogy Kispesten van egy ügy és néha azon ugrál az ellenzéki sajtó, az nem esik akkora súllyal a latba, mint az, hogy nem firtatják, a Jobbik mennyiben tekinthető a megváltozottak pártjának, mikor antiszemita jelöltet indított az időközin. Erről kellene beszélni!

Nem voltak erről a témáról cikkek az említett médiumokban?

Arról beszélek, hogy az „O1G-koalíció” szíve közepén van a probléma, amiről kevés szó esik.

Hogyan látja a saját helyét egy olyan „jobboldali kulturális korszakban”, ahol már nincs szükség lázadásra, forradalomra?

Legyen rá szükség! Ilyen típus vagyok, ez alkati kérdés. 2002 és 2010 között nagyon sokat tanultam: egyetemi lapot szerkesztettem, körök alapításában vettem részt, blogokra írtam.

Nagyon jól éreztem magam, mert valószínűleg lázadóként érzem jól magam. A »történelem vége« nem fog elérkezni a jobboldal számára. Jobboldali, magyar konzervatív pozícióból mindig lesz mi ellen lázadni.

A konfliktus következő horizontja a nagy techcégek, a „kibernetikai-ipari komplexum” ellenzése lesz. Bőven van anyag.

Az interjú végére hoztam még egy idézetet. „Mindannyian érezzük, hogy a dolgok nincsenek rendben és valami készülődik. Nem biztos, hogy ami bekövetkezik, az pontosan az lesz, amire várunk. De valami legalább történik.” Felismeri a szerzőt?

Fiatal ember írhatta. 2008-ban Ifjúkonzervatív készülődés címmel írtam egy szöveget, aminek az volt a lényege, hogy generációs alapon mozgásban van a jobboldal körül valami, és a húszas éveikben járók új típusú konzervativizmust fognak felépíteni. Abban írhattam ilyen prófétikusnak szánt sorokat.

Valóban ön a szerző, de nem abból a cikkből származik az idézet, hanem a Fehér isten című Mundruczó Kornél-filmről írt elemzéséből. Érvényesnek tartja-e az idézett gondolatot a jelenlegi helyzetben is? 

Nem, mert az élet teljesen más területére vonatkozott. Szerintem zseniális az a Mundruczó-film, és a cikkem arról szólt, hogy a természet vissza fog vágni, noha nem biztos, hogy nekünk ez jó lesz. Zöld anarchista szöveg, nem? Nagyon szerettem írni. Egészen másik létsíkról szól, mint amin a napi politika elhelyezkedik – ember és természet viszonyáról. Ez a viszony nincs rendben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.