Engedjetek oda a papához, el akarok búcsúzni tőle!
– kiáltja fájdalmas hangon egy talpig szkafanderbe öltözött egészségügyi dolgozó, míg a többi szkafanderes körbeállja, nyugtatgatja, sőt, az ölelés után előzékenyen le is fogják a kórház folyosóján, hogy véletlenül se tudjon odarohanni halott, ám jó eséllyel még fertőző apjához. „A sikoltozás nem segít. Ne izgasd fel magad, még a végén elájulsz. Gondolj a családtagjaidra, akik otthon várnak. Mi lesz, ha te is lebetegszel, délután mindnyájunknak dolgozni kell!” – feddi meg végül egy orvos síró kollégáját, mielőtt a liftbe kísérik.
Ezzel az érzelmi jobbhoroggal felérő jelenettel indul az idei Verzió Fesztivál nyitófilmje, a 76 nap című dokumentumfilm, amelyet négy vuhani kórházban forgattak a koronavírus nagy felfutása idején. A prózai cím arra a végtelennek tűnő két és fél hónapra utal, amely időszakra a kínai kormány lezárta a 11 milliós várost, az ország egyik jelentős kereskedelmi központját, ahonnan a szakértők szerint a járvány világhódító útjára indult. Hao Wu, Weixi Chen és névtelenséget kérő rendezőtársuk célja nem az oknyomozás vagy a politikai kommentár. Nem is érintenek olyan kérdéseket, hogy vajon tényleg egy vuhani állatpiacról terjedt-e el a vírus, illetve, hogy a kínai hatóságok félrekezelték-e a járványt, vagy épp dicséretet érdemelnek a határozott döntések miatt.
Ez persze már önmagában is hatalmas teljesítmény, hiszen Kína nem épp a sajtóval szembeni nyitottságáról volt híres a lezárások idején. A felvételeket készítő két riporternek azonban a kezdeti káoszt kihasználva sikerült bejutnia pár vuhani kórházba, és mire a hatósági ellenőrzés igazán szigorodni kezdett, már megszerezték az egészségügyi dolgozók bizalmát, így tovább forgathattak. A film keletkezéstörténete amúgy pont olyan szövevényes, globalizált és különleges, ahogy azt egy világjárvány idején elképzeljük. A vuhani felvételeket ugyanis nem helyben, hanem a Kínában nevelkedett, de New Yorkban élő dokumentumfilmes, Hao Wu vágta filmmé, akivel két rendezőtársa a mai napig nem találkozhatott élőben, hiszen csak a projekt hozta össze őket az interneten. Wu eredetileg egy amerikai tévécsatorna számára forgatott volna a koronavírusról, ám ők még az előkészítés során kiszálltak. Wu ennek ellenére folytatta a projektet és a világ számos pontján vette fel filmesekkel a kapcsolatot, hogy forgassanak a helyi járványviszonyokról, miközben ő maga is dokumentálta az egyre súlyosbodó New York-i állapotokat.
Egy ponton viszont rádöbbent, hogy a két vuhani riporter felvételei annyira kimagaslanak a mezőnyből (beleértve a saját New York-i anyagát is), hogy kizárólag arra kell fókuszálnia. A nagy ívű, globális tabló helyett így egy viszonylag szűkre szabott, intim látleletet kapunk arról, miken mennek át az egészségügyi dolgozók, a betegek és hozzátartozóik a koronavírus miatt.
Épp ezért a történet minden egyedisége – például a számunkra érthetetlen kínai írásjelek – ellenére univerzális: hiába játszódik a szimbolikus jelentőségre szert tett Vuhanban, mégis úgy érezzük, hogy valójában bármelyik város kórházában járhatnánk, ahol épp teljesítőképessége határára érkezett az egészségügyi ellátórendszer. Legyen az a város Kínában, vagy egy másik kontinensen, mint mondjuk Madrid, New York, Róma, vagy épp Budapest.
A másfél órában végig testközelből érzékeljük a hihetetlen nyomást, kapkodást és a rettenetes döntési helyzeteket, amiből már a nyitójelenet is ízelítőt ad, közben viszont szívszaggató és felemelő emberi gesztusok sorát látjuk:
- ott van például az ápoló, aki a lélegeztetőgépre kötött betegekhez családtagként beszél, miközben a kezüket fogja,
- vagy az, aki személyes küldetésének tekinti, hogy a gyászoló hozzátartozóknak visszaadja az elhunyt beteg személyes tárgyait,
- aztán a mérgelődő, demens öregember, akit mindig úgy kell visszaterelni valamelyik folyosóról a szobájába, végül halkan mégis bevallja, hogy nem is akar már hazamenni,
- arról a fiatal párról nem is beszélve, akik másfél hónapig várják, hogy a járványosztályon született csecsemőjüket először kézbe vehessék.
Szavakkal képtelenség volna megragadni annak a pillanatnak az érzelmi intenzitását, amikor ez a találkozás végre megtörténik, és a fakó, enyhén vibráló kórházi világításban láthatjuk, ahogy egy régóta érlelődő könnycsepp legördül az anya szeme sarkából. A jelenet erejéből semmit nem von le, hogy az anyán maszk van, így csak a szemét látjuk. Ez pedig fontos elbeszélői tanulság, ugyanis a 76 nap egyik fő kihívása épp az, hogy csaknem teljesen le kellett mondania a filmes elbeszélés legfontosabb felületéről: az emberi arcról. Márpedig egyáltalán nem evidens kérdés, hogy vajon tompítja-e a történetek drámai súlyát, ha csak maszkos és szkafanderes szereplők vannak benne.
A Verzió nyitófilmje a bizonyíték rá, hogy az arcok hiánya nem feltétlenül jelent akadályt a nézői azonosulásban. Ehhez azonban tényleg kellett, hogy a film ne bontsa meg a primér történeteket beszélő fejekkel, híradóbejátszásokkal és egyéb kommentárokkal. Utólag tehát belátható, hogy Hao Wunak teljes mértékben igaza volt, amikor a dokumentumfilmes eszköztár radikális leszűkítése mellett döntött. Borítékolható, hogy a világjárványról a következő években számtalan film születik még majd, bőven lesz idő levonni a távlatosabb tanulságokat és összefüggéseket, a 76 nap addig is emlékeztet minket arra, hogy valódi emberek valódi drámái zajlanak a statisztikák és közéleti viták árnyékában.
Kiemelt kép: Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, a 76 nap című filmet ide kattintva lehet online kikölcsönözni november 22-ig.
