A szexuális zaklatásokkal kapcsolatban sokat beszélünk arról, hogy a jelenség mennyire rendszerszintű. De az igazi döbbenet az, hogy az a ritkább eset, hogy a nagyhatalmú zaklató tudatosan létrehoz egy mindenben az ő vágyait kiszolgáló mátrixot, melyben minden és mindenki őt védi és az ő kezére játszik – sokkal gyakoribb az, hogy ezek a rendszerek maguktól, szinte önkéntelenül zárnak össze az agresszor védelmében. Mint az öncenzúra: nem mondta senki, hogy ezt és ezt hallgassuk el, de kimondatlanul is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, amit jobb nem bolygatni. Mindenki csak épp egy kicsit védi saját jól felfogott érdekeit, csak egy picit néz félre, csak egy picit tesz azért, hogy a saját biztonságát őrizze, így születik aztán a sok kicsi emberi gyarlóságból hatalmas, égbekiáltó bűn. Csak aztán mire ez nyilvánvalóvá válik, a felelősség már ezerfelé törik, saját szerepét pedig alig valaki képes felismerni utólag. Erről a folyamatról mesél szokatlan, de hatásos stílusban Az asszisztens című film.
Az asszisztens nem friss film a szó klasszikus értelmében: már a tavaly nyári Telluride fesztiválon bemutatták, aztán szerepelt az idei Sundance-en és a Berlinalén is, ám mozis forgalmazásba csak kevés helyen került, legtöbbször ott is limitáltan – nálunk pedig csak kis képernyőn mutatták be, azt is mindössze néhány napja, az HBO GO-n. Ennek pedig meg is van a nyilvánvaló oka: azzal együtt, hogy Az asszisztens tagadhatatlanul fontos és lórúgásszinten erős, a film olyannyira különös, és emiatt olyan elképesztő mértékig alkalmatlan a klasszikus promócióra, hogy racionálisan gondolkodó mozis filmforgalmazó nem vállalta volna be akkor sem, ha az idei moziévet nem nehezíti meg egy világjárvány. Tévébe, streamingre viszont nagyon is való, sőt, aktualitása miatt gyakorlatilag közszolgálat, csak épp most ezt egy nemzetközi megavállalat vállalta magára.
Az említett különösség, szokatlanság a film szinopszisa alapján még nem olyan nyilvánvaló: adott egy ifjú pályakezdő, az egyetemről épphogy kikerült Jane (Julia Garner), aki megütötte a jackpotot, amire vágyott, ugyanis egy nagy filmproducer asszisztense lehet. Pontosabban csak az egyik asszisztense a sok közül, és éppenséggel a legkisebb csinovnyik – de ez is hatalmas lehetőség, hisz Jane is producer szeretne lenni, így szorgosan végzi a munkát, amely bonyolultnak ugyan nem nevezhető, de stresszesnek annál inkább. Ebből a történetből lehetett volna szinte akciófilmes-thrilleres jellegű mozit is csinálni, ám a rendező, az eddig dokumentumfilmesként ismert Kitty Green máshogy gondolkodott, és szinte zsibbasztóan alacsony intenzitású, feszültségeit elfojtott, csendes filmmé formálta azt, mely épp a csendekkel viszi be gyomrosait. Jane egyetlen napját nézzük végig, de az olyan véghetetlen hosszú és lélekölő, hogy abból megsejtjük a nagy egészet is: még sötét van, amikor érkezik, ő nyit, ő kapcsolja fel a lámpákat, és már órák óta dolgozik, mire kollégái beérkeznek, a nagyfőnök ekkor még további órákig sehol – ami azt illeti, soha nem is látjuk a vásznon, csak a hangját halljuk néha, ám jelenléte, mint viharfelhő, ül az atmoszférán. Jane álló nap nem lát természetes fényt, csak a monitor vibráló kékjét, emberi hang többször szól hozzá telefonvonalon keresztül, mint anélkül, a nap végén pedig az utolsók között távozik, ha nem éppenséggel legutoljára. Másnap pedig vélhetően indul ugyanez elölről.
Napjai nyomokban sem emlékeztetnek a hollywoodi csillogásra, amit a laikusok a filmszakmához kötnek, kávét főz, ebédet rendel, utazást szervez, kapkodja a telefont, rendet tesz a főnök irodájában – ahol időnként női ékszert talál heverni a padlón, és gyanús foltokat kell kidörzsölni a kanapé kárpitjából. Jane csendesen, észrevétlenül működik, mint egy jó fogaskerék, nem hívja fel magára a figyelmet, még színei is tompák, halkak, ám azért a szeme-füle nyitva van, és amit lát, az egyre inkább felzaklatja. A főnök neje egyre idegesebben hívogatja az irodát, ahol egyre-másra bukkannak fel feltűnően csinos, feltűnően fiatal nők, akik hol az irodában, hol egy puccos belvárosi hotelben szakítanak ki némi időt a főnök szoros időbeosztásából, melyben e találkozások címkéje csak ennyi: magán. Ám hiába kapcsolja össze a látottakat, kollégái láthatólag nem találnak semmi rendkívülit a történtekben, vagy ha mégis, hát legfeljebb némi szórakoztató pletyka-alapot, és ez ugyanígy működik az asszisztencián éppúgy, mint a cégvezetésben, sőt, ami azt illeti, a személyzeti osztályon is. Bevált, jól működő, egymásba kapcsolódó fogaskerekek gördülnek, mindenki tudja, mindenki hallgat – de ha beszél, abban sincs köszönet, az egyértelműen fehér férfiak uralta világban a film legcinikusabb mondatát épp egy női munkatárs mondja ki az internalizált nőgyűlölet jegyében: ne aggódj, az a nő sokkal többet nyer az egésszel, mint a főnök. Értjük az üzenetet: te kis bohó, naiv kezdő, majd megszokod, nálunk így mennek a dolgok, tartsd a szád, és akkor, ha mellé még kidolgozod a beled is, talán viheted valamire.
Fontos üzenet ez, ám az, ahogy ezt az üzenetet a film tálalja, nem biztosítja túl az üzenet bejutását, eltekintve ugyanis a kíméletesen rövid filmidőtől, Az asszisztens nem éppen könnyű filmélmény: lassú, eseménytelen, hol szándékoltan monoton, hol hektikusan csapongó, és végig nagyon, nagyon csendes – a szó szoros értelmében, alig hangzik el valami, és ami mégis, az is inkább hangulatfestésként, mint információközlésként – és a kényelmetlen, baljós hangulat sem fut ki sehova. Ami egyébként ezzel együtt célt ér, hiszen az a hallgatás, ami a történteket övezi, és ami a film saját atmoszférájának is olyan erős alapeszköze, a nézőre is rátelepszik. Nem ám az a békés fajta csend ez, hanem az, ami azért születik, mert elszorul a torok: magunkat látjuk. Hallgat mindenki, és a néző is átérzi ennek a cinkos hallgatásnak a súlyát, hiszen – főleg itt, ebben a krónikusan kussoló országban, ahol lapítani nemzeti sport – ki ne lett volna olyan helyzetben, amikor a békesség kedvéért hallgatott, pedig éppenséggel üvöltenie kellett volna.
Az asszisztens október 25-e óta nézhető az HBO GO-n és a Cinemaxon, 87 percben, akár szinkronosan is. 24.hu: 7/10
