Kultúra

A 80 éves Al Pacino nyolc felejthetetlen szerepe

Alaposan megizzadtunk a válogatás során, de vitázni persze ér.

Voltak egészen korai jelei, hogy az 1940. április 25-én született Alfredo James – alias „Al” – Pacino egyszer majd színész lesz. Például már kiskorában is azzal szórakoztatta bronxi nagyszüleit és persze önmagát, hogy a filmekben látott kedvenc karaktereit utánozta, később pedig is iskolai színi előadásokban érezte igazán elemében magát, nem pedig a tanulásban. Mindössze 13 éves volt, amikor az egyik iskolai alakításába annyira beleélte magát, hogy konkrétan rosszul lett a színpadon.

Utána valaki odajött az anyámhoz, és azt mondta: »Itt az új Brando«, mire én visszakérdeztem: »Ki az a Brando?«

– idézte fel Pacino pár évvel ezelőtt egy interjúban. Aztán úgy hozta az élet, hogy alig húsz évvel később tényleg átvehette a stafétabotot Marlon Brandótól, pontosabban Vito Corleonétól, akinek legkedvesebb fiát, és egyben keménykezű utódját játszotta A keresztapában. Persze ettől kezdve már senki sem az új Brandóként emlegette őt, hiszen Al Pacino önálló hivatkozási ponttá vált, főleg miután a 70-es években sorra követték egymást erősebbnél erősebb alakításai. Idővel kiderült, hogy akárcsak a nagy pályatárs De Niro, ő sem tartozik a Daniel Day Lewis-szerűen finnyás színészek közé, a zseniális szerepek mellett azért nála is becsúsztak olyan jól fizető, de lenyűgözően förtelmes filmek, mint a Gengszter románc, a Jack és Jill, vagy legutóbb az Amazon Hunters című nácivadászos sorozata.

De ez nem jelenti azt, hogy ma már ne kapna jó szerepeket, vagy hogy olyankor ne élne velük: az utóbbi pár évben például nagyot alakított a zaklatási botrányba belebukó amerikai futball-edzőről, Joe Paternóról szóló életrajzi filmben, láthattuk Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjában egy apró, de szórakoztató szerepben, Scorsese három és fél órás, elég nehézkes Az írjébe pedig ő vitte messze a legtöbb izgalmat a túlmozgásos szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffaként.

De Niro a bűnbánó gengszter, ám az üvöltöző Al Pacino ellopja a show-t
Az írben egy idős bűnöző számot vet az életével, egy idős rendező pedig kedvenc műfajával, a gengszterfilmmel. Kritika.

Az életmű súlyát mutatja, hogy ezeknek például esélyük sem volt rákerülni a 80. születésnapjára összeállított nyolcas listánkra, hisz még olyan filmek is lemaradtak róla, mint a Carlito útja, a Madárijesztő, az Álmatlanság, a Dr. Halál, Az ördög ügyvédje, vagy Az igazság mindenkié, hogy A keresztapa 2-3-ról már ne is beszéljünk. És akkor íme a lista időrendben:

A keresztapa (1972)

Nemcsak pályája leghíresebb filmje, de ez hozta meg az áttörést is Al Pacino számára. A 60-es évek végétől ugyan egyre nagyobb sikereket ért el a színpadon (egy Tony-díjat is begyűjtve), aztán megkapta első filmfőszerepét is, de A keresztapa előtt semmit nem mondott a neve a nagyközönségnek, csak egy volt a sok feltörekvő tehetség közül. Ám ez egy csapásra megváltozott Francis Ford Coppola klasszikusával, amelytől a kritikusok és a közönség egyaránt elalélt: A keresztapa lett az ekkoriban átalakuló filmipar egyik első blocbustere, évekre megdöntve a hollywoodi bevételi rekordokat. Ám a sikerig vezető út elég rögös volt. Coppola eleve csak szorult anyagi helyzete miatt, családja unszolására vállalta el a szerinte olcsó és hatásvadász Mario Puzo-regény megfilmesítését, aztán ölre menő vitákat kellett folytatnia a stúdióval, hogy Pacinóra oszthassa Michael Corleone szerepét. A stúdió inkább egy ismertebb és daliásabb alkatú színészt szeretett volna, mint mondjuk Warren Beatty vagy Robert Redford, de mellettük még szóba jött Jack Nicholson, Dustin Hoffman, Ryan O’Neal, illetve a szintén pályakezdő Robert De Niro is a szerepre. A fejeseket nemcsak Pacino alacsonysága, hanem játékstílusa is zavarta, a nyers felvételeket látva állítólag még a forgatás közben is ki akarták rúgatni őt, mert nem értették, hogy mit művel a kamera előtt.

Fotó: Collection Christophel © Alfran Productions/AFP

Coppola azonban ragaszkodott választottjához, mert ő mindenképp egy nem túl ismert olasz-amerikait akart a szerepre, akiről el tudja képzelni, hogy hitelesen bandukol a szicíliai tájban. Pacinónak már a pedigréje is elég jó volt ehhez, hiszen anyai nagyszülei tényleg abból a faluból, a szicíliai Corleonéból vándoroltak ki New Yorkba, amiről A keresztapa maffiacsaládja a nevét kapta. Persze a származás önmagában nem lett volna elég, ám Pacino olyan átütő energiával formálta meg az akarata ellenére keresztapává átalakuló fiú szerepét, hogy egy csapásra beírta magát a filmtörténetbe, egyben saját pályája alakulására is évtizedekre rányomva bélyegét. És most nem pusztán A keresztapa két folytatásról van szó (amiket itt a rövidség kedvéért hozzácsaptunk az első részhez), hanem arról is, hogy Pacino életművét végigkísérték innentől kezdve a bűnügyi filmek, a törvény mindkét oldalán többször kipróbálva magát. A Keresztapa meghozta számára az első Oscar-jelölést is, bár valami különös okból csak a legjobb mellékszereplő kategóriában. Pacino tüntetőleg távol is maradt a gáláról, állítólag így érzékeltetve véleményét, hogy szerinte főszereplőként kellett volna jelölni. Utóbbi díjat végül filmbéli partnere, Marlon Brando nyerte Vito Corleone szerepéért, ám vele sem járt sokkal jobban az Akadémia:

A botrányokban otthonosan mozgó Brando ugyanis egy indiánlányt küldött maga helyett, hogy olvasson fel egy tiltakozó beszédet az őslakosok méltatlan hollywoodi ábrázolásáért.

Serpico (1973)

Az ikonikus maffiafőnök után egyből jött Pacino leghíresebb zsaruszerepe: Sidney Lumet filmjében ő alakította a címszereplő Frank Serpicót, aki a Corleonékkal ellentétben nagyon is valós figura. Mindössze pár évvel a róla készülő film forgatása előtt segített leleplezni karrierje, sőt, élete kockáztatásával a New York-i rendőrséget mélyen átszövő korrupciót. A munkamódszer ezúttal nagyon más volt, mint Coppolánál. A lassú, megfontolt és kissé nehézkes forgatás helyett itt villámgyorsan vették fel a jeleneteket, ami először megdöbbentette, majd lenyűgözte Pacinót. A gyorsaságnak ugyan volt köze a pénzügyi korlátokhoz, de állt mögötte esztétikai megfontolás is: a rendező Lumet szerint épp a feszített tempó segített megőrizni azt a vibráló energiát, amire szükség volt az intenzív alakításhoz.

Az is érdekesség, hogy a jeleneteket fordított sorrendben vették fel: vagyis Pacino szakállasan, hosszú hajjal kezdte a forgatást, majd fokozatosan vedlett vissza borotvált, rendezett külsejű New York-i rendőrré, ahogy szép lassan közelítettek a sztori kezdete felé. Lumet későbbi beszámolójából kiderül az is, hogy Pacino ekkor már fullban nyomta a method actinget, ami azzal járt, hogy folyamatosan szerepben maradt a forgatási szünetekben is. Ez azt jelentette, hogy hol nevetgélt és játékos volt, hol mérges és agresszív a stábtagokkal, ahogy éppen az adott jelenet megkívánta. Pacino állítólag ezt tartja élete legjobb alakításának. Ezt mi hezitálnánk ilyen határozottan kijelenteni, mindenesetre az biztos, hogy végre begyűjtötte az előző évben még hiányolt Oscar-jelölést a Legjobb főszereplő kategóriában. Igaz, Jack Lemmon ezúttal elhappolta az orra elől, ráadásul innentől még húsz évet és hat további jelölést kellett kivárnia, míg végül elnyerte élete első Oscarját.

Kánikulai délután (1975)

Újabb Sidney Lumet-film, újabb bűnügy, újabb igaz történet: a Kánikulai délután egy 1972-es balul elsült bankrablást dolgozott fel, melynek kitervelője és végrehajtója ezzel a sajátos módszerrel szerette volna finanszírozni transznemű élettársa nővé operáltatását. Pacino eddigre megszerzett popkulturális státuszát jelzi, hogy az elkövető John Wojtowitz külsejét már a filmet inspiráló Life magazin-cikk is úgy írta le, minthogy „sötét hajú, vékony alak, aki Al Pacino vagy Dustin Hoffman karcosabb jóképűségét idézi.” Sőt, Wojtowitz később azt is elmondta, hogy a bankrablás reggelén épp A keresztapából próbált ihletet meríteni.

Pacino először elvállalta a szerepet, de annyira kimerítette A keresztapa 2 épp akkoriban véget ért forgatása, hogy még az előkészítési fázisban visszamondta. Ám amikor megtudta, hogy a csalódott Lumet ezután épp riválisára, a cikkben szintén emlegetett Dustin Hoffmanra vetett szemet, mégiscsak belement a dologba. És milyen jól tette, ugyanis felejthetetlen alakítást nyújtott a szerencsétlen, izgága, de elszánt bankrablóként, akivel bénázásai ellenére is együtt érzünk, sőt, rendszerellenes ikonná válik. A spontaneitás itt még nagyobb súlyt kapott, mint a Serpicóban, a dialógusok nagy részét a színészek improvizálták. A börtönben ülő Wojtowitz később méltatta Pacino játékát, de amúgy felrótta azt a filmnek, hogy csak nagyjából 30 százalékban fedi a valóságot. Ennek ellenére a valóságban happy end lett a történet vége, ugyanis Wojtowitz megkapta a profit egy százalékát plusz 7500 dollárt, amiből ki tudta fizetni felesége nemváltó műtétjét.

A sebhelyesarcú (1983)

Ha a 70-es évek ikonikus gengszterfilmje A keresztapa, akkor a 80-as éveké A sebhelyesarcú.

Erőszak, rikító színek és drámai szintieffektek minden mennyiségben… Brian De Palma filmje gyakorlatilag olyan, mint Coppola lassan hömpölygő klasszikusa alaposan bekokainozott volna, aztán elment volna diszkóba.

De már a főhős, az arccal a fehér porban fetrengő és gépfegyverrel hadonászó Tony Montana is elég távol esik Michael Corleone kimért, pragmatikus erőszakosságától. Amúgy az egész azzal indult, hogy Pacino elment moziba, ahol megnézte Howard Hawks eredeti, 1932-es Sebhelyesarcúját. Akkora hatással volt rá az élmény, hogy egyből elkezdte győzködni producer barátját, mekkora potenciál lenne egy remake-ben.

Fotó: Sidney Baldwin/AFP

Eredetileg ezt is Sidney Lumet rendezte volna, de végül a mesteri és véres thrillereiről ismert Brian De Palma lett a befutó, a forgatókönyvet pedig a pályakezdő Oliver Stone írta, aki már itt sem fogta vissza magát az erőszak-ábrázolás terén (neki köszönhetjük, ugye, a 90-es évek egyik ikonikus gengszterfilmjét, a Született gyilkosokat). A kritikai fogadtatás első körben meglehetősen negatív volt, többen kiakadtak például a láncfűrészes kínzásjeleneten, vagy úgy általában a durvaságon, nyelvezeten és féktelen droghasználaton – volt, aki egy túlspilázott B-filmként sajnálta le. A pénztáraknál azonban elég jól teljesített, és idővel igazi kultfilm vált belőle, ami olyan mélyen beépült a popkultúrába, hogy nemcsak hiphop-dalokban köszön vissza rendszeresen, de napi szinten láthatjuk internetes mémekben is. Ehhez nyilván elég sok köze van Pacino kirobbanó alakításának, ami fölött – a film néhány stiláris megoldásával ellentétben – egyáltalán nem járt el az idő. Pacino később is dolgozott együtt De Palmával, az érettebb, de kevésbé energikus Carlito útjában. Ebben egy börtönből szabadult gengsztert játszik, akinek közege nem engedi, hogy jó útra térjen.

Egy asszony illata (1992)

Ez a szerep hozta meg Al Pacinónak első és eddigi egyetlen Oscar-díját. Az édes-bús drámában Frank Slade-et, egy nyugalmazott, megvakult alezredest játszik, aki fiatal kísérőjével próbálja megértetni, hogy az élet egy nagy kaland, olyannyira, hogy még vakon is lehet Ferrarit vezetni. A főszerepre Jack Nicholson is esélyes volt, de végül Pacino kapta meg, aki ismét nagyon buzgón készült: felkeresett egy vakokkal foglalkozó New York-i szervezetet, és különösen olyanokkal beszélgetett sokat, akik valamilyen trauma hatására vesztették el a látásukat. Aztán, ahogy a Serpicónál, ezúttal is szerepben maradt a forgatás szüneteiben, gyakran botjával botorkálva a helyről a másikra. De persze Pacino nemcsak magát a vakságot hozza hitelesen a filmben, hanem a látás elvesztésével járó szorongást és hangulatingadozásokat is.

Rendre utasít? Hogy merészeli? Nem a Holdról jöttem ide, régebben még láttam és volt mit látnom. Láttam fiatal fiúkat, leszakított karral, letépett lábbal, de nincs a világon szomorúbb látvány egy megcsonkított léleknél. A lélekre nem létezik protézis

– dörgi el a morális tanulságot végső nagymonológjában, de menet közben azért kapunk bőven a depresszióból és a fékezhetetlen életszeretetből is. Ha már itt tartunk, az Egy asszony illata kiváló inspirációs film a karantén idejére.

Glengarry Glen Ross (1992)

Ugyan most filmekről van szó, de Al Pacino egész karrierje alatt nem szakadt el a színháztól. David Mamet értékesítési ügynökökről szóló darabját, a Glengarry Glen Rosst is a Broadwayn akarta először színre vinni, de végül filmfeldolgozás lett belőle – egészen elképesztő szereposztással. Utóbbit nemcsak én mondom, hanem Jack Lemmon is, aki azt állította, hogy a legerősebb színészgárda jött itt össze, aminek csak élete során része volt. Itt tényleg mindenki a maximumot hozza: Pacino és Lemmon mellett Kevin Spacey, Ed Harris, Alec Baldwin, Alan Arkin és Jonathan Pryce is sziporkázik a filmben, ami annyira megőrzi az eredeti kamaradarab-jelleget, hogy a legnagyobb költségvetési tételt az ablakokon állandóan doboló eső produkálása jelentette. A filmet három hétig próbálták, majd 39 nap alatt vették fel szokatlanul hosszú snittekben, így igyekezve megőrizni a színházi flow-élményt. A színészek maguk között – Arthur Miller híres darabjára utalva – csak A kibaszott ügynök halálaként emlegették a filmet, ami végülis frappánsabb cím lett volna, mint a Glengarry Glen Ross. Állítólag a mai napig oktatófilmként használják a filmet, levetítve kezdő kereskedelmi ügynökök okulására, hogy kell, illetve hogy nem szabad rátukmálni valamit a gyanútlan vevőkre.

Szemtől szemben (1995)

Al Pacino és Robert De Niro már a 70-es években szerepelt egy filmben, de A keresztapa 2-ben még két külön idősíkon mozogtak, így nem volt közös jelenetük. Egészen 1995-ig kellett várni, hogy ez is megtörténjen: a Szemtől szemben kávézós jelenete ezért lett filmtörténeti jelentőségű. Nemcsak rabló és pandúr ül itt egy asztalhoz, hogy megbeszéljék ügyeiket, de végre a két nagy pályatárs is szemtől szembe kerül, ami rajongók millióin túl őket magukat is látható izgatottsággal töltötte el. De Nirót állítólag eleve ez a jelenet győzte meg arról, hogy vállalja a filmet, és mind a ketten – akárcsak a rendező Michael Mann – alig várták a pillanatot, amikor végre ezt a részt forgathatják.

De Niro javaslatára nem is próbálták le előre a beszélgetést, hogy még hitelesebben hasson a távolságtartó viselkedésük. A két legendás színész azóta többször játszott együtt, de ezek sokkal kevésbé emlékezetesek. A törvény gyilkosa egészen gyengécske bűnügyi film lett, de Scorsese tavalyi Az írje is csak halovány és elnyújtott CGI-kísérletnek tűnik Mann melankolikus akciófilmje mellett. Pacino egy interjúban elmondta, hogy egész alakítását egy olyan kokainozós jelenetre építette, amelyet végül kivágtak a filmből, így szerinte kissé nehezen érthető a zsaru-karakter túlpörgetett viselkedése.

Fedőneve: Donnie Brasco (1997)

Ezt a filmet már a 90-es évek legelején meg akarták csinálni Al Pacinóval és Tom Cruise-zal a főszerepben, de akkor jött ki Scorsese Nagymenőkje, így a stúdió inkább elengedte a dolgot. Végül 1996-ban vették újra elő, de Cruise helyett az egyre inkább befutó Johnny Depp játszhatta a maffiába beépülő FBI-ügynököt, Joseph Pistonét, aki a kiöregedő bérgyilkos, Lefty Ruggiero bizalmába férkőzik. Pacino állítólag rettentően élvezte, hogy felvonultathatja olaszos szlengjének teljes arzenálját, de ennél fontosabb, hogy tényleg nagyon működik a két színész között a kémia. Hihetetlen árnyaltan jelenítik meg a fundamentális hazugságra épülő igaz barátságot, a fináléra azt is elérve, hogy a bűnügy sikeres lezárását ne katarzis, inkább szomorúság és bűntudat kísérje.

A bennfentes (1999)

A bennfentes a 90-es évek második felének legnagyobb port kavaró peréről szól, melynek során Mississippi és 49 másik állam 246 milliárd dolláros keresetet nyújtott be a dohányipar ellen. Az ügy egyik legfontosabb szereplője a korábban dohánycégeknél dolgozó Jeffrey Wigand volt, aki arról szolgáltatott bizonyítékokat, hogy a dohánycégek a nikotinfüffést próbálták felgyorsítani a fogyasztóknál.

Fotó: AFP

Mann egyet tudott biztosan, mikor belevágott a filmbe: hogy a Wigandot megszólaltató rámenős tévést, Lowell Bergmant csakis Al Pacino játszhatja. Olyan szerepet akart osztani a színészre, ami eltér a tipikusan rá osztott figuráktól. Pacino pedig örömmel állt a kihívás elé, hiszen már korábban is dolgozott Mannal a Szemtől szemben forgatásán. Felkészülésként sokat lógtak együtt tévériporterekkel és producerekkel, és ezúttal nem De Niro volt a partnere, hanem Russel Crowe, aki számos díjat begyűjtött Wigand alakításáért.

A film ugyan nem lett kasszasiker, de egyöntetűen kedvező kritikákat kapott, és a mai napig komplex képet mutat arról, milyen nehéz rábukkanni az igazságra az üzleti érdekek, a politika és az ellenőrzött nyilvánosság Bermuda-háromszögében. Pacino amúgy később is szívesen alakított botrányba keveredett figurákat: hol a hírhedt amerikai ügyvédet, Roy Cohnt, hol az eutanáziában segédkező és börtönre ítélt Jack Kevorkiant (Dr. Halál), hol a zaklatási ügybe keveredett népszerű edzőt, Joe Paternót alakítja (Paterno). Utóbbi filmnek az Amerikában is egyre foglalkoztatottabb Rév Marcell volt az operatőre, aki interjúnkban azt mesélte, hogy Pacino minden allűr nélkül, igazi partnerként viselkedett a forgatás során.

Olyan sorozatot akartunk, ami nem nézi hülyének a tiniket
Rév Marcell épp Enyedi Ildikóval forgatja A feleségem történetét, de dolgozott Al Pacinóval és ő volt az operatőre az utóbbi idők egyik legizgalmasabb HBO-sorozatának, az Euphoriának is. Interjú.

Kiemelt kép: A sebhelyesarcú, Fotó: AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.