Kultúra

Nácikra vadászni nemcsak megengedett, de jó móka is

Legalábbis ezt sugallja a Hunters című sorozat, amelyben Al Pacino alakítja a titkos bosszúosztag vezetőjét. De vajon mi igaz a bemutatott összeesküvésből, tényleg nácik tömegei szivárogtak be Amerikába, és biztos jó ötlet-e a holokausztot szuperhősfilmes túlzásokkal felturbózni?

A 70-es évek második felében járunk egy floridai lakóparkban, a NASA egyik tudósára zuhanyzás közben rázárul a kabin ajtaja, így esélye sincs elmenekülni a zuhanyrózsából szivárgó mérges gáz elől. A különös halálesetet oka azonban nem egy fatális vízvezeték-szerelői malőr, hanem egy önbíráskodó kommandó, amelynek tagjai arra esküdtek fel, hogy leszámolnak az Amerikában új életet kezdő nácikkal.

Merthogy a nácik karrierépítése elég jól halad az új világban, nemcsak az űrprogramban dolgozó rakétamérnök, de bolttulajdonos, menő zenei producer és még nagyhatalmú államtitkár is akad soraikban, akik nemcsak jól élnek, de gőzerővel szervezik a Negyedik Birodalom megalapítását.

Ebbe az eszelős összeesküvésbe egy brooklyni zsidó kamasz, az elárvult Jonah sorsán keresztül csöppenünk bele. Jonah-t ugyan eleinte nem érdekli a múlt, inkább a jövőbe tekint, füvet árul, a haverjaival lóg, így csak Auschwitzot túlélő nagyanyja meggyilkolása után döbben rá, hogy a többnyire otthon főzőcskéző Ruth néni valójában egy földalatti nácivadász osztag tagja volt. A gyászoló fiú rövid vívódás után csatlakozik a csapathoz, amelyet az Al Pacino által alakított szupergazdag holokauszt-túlélő, Meyer Offerman vezényel. És náluk a nácivadászatot nem képletesen kell érteni, hanem a lehető legkonkrétabban, sok vérrel és halálhörgéssel.

Hunters. Fotó: Amazon

Ha mindez elsőre totálisan elborult kitalációnak hangzik, amiből nyilvánvalóan egy szó nem lehet igaz, akkor jók a megérzéseink, de csak részben. Az Amazon Hunters című sorozata ugyan tényleg dugig van fiktív és rettentő hatásvadász elemekkel, de helyenként meglepően sokat merített a valóságból. A legkeményebb kritikák pontosan azért érték, mert gátlástalanul keveri a fikciót a történelmi tényekkel, attól sem riadva vissza, hogy a látványosság kedvéért kissé „feltuningolja” a haláltáborokban alkalmazott kínzási módszereket. Szálazzuk hát szét, mi igaz, és mi fantazmagória a nagy port kavaró sorozatból.

Videók a témában:

Verseny a nácikért

Azt a történelmi tényt például a mai napig előszeretettel söprik a szőnyeg alá, hogy nácik bőven telepedtek le Amerikában. És korántsem csak olyan dél-amerikai országokról van szó, mint Argentína vagy Brazília, amely tárt karokkal fogadta az elrejtőzni vágyó háborús bűnösöket – többek között Adolf Eichmannt, illetve a végül egy brazil farmon meghaló Josef Mengelét. Hanem az Egyesült Államokról is, amely hatalmas áldozatokat vállalt és több százezer katonát vesztett a második világháborúban.

Mengele sosem bűnhődött meg a rémtetteiért
Így teltek a náci orvos öregkori napjai Dél-Amerikában. De hogy úszhatta meg az igazságszolgáltatást?

A háború végére azonban világossá vált az amerikai vezetők számára, hogy a Harmadik Birodalom kiesésével átrendeződő új világrendben az addig szövetséges Szovjetunió lesz a nagy és fenyegető ellenség. A szakértelemért beinduló öldöklő versenyben pedig úgy vélték, hogy félre kell tenni az erkölcsi megfontolásokat a győzelem érdekében.

Így jött létre a titkos Gemkapocs művelet, melynek keretében több mint 1600 német tudóst, mérnököt és szakembert mentettek át az országba 1945 és 1959 között. Minderre egyfajta „szellemi jóvátételként” tekintettek.

Közben persze a szovjetek is belehúztak a toborzásba, még több náci szakembert fogadva be az országba. Az Amerikába beáramló német tudósok zöme párttag, egy részük pedig vezető beosztású náci volt, így az amerikai hatóságok mindent megtettek, hogy kiradírozzák a múltjukat, és tiszta lappal indulhassanak. A központi cél ekkoriban a hidegháborús űrverseny megnyerése volt, így a legnagyobb fogásnak a V-2 rakétát fejlesztő Wernher von Braun és csapatának leigazolása bizonyult. Braun évtizedeken át dolgozott zavartalanul az amerikai űrrakétaprogramokon, és központi szerepet játszott a NASA 1958 megalapításában is.

Werner von Braun, a V-2 és az amerikai űrprogram egyik atyja. Fotó: AFP

Az amerikai társadalom sokáig szinte semmit nem tudott erről az egészről. Épp a hetvenes évek végén született pár oknyomozó cikk a témában, melynek hatására létrejött egy nyomozókból és ügyvédekből álló „nácivadász” egység az igazságügyi minisztériumban. Ezt követően robbantak ki olyan nagy port kavaró esetek, mint a háborús bűnökkel megvádolt kertvárosi családapáé és gyári munkásé, John Demjanjuké, akinek peréről a Netflix készített nemrég dokusorozatot.

Önként, kéjjel ölt – majd megpróbált példás amerikai nyugdíjasként élni
Ki volt John Demjanjuk – valóban Rettegett Iván, a treblinkai megsemmisítő tábor szadista őre, vagy egy ártatlan gyári munkás, akit öregkorára meghurcoltak? Vagy valaki teljesen más?

A Gemkapocs művelet pontos méretei a mai napig tisztázásra várnak, hiszen még mindig nem oldottak fel minden titkosítást az ügyben. A New York Times újságírója, Eric Lichtbau 2014-ben írt tényfeltáró könyvet arról The Nazis Next Door címen, hogy vált Amerika a háború után biztonságos fellegvárrá Hitler emberei számára. Lichtbau még nagyobb számokról, sok ezer beszivárgó náci kollaboránsról ír, akik között voltak haláltáborok vezetői, vagy titkosszolgálati főnökök is. A Hunters riasztó alapvetése tehát ilyen szempontból meglepően valóságos, amit jelez, hogy még maga Wernher von Braun is felbukkan egy epizódban. Ám az alkotók célja érezhetően nem a realizmus, így a történelmi tényeket azonnal megspékelik egy még nagyobb összeesküvéssel: a titkos puccskísérlettel. Ez természetesen puszta kitaláció, a titokban befogadott nácik kiválóan megtalálták a helyüket Amerikában, és az égvilágon semmi nem utal arra, hogy a Negyedik Birodalom megalapításán ügyködtek volna.

Igazi nácivadászok

Ugyanez a kettősség igaz az utánuk folytatott hajtóvadászatra is. Léteztek ugyan nácivadászok a valóságban is, de azok nem baseballütővel és gépfegyverrel, inkább jogi paragrafusokkal, információval, történelmi dokumentumokkal és némi pénzzel voltak felszerelkezve. A leghíresebb közülük az osztrák zsidó családból származó Simon Wiesenthal volt, aki a holokauszt túlélése után egész hátralevő életét a náci háborús bűnösök felkutatásának szentelte, szerepet játszott Adolf Eichmann kézre kerítésében is, és akiről még életében zsidó emberi jogi központot neveztek el.

A második világháború után ugyan rövid ideig tényleg működött olyan szervezet, mint az izraeli székhelyű Nakam – a szó héberül bosszúállót jelent –, amelyik terroreszközökkel akarta megtorolni a borzalmakat. Olyan akciókkal terveztek elégtételt venni a németeken 1945-ben, mint például Nürnberg vízkészletének megmérgezése, amely végül nem jött össze a tagok letartóztatása és az országokon átszállított méregkészlet lefoglalása miatt. De az alapszellemiség a Nakamnál tényleg valami olyasmi volt, mint Al Pacinóéké a Huntersben: ha már a bíróságok nem akarnak igazságot szolgáltatni, akkor kénytelenek vagyunk mi magunk kézbe venni az ügyet.

Laurence Olivier mint náci orvos a Maraton életre-halálrában. Fotó: AFP

A nácivadászok figurája amúgy meglepően hamar felbukkant Hollywoodban: 1946-ban mutatták be Orson Welles Az óra körbejár című fekete-fehér noir filmjét, amelyben a korszakalkotó rendező maga alakította a connecticuti kisvárosban bujkáló háborús bűnöst, Franz Kindlert. Őt leplezi le az ENSZ erre szakosodott nyomozója. A film már csak azért is jelentős, mert ez volt az első hollywoodi alkotás, amiben eredeti dokumentum-felvételeket láthattak a nézők a holokausztról, és persze a menekülő náci itt is egy véres, látványos halálnemmel bűnhődik meg a fináléban, akárcsak később annyiszor.

Klónozni Hitlert

A téma azonban Welles filmje után sokáig visszhang nélkül maradt, majd a 70-es évek revelációi nyomán lett újra népszerű, olyan kultikus filmekkel törve be a popkultúrába, mint A brazíliai fiúk vagy a Maraton életre-halálra. Érdekesség, hogy Laurence Olivier mindkettőben szerepel, csak míg egyikben a bujkáló nácit, a másikban a nyomába eredő vadászt alakítja. Persze ezekből sem hiányzik az elszállt összeesküvés: A brazíliai fiúkban például a Dél-Amerikában rejtőző Mengele gondosan megőrzött génekből klónozza Hitlert és a teljes náci vezérkart, hogy így törjenek újra világuralomra.

Innentől kezdve az őrült náci orvos elrajzolt alakja bevett része lett a popkultúrának.

A Hunterst létrehozó David Weil is láthatóan sokat merít ezekből a filmekből, ahogy az erőszakot fetisizáló grindhouse-mozikból, valamint a szereplők által lépten-nyomon emlegetett képregényekből és szuperhősfilmekből is. A legfőbb inspirációt azonban nyilvánvalóan Tarantino háborús „spagetti westernje”, a Becstelen brigantyk jelenti számára. Nehéz leküzdeni az érzést, hogy egy gyenge utánérzést nézünk, a Hunters figurái ugyanis egytől egyig a Ponyvaregény rendezőjének köpönyegéből bújtak elő, csak ezúttal hiányzik az a meggyőző stílus és egységes hangvétel, ami Tarantino filmjeit legtöbbször működteti.

Eltúlozni a felfoghatatlant

Annak idején a Becstelen brigantykat is érték olyan kritikák, hogy szadista, erőszakra és vérbosszúra buzdít, történelmet hamisít, és karikatúra-szerű figuráival elbagatellizálja a nácik által elkövetett borzalmakat. A Hunters azonban jóval tovább megy ezen a téren: az Auschwitzról szóló flashbackekben olyan szabadsággal költ hozzá sosem létezett, beteg, ám látványos kínzási módszereket a valósághoz, mintha a Fűrész tetszőleges epizódjában járnánk. Az első epizódban például egy olyan hús-vér sakkjátszmára kényszerítik a foglyokat, amelyben ők az élő bábuk, és egymást kell megölniük, mikor valakit leütnek a tábláról.

Az ilyen jelenetek ellen több zsidószervezet is felszólalt, veszélyes felelőtlenséggel vádolva a sorozat alkotóit.

Auschwitz tele volt szörnyű fájdalommal és szenvedéssel, amelyet a túlélők beszámolójában rögzítettek. Az emberi sakk hamis játékának feltalálása nemcsak veszélyes ostobaság és torzítás, de üdvözli a jövőbeni tagadókat is. Tiszteletben tartjuk az áldozatok személyét a ténybeli pontosság megőrzésével

írta például az Auschwitz Múzeum. A Hunters szellemi atyja, a producerként pályakezdő David Weil azzal válaszolt a kritikákra, hogy átérzi a felelősséget, hiszen a saját anyai nagyszülei is holokauszt-túlélők voltak, és nagyrészt az ő történetük inspirálta őt az írás idején. Azonban számára épp az volt a fő célkitűzés, hogy egyetlen valós személy nézőpontját se sajátítsa ki a sorozat, ezért ügyelt a tábori tetoválások eltúlzására is: minden karakter bőrébe vésett szám magasabb 202499-nél, ami az utolsó kiadott szám volt a haláltáborban. „Nem akartam, hogy valamelyik szereplőnk megkapja egy valódi áldozat számát, ahogy a saját, egyedi történeteikből sem akartam kölcsönvenni egy-egy jelenethez” – mondta Weil, hangsúlyozva, hogy sokat vívódott a kérdésen.

Egy másik interjúban már arról beszél, hogy a Hunters típusú sorozatok szerinte hozzájárulhatnak, hogy soha ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Például annak a pszichológiai folyamatnak a bemutatásával, hogy vonzhatott tömegeket a náci ideológia. Mert Weil szerint fontos megérteni, hogy a nácik is emberek, és ha karikatúraként ábrázoljuk őket, akkor épp azok munkáját nehezítjük, akik harcolnak az ilyen embertelen eszmékkel szemben.

Hunters. Fotó: Amazon/imdb.com

Erről monologizál a kamasz főhős, Jonah is az első epizódban, mikor a Star Wars vetítéséről hazafelé győzködi a haverjait, hogy Darth Vader tényleg elég genyón viselkedett, de ő sem született Darth Vadernek.

Ő is csak egy asztmás, korai magömléses, jószívű lúzer volt, mint minden gyerek a galaktikus birodalomban. De úgy nevelték, hogy azt higgye, néhány elvetemült lázadó Jedi egy sivatagi szarfészekből ide akar jönni, hogy lebombázza a szüleit, lefejezze a barátait, és elrabolja az összes dögös galaktikus csajt valamiféle beteg fénykard-orgiákhoz. Vader tehát nem azzal a gondolattal kel fel reggelente, hogy elpusztítja a galaxist. Épp az jár a fejében minden egyes nap, hogy meg kell mentenie.

Erőszakgiccs

Mindez szépen hangzik, csak a probléma, hogy a sorozat aztán totálisan szembemegy ezzel a megközelítéssel. Hiányzik belőle bármiféle árnyaltság, sőt az első négy epizód alapján a nácikat kétdimenziós és gyakran nevetséges karikatúra figuraként ábrázolja, akiknek kiirtása nemcsak morálisan engedélyezett, de nagyszerű móka is. Kár lenne rájuk pazarolni a jogállami erőforrásokat, és hát valljuk be, sokkal unalmasabb is lenne, mint változatos módon széttrancsírozni őket.

Ezen az üzeneten az sem változtat sokat, hogy Jonah helyenként giccses jelenetekben vívódik az önbíráskodás erkölcsi megalapozottságán, és egyszer még Simon Wiesenthal is beolvas Al Pacinóéknak a módszerük tarthatatlanságáról. Mert aztán indulunk tovább az újabb dögös zenére megvágott, grindhouse-szerű leszámolásra. Az érzelgős jelenetek inkább csak totálisan inkoherenssé teszik az amúgy is gyenge lábakon álló sorozatot, ami képtelen eldönteni, hogy teljes mellszélességgel bevállalja-e a hatásvadász/erőszakos szórakoztatást, vagy inkább elmozduljon a morális és pszichológiai dráma felé.

Jojo Nyuszi. Fotó: Fórum Hungary

Esztétikai szempontból tehát nem a „történelemhamisítás” miatt bukik meg a Hunters, inkább azzal, hogy egyszerre ízléstelen és mégis óvatoskodó, klipszerűen vágott és mégis stílustalan, komplex problémákat ígérő, ám mégis minden ízében didaktikus és hiteltelen. Ennél nemcsak Tarantino egyensúlyozott sokkal ügyesebben, de Taika Waititi is, aki nemrég Oscar-díjat kapott a hitleres szatírájáért, a Jojo Nyusziért.

Alternatív történelmi sorozatokból is van választék. Ott van például az Ember a fellegvárban, amelynek alapvetése, hogy a tengely-hatalmak nyerték a második világháborút, így Amerikában a nácik és a japánok uralkodnak. Az Amazon sorozata ígéretesen indult, de rohamtempóban laposodott el, ahogy kifutott az alapműből, vagyis Philip K. Dick azonos című regényéből. Ezért sokkal inkább ajánljuk a Philip Roth klasszikusából adaptált Összeesküvés Amerika ellent, amely épp most fut az HBO-n. A Drótot és a Fülledt utcákat is megalkotó David Simon minisorozata egy olyan, nyomasztóan realisztikus USA-t mutat be, amely enged a jobboldali populizmus csábításának a második világháború hajnalán. A mai helyzettel való párhuzamok és figyelmeztetések egyértelműek, a sorozat mégse tűnik egysíkú tanmesének, az első epizód alapján árnyaltan és életszerűen bontja ki az egyéni sorsokat és a társadalmi kérdéseket.

Kiemelt kép: Amazon/imdb.com

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.