Kiderült: van köze Buddhának a sajtburger menühöz, sőt, a Mátrixhoz is

A piros pirula

Az emberi állapot túldramatizálásának kockázata mellett felteszem a kérdést: Látták a Mátrix című filmet?

Egy Neo nevű fickóról szól (Keanu Reeves alakítja), aki ráébred, hogy álomvilágban él. Az élet, amit élni vélt, valójában aprólékosan kidolgozott szimuláció. A tudtán kívül hallucinál, miközben teste egy kocsonyás anyagba ágyazottan, egy koporsó méretű tokban fekszik – egy tokban a sok közül, amelyek végtelen sorokban állnak, és mindegyik egy álomba merült emberi testet tartalmaz. Ezeket az embereket önkényúrrobotok helyezték a tokjaikba, és mint a tápot, adagolják nekik az álmot.

Neo választását – hogy a nemtudásban éljen tovább, vagy ráébredjen a valóságra – a híres „piros pirula” jelenet mutatja be. Neóval lázadók lépnek kapcsolatba, akik behatolnak az álmába (pontosabban szólva, akiknek az inkarnációi behatoltak az álmába). A vezetőjük, Morpheus (akit Laurence Fishburne játszik), elmagyarázza a helyzetet Neónak: „Rabszolga vagy, Neo. Megkötözve születtél, mint mindenki, egy börtönbe, mely érzékszerveiddel fel nem fogható: börtön az elméd számára.” A börtönt Mátrixnak hívják, ám sehogy sem lehet elmagyarázni Neónak, hogy alapvetően mi a Mátrix. Az egyetlen módja, hogy a teljes képet lássa, mondja Morpheus, ha „a saját szemével látja”. Két pirulát kínál Neónak, egy pirosat és egy kéket. Neo beveheti a kék pirulát, hogy visszatérjen az álomvilágba, vagy a pirosat, hogy áttörjön a nemtudás homályán. Neo a pirosat választja.

Igen fogas kérdésről van szó: nemtudás és rabság vagy éleslátás és szabadság? Valójában olyan drámai a döntéshelyzet, hogy úgy vélhetjük, épp egy hollywoodi filmbe illő, és hogy a döntések, amelyeket a saját életünkben meg kell hoznunk, kisebb horderejűek, hétköznapibbak. Noha amikor ez a film a mozikba került, számos ember a saját döntéskényszerét látta benne.

Az úgynevezett nyugati buddhistákra gondolok, olyan Egyesült Államokbeli vagy más nyugati országokban élő emberekre, akik javarészt nem buddhistaként nevelkedtek, ám életük valamely pontján a buddhizmust magukénak választották. Legalábbis a buddhizmus egy verzióját, amelyből elhagyták az ázsiai buddhizmus néhány tipikus természetfeletti elemét, mint például a reinkarnációt és bizonyos istenségekben való hitet. Ez a nyugati buddhizmus részben olyasfajta buddhista gyakorlásra épül, amely Ázsiában inkább a szerzetesek körében népszerű, semmint a laikusok között – a meditációra, a buddhista filozófiában való elmélyülésre. (A Nyugat két legáltalánosabb koncepciója a buddhizmusról – hogy ateista, és hogy a meditáció körül forog – téves; a legtöbb ázsiai buddhista hisz istenekben, noha nem a mindenható teremtő Istenben, és nem is meditál.)

Ezek a nyugati buddhisták, már jóval az előtt, hogy a Mátrixot látták volna, abban a meggyőződésben léteztek, hogy a világ, ahogyan hajdan látták, egyfajta illúzió volt; ha nem is abszolút hallucináció, de a valóság erősen eltorzított képe, amely magával vonta az élet torz megközelítési módját, ez pedig káros hatással volt rájuk és az őket körülvevő emberekre. Immár ráéreztek erre – hála a meditációnak és a buddhista filozófiának –, és sokkal tisztábban látták a dolgokat. Az ő köreikben a Mátrix annak az átmeneti állapotnak az allegóriája volt, amelyen ők is keresztülmentek, és a „dharma film” elnevezéssel illették. A dharma szónak számos jelentése van, többek között a Buddha tanításait jelenti, és az ösvényt, amelyen a buddhisták járnak a tanítások nyomán. A Mátrix megjelenését követően elterjedt egy új szólás a „Követem a dharmát” helyett: „Bevettem a piros pirulát.”

Én 1999-ben láttam a Mátrixot, amint bemutatták, és pár hónappal később rájöttem, hogy valahogyan kötődöm hozzá.

A film rendezői, a Wachowski testvérek három könyvet adtak Keanu Reevesnek Neo szerepére való felkészülése közben. Az egyik az a könyv volt, amit én írtam pár évvel korábban, a címe The Moral Animal. Evolutionary Psychology and Everyday Life (A morális állat. Evolúciós pszichológia a mindennapokban).

Nem tudom, miféle kapcsolódási pontot találtak az alkotók a könyvem és a Mátrix között. Azt viszont igen, hogy én milyen kapcsolatot látok a kettő között. Az evolúciós pszichológiát többféleképpen lehet definiálni, én a következőképpen határoztam meg a könyvemben: annak tanulmányozása, miként terveztetett az emberi agy a természetes kiválasztódás útján akképp, hogy félrevezessen, sőt mi több, rabigába hajtson bennünket.

Félreértés ne essék: a természetes kiválasztódásnak megvannak a maga erényei, és inkább alakuljak ki általa, mint sehogyan sem, hiszen – legalábbis az én belátásom szerint – az univerzum ezt a két opciót kínálja nekünk. Az evolúció termékének lenni semmiképp sem jelent kizárólag egyet a rabszolgasággal és a nemtudással. A mi szépen fejlett agyunk számos módon felfegyverez bennünket, s gyakorta egyfajta alapvetően pontos valóságlátással is megáld.

Végső soron azonban a természetes kiválasztódás csupán egyvalamivel törődik (vagyis inkább „törődik”, idézőjelben, elvégre a természetes kiválasztódás csak egy vak folyamat, nem holmi tudatosan tervezett procedúra). Ez az egyvalami pedig nem más, mint a gének átörökítése a következő nemzedékbe. A genetikailag megalapozott jellemzők, amelyek a múltban hozzájárultak a genetikai termékenységhez, virágoztak, míg azok, amelyek nem járultak hozzá, menet közben kikoptak. A mentális jellemzők is azok közé tartoznak, amelyek átmentek a teszten – struktúrák és algoritmusok, amelyek az agyunkba épültek, és mindennapos tapasztalatainkat alakítják. Így hát, arra a kérdésre, hogy „miféle észlelések, gondolatok és érzések vezetnek át az életen mindennap?”, a válasz – a legalapvetőbb szinten – nem az, hogy „azok az észlelések, gondolatok és érzések, amelyek pontos képet adnak a valóságról.” Nem. Legalapvetőbb szinten a válasz a következő: „Azok az észlelések, gondolatok és érzések, amelyek segítettek felmenőinknek átörökíteni génjeiket a következő nemzedékbe.” Hogy ezek az észlelések, gondolatok és érzések vajon hiteles valóságlátáshoz vezetnek-e bennünket – szigorúan szólva – nem számít. Az a helyzet, hogy nem mindig. Az agyunk úgy alakult, hogy – többek közt – becsapjon bennünket.

Nincs ebben semmi rossz! Legboldogabb pillanataim sokszor illúzióban gyökereztek – például hogy a Fogtündér fizet nekem, miután kiesett a tejfogam. Az illúzió azonban rossz pillatatokat is okozhat. És nem csak az olyan pillanatokra gondolok, amelyek – visszavetítve őket – nyilvánvalóan káprázatnak tekinthetők, mint például a rémálmok. Olyan pillanatokra is gondolok, amelyeket nem feltétlenül úgy értelmezünk, hogy illuzórikusak. Például amikor ébren fekszünk éjszaka, szorongások közepette. Vagy amikor napokon át reményvesztetten, leverten létezünk. Vagy amikor gyűlölethullámokat érzünk emberek iránt, ami pillanatnyilag talán kellemes, szép lassan azonban aláássa a jellemünket. Vagy amikor a mohóság, az a késztetés hajt, hogy megvegyünk, megegyünk vagy megigyunk valamit; és ez jóval túllép azon a határon, ami a jóllétünket szolgálná.

Az ilyesfajta érzések – a szorongás, a reményvesztettség, a gyűlölet, a mohóság – nem olyan értelemben tekinthetők káprázatnak, mint egy lázálom, de ha jobban megvizsgáljuk őket, rájövünk, hogy olyan elemeket tartalmaznak, mint egy káprázat, olyanokat, amelyek nélkül jobban éreznénk magunkat.

Márpedig ha mi jobban éreznénk magunkat nélkülük, gondoljunk csak bele, hogyan érezné magát nélkülük az egész világ. Elvégre az olyasfajta érzések, mint a reménytelenség, a gyűlölet vagy a mohóság vezetnek a háborúkhoz és a különféle atrocitásokhoz. Vagyis ha igazat állítok – ha az emberi szenvedés és az emberi kegyetlenség eme alapforrásai valóban nagyrészt illúziók termékei –, érdemes ezeket az illúziókat górcső alá venni.

Ez logikusnak tűnik, nem? Csak van egy bökkenő, amivel nem sokkal azt követően szembesültem, hogy megírtam a könyvemet az evolúciós pszichológiáról. Attól függ, mennyiben érdemes rávilágítani egy illúzióra, hogy milyen szemszögből nézzük. Az önmagában nem mindig segít, ha rávilágítunk a szenvedésünk eredendő okára.

Egy hétköznapi illúzió

Vegyünk egy egyszerű, ám alapvető példát. Eszünk valamilyen gyorskaját, rövid ideig elégedettek vagyunk, majd pár perccel később valami bekattan bennünk, és újabb adag gyorskajára éhezünk. Ez kezdésnek két szempontból is jó példa.

Először is jól illusztrálja, milyen nehezen megfogható természetűek az illúziók. Semmi értelme elfogyasztani egy hatdarabos, porcukros tetejű fánkosdoboz tartalmát, amikor olyasfajta gondolatok forognak a fejedben, mint hogy te vagy a messiás, vagy hogy idegen ügynökök összeesküdtek ellened, és meg akarnak ölni. És ez a nemtudás nagyon sok forrására igaz, amelyeket tárgyalni fogok e könyv során. Több közük van az illúzióhoz – olyan dolgokhoz, amelyek nem éppen azok, amiknek látszanak –, mint a nemtudáshoz a szó mélyebb értelmében. A könyv végén azzal érvelek, hogy ezek az illúziók a valóság elferdítésének hosszú sorához csatlakoznak; hogy olyasfajta eltérítések, amelyek legalább olyan jelentősek és következményekkel terhesek, mint az abszolút nemtudás.

A második ok, amiért a gyorskaja jó bevezető példa, mert alapvető a Buddha tanításait illetően. Nem szó szerint, mivel 2500 évvel ezelőtt, amikor a Buddha tanított, tudomásunk szerint gyorskaja még nem létezett. Ami alapvető fontosságú a Buddha tanításai szempontjából, az a dinamika, ahogy erőteljesen vonzódunk az érzéki örömhöz, holott az legfeljebb, ha mulandó. A Buddha egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy az öröm, amit hajszolunk, hamar szertefoszlik, s a nyomában még többre szomjazunk. Azzal töltjük időnket, hogy folyvást a következő jutalmazó dologra vágyunk – a következő porcukros fánkra, a következő szexuális együttlétre, a következő státusznövelő előléptetésre, a következő online átutalásra. Ám az izgalom rendre elhalványul, mi pedig egyre többet akarunk. A Rolling Stones dalszövege – I can get no satisfaction – a buddhizmus függvényében az emberi természetről szól. Valóban, noha a Buddha azt állítja, hogy az életet szenvedés hatja át, egynémely buddhista gondolkodó szerint ez tökéletlen tolmácsolása az üzenetének, s hogy a „szenvedés” jelentésű dukkha szót bizonyos értelemben úgy is fordíthatnánk, „kielégíthetetlenség”.

De hát mi is a fánk, a szex, a fogyasztói javak vagy az előléptetés hajszolásának illuzórikus része? A különféle törekvésekhez különféle illúziók társulnak, pillanatnyilag mi azonban egy olyan illúzióra fókuszálunk, amely közös ezekben a dolgokban. Ez nem más, mint a boldogság túlbecsülése, amivel ezek a dolgok „járhatnak”. Az ezzel kapcsolatos illúzió egészen észrevétlen. Ha feltennék nekünk a kérdést, vajon azt gondoljuk, hogy a következő előléptetés, sikeres vizsga vagy még egy porcukros fánk befalása örök boldogsághoz vezet-e, nemet mondanánk, nyilvánvalóan nemet. Másfelől gyakorta egy ingatag jövőképpel hajszoljuk e dolgokat. Több időt töltünk az előléptetéssel járó előnyök magunk elé vetítésével, mint a vele járó fejfájások képzetének megjelenítésével. S talán egy olyan ki nem mondott értelem is rejlik mögötte, hogy ha egyszer felérünk a csúcsra, végre lazíthatunk, vagy legalábbis határozottan könnyebb lesz minden. Hasonlóképpen, ha megpillantjuk a fánkot, rögvest elképzeljük, milyen finom az íze, és nem arra gondolunk, hogy alig pár pillanattal a befalása után már egy másikat kívánunk majd, vagy hogy talán egy kis fáradtságot vagy épp nyugtalanságot érzünk utána, amikor a cukorbomba hatása alábbhagy.

Robert Wright: A buddhizmus élő igazsága – Milyen lehetőségeket rejt e filozófia a modern kor emberének?

Partvonal, 2019

Kiemelt kép: Getty Images