Egy autista zseni memoárja: "9973-ig minden prímszámot felismerek kavicsszerű jellegéről"

Kék kilencesek és piros szavak

1979. január 31-én születtem – szerdai napon. Abból tudom, hogy szerda volt, mert a dátum kék a fejemben, és a szerdák mindig kékek, mint a kilences szám vagy a hangosan vitázók hangja. Szeretem a születési dátumomat, mert a benne levő számokat sima felületűnek és kereknek látom, a tengerparti kavicsokhoz hasonlatosaknak. Ez azért van, mert ezek prímszámok: 31, 19, 197, 97, 79 és 1979 mind kizárólag önmagával és eggyel osztható. 9973-ig minden prímszámot felismerek „kavicsszerű” jellegükről. Egyszerűen így működik az agyam.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Az enyém egy olyan ritka állapot, amit savant-szindrómának neveznek, és ami kevéssé volt ismert, mielőtt Dustin Hoffman színész megjelenítette 1988-ban az Oscar-díjas Esőember című filmben. A Hoffman által játszott Raymond Babbithez hasonlóan én is szinte megszállottan igénylem a rendet és a rendszerességet, és ez gyakorlatilag életem minden területét érinti. Például mindennap pontosan 45 gramm zabkását fogyasztok el reggelire; hogy biztos legyek a mennyiségben, a tálkát egy elektronikus mérlegen mérem le. Azután indulás előtt mindig megszámolom, hány ruhadarabot viselek. Ideges leszek, ha a teámat nem ihatom meg mindennap pontosan ugyanabban az időpontban. Olyankor, ha túlságosan feszült idegállapotba kerülök és nem tudok szabályosan lélegezni, behunyom a szemem, és számolok. A számolás segít megnyugodnom.

A számok a barátaim, és mindig ott vannak körülöttem. Minden egyes szám egyedi, és saját személyisége van. A 11 barátságos, az 5 hangos, míg a 4 egyszerre félénk és csendes – ez a kedvenc számom, talán mert önmagamra emlékeztet. Vannak számok, amik nagyok – 23, 667, 1179 –, míg más számok kicsik: 6, 13, 581. Vannak szépek, mint a 333, és van pár csúnya is, mint a 289. Nekem mindegyik szám különleges.

Akármerre járok, bármit teszek, a gondolataim sosem járnak távol a számoktól. Egy interjúban a New York-i televíziós műsorvezetőnek, David Lettermannek azt mondtam, ő olyan, mint a 117 – magas és szikár. Később a számomra nagyon is megfelelően elnevezett Times Square-en* állva felnéztem a fölém tornyosuló felhőkarcolókra, és úgy éreztem, kilencesek vesznek körül – ez az a szám, amelyet a roppant nagysághoz társítok. (*Angolul a times jelenti azt is, hogy „szorozva”, a square pedig azt is, hogy „a négyzeten”.)

A számok vizuális, érzelmi megtapasztalását a tudósok szinesztéziának nevezik, az érzékszervek ritka neurológiai összekapcsolódásának, ami leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy az ember az ábécé betűit, illetve a számokat színekben látja. Az enyém egy szokatlan és összetett típus, amellyel a számokat alakzatok, színek, textúrák és mozgások formájában látom. Például az 1 ragyogó és fényes fehér, mintha valaki egy vakuval a szemembe villantana. Az ötös olyan, mint a mennydörgés vagy a szikláknak csapódó hullámok zaja. A 37 csomós, mint a zabkása, míg a 89 a hulló hóra emlékeztet.

A szinesztézia valószínűleg leghíresebb esete egy Seresevszkij nevű, bámulatos emlékezőtehetségű újságíróé, amit az 1920-as évektől kezdve harminc éven keresztül az orosz A. R. Lurija pszichológus írt le. S., ahogy Lurija alanyát a „Kis könyv a nagy emlékezetről” című tanulmányához írt jegyzeteiben nevezte, erősen vizuális memóriával rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy a szavakat és a számokat különféle alakzatoknak és színeknek „lássa”. Három perc tanulmányozás elég volt S.-nek ahhoz, hogy vissza tudjon emlékezni egy ötven számjegyből álló mátrixra, akkor azonnal is, és sok évvel később is. Lurija Seresevszkij kiemelkedő rövid és hosszú távú memóriáját szinesztéziás élményeinek tulajdonította.

A saját szinesztéziás megtapasztalásom használatával egészen kicsi koromtól kezdve képes voltam hatalmas számokat kezelni és azokkal fejben számolni minden tudatos erőfeszítés nélkül, akárcsak a filmbéli Raymond Babbit. Valójában ez a tehetség közös jó néhány savant-szindrómás személyben (időnként „villámszámolóként” is szokták őket emlegetni). Dr. Darold Treffert wisconsini orvos, a savant-szindróma tanulmányozásának vezető szakembere az Extraordinary People (Különleges emberek) című könyvében egy vak ember példáját említi, aki „csodával határos szintű számolási tehetséggel” rendelkezik:

Arra a kérdésre, hogy hány kukoricaszem lenne 64 láda bármelyikében, ha az elsőben 1 van, a másodikban 2, a harmadikban 4, a negyedikben 8 és így tovább, a tizennegyedikre (8192), a tizennyolcadikra (131 072) és a huszonnegyedikre (8 388 608) azonnal megadta a választ, míg a negyvennyolcadik ládára (140 737 488 355 328) hat másodperc alatt. A 64 ládában található összes kukoricaszem számát is megadta (18 446 744 073 709 551 616), mindössze negyvenöt másodperc alatt.

A kedvenc számolási módszerem a hatványra emelés, ami azt jelenti, hogy egy számot adott alkalommal önmagával megszorzunk. Ha egy számot önmagával szorzunk meg, az a négyzetre emelés; például a 72 négyzete 72 × 72 = 5814. A fejemben egy szám négyzete mindig szimmetrikus alakzatként jelenik meg, és ez számomra különlegesen széppé teszi. Ha egy számot háromszor szorzunk meg önmagával, az a köbre emelés, vagy harmadik hatványra emelés. 51 a köbön, vagy másképp a harmadik hatványon, az 51 × 51 × 51 = 132 651. A hatványozás eredményét mindig egy jellegzetes vizuális mintának látom a fejemben. Ahogy nőnek a számok és az eredmények, úgy válnak fokozatosan egyre összetettebbekké a megtapasztalt mentális alakzatok és színek. 37 ötödik hatványát – 37 × 37 × 37 × 37 × 37 = 69 343 957 – egy nagy körnek látom, ami az óramutató járása szerint felülről lefelé futó kisebb körökből tevődik össze.

Amikor egy számot elosztok egy másikkal, a fejemben egy egyre nagyobb hurkokban lefelé forgó spirált látok, amely mintha vetemedne és görbülne. Különféle osztások különféle méretű spirálokat eredményeznek, sokféle görbülettel. A mentális képek alapján egy összeget, mint például 13 ÷ 97 (0,1340206…), majdnem száz tizedesjegy pontosságig ki tudok számolni.

Számolás közben soha nem írok le semmit, mert mindig ki tudom számolni fejben az eredményt, és sokkal könnyebb vizualizálni a választ a szinesztéziás alakzatok használatával, mint megpróbálni az iskolában kapott tankönyvekben tanított „maradékok” technikáját alkalmazni. Amikor szorzok, a két megszorzandó számot két sajátos alakzatnak látom. A kép vált, és megjelenik egy harmadik alakzat – a helyes válasz. A folyamathoz csupán pár másodpercre van szükség, és spontán módon zajlik le. Olyan, mintha úgy számolna valaki, hogy közben nem kellene gondolkoznia.

A fenti ábrán megszorzok 53-at 131-gyel. Mindkét számot egyedi alakzatnak látom, amelyek a térben egymással szemben helyezkednek el. A két forma között keletkező tér egy harmadik alakzatot ad ki, amelyet új számnak érzékelek: a szorzat végösszege a 6943.

Különféle feladatok különféle formákat tartalmaznak, és bizonyos számokhoz különféle érzések vagy érzelmek kapcsolódnak. Amikor 11-gyel szorzok, mindig az az érzésem, hogy a számjegyek lefelé bukdácsolnak a fejemben. Minden szám közül a hatosokra emlékszem a legnehezebben, mert ezeket sajátos forma vagy textúra nélküli, pici, fekete pontoknak látom. Úgy jellemezném ezeket, mint kis hézagokat vagy lyukakat. 10 000-ig minden szám vizuális vagy esetenként érzelmi reakciót vált ki belőlem, mintha lenne egy saját vizuális vagy numerikus szókészletem. És pontosan ahogy egy költő jár el a szóválasztásánál, én is a számok néhány kombinációját szebbnek látom a többinél: az egyesek jól illenek az olyan sötétebb számokhoz, mint a nyolcasok és a kilencesek, viszont kevésbé jól a hatosokhoz. Egy telefonszám, amelyikben a 189 számsor szerepel, sokkal szebb egy olyannál, amelyikben a 116 fordul elő.