Kultúra

A kisrendőr és a kutyája, akik engedélyt kértek örülni

A Kántor sorozatban minden jó helyen volt: a kutya főszereplő már félsiker, a másik felet pedig gazdája, a nép egyszerű fia adta. A sikerével nemcsak a magyar krimi került sínre, hanem mintául szolgált a további hazai bűnügyi filmeknek és sorozatoknak.

Más az anyját nem siratja úgy, mint ő a kutyáját

A Megtörtént bűnügyek sorozat ürügyén már érintettük a cikksorozatban a magyar krimi helyzetét a hatvanas-hetvenes években: a szocialista Magyarországon sokáig nem is nagyon létező műfaj eleinte az irodalomban és a filmben jelent meg a hatvanas évek végén, a magyar bűnügyi tévésorozatra még a hetvenes évek közepéig várni kellett. A Megtörtént bűnügyek azonban már a jellegéből adódóan sem lehetett igazán kultikus mű, mert a fikciót történelmi közegbe ágyazó, valóságosnak eladott sztorikból sok minden hiányzott ahhoz, hogy úgy istenigazából a magáénak érezhessék a nézők, ahogy például A Tenkes kapitányát a magukénak érezték. Nem volt elég például, hogy a rendőr megoldja a bűnügyet, olyannak kellett lennie, akivel azonosulni lehet, de még jobb volt, ha az illető még különösen szeretetre méltó is – igen, mondjuk egy kutya!

Szamos Rudolf Kántor nyomoz című regénye pont megfelelt a fenti kritériumoknak, főleg, hogy az 1970-ben megjelent könyv jókora közönségsiker lett, akárcsak a két évvel későbbi folytatás (Kántor a nagyvárosban). Az ötvenes-hatvanas évek legendás rendőrkutyája, Kántor története valóban regénybe kívánkozott: a magyar bűnüldözés történetének legeredményesebb nyomozókutyája tizenegy éves szolgálata alatt 536 esetben vett rész bűncselekmények felderítésében – 279 alkalommal sikeresen. 1964-ben altatták el, miután szolgálatban aknára lépett. A sztori ott volt, csak meg kellett írni, és ez az írónak sikerült is, számára is a lehető legjobbkor: „Mély depresszióból húzott ki az írás, félelmetes sikert hozott” – mesélte 1999-ben a Vas Népének a Kántor-könyvek születésének történetét. „Akkor ott, a kékesszürke gomolyagban támaszkodott egy ember az ivópultnál. Rendőrruha volt rajta, tányérsapkája a feje búbján hátracsúszva. Előtte glédában álltak a fröccsöspoharak. Konokul ivott, csak ivott meg ivott, és hulltak a könnyei. Olyan volt, mint egy látomás. Odaléptem hozzá, és megszólítottam: mi lesz veled később, ha már most így rísz. Hagyd, mondta az András Laci, ez itt a Tóth Tibi, a Kántor kutya halálának ötödik évfordulójára emlékezik. Esküszöm, más az anyját nem siratja úgy, mint ez az ember a kutyáját.”

A szekszárdi születésű Szamos Rudolf életútja és utólagos megítélése híven tükrözi a Kádár-rendszerrel kapcsolatos amnéziát és kettősséget: 2009-ben, a halálakor megjelent 168 óra-cikk kiemeli például az 56-os szerepvállalását, és hogy utána bezúzták a forradalmat megörökítő naplóját. Arról viszont csak K. Horváth Zsoltnak a Korunkban megjelent írásából értesülhetünk, hogy a forradalom leverése után Szamos aktívan részt vett az emigránsok hazacsalogatását megcélzó propagandában. Részt vett a Szülőföldünk című rádióműsorban, melynek anyagát könyvbe is gyűjtötte: a Kommentár nélkül című könyv válogatás volt 56-os disszidensek leveleiből, melyek hogy, hogy nem, kivétel nélkül arról szóltak, mennyire csalódtak a nyugati világban. Nézzük csak, hogy fogalmaz Szamos az előszóban: „Tízezrekben élt az agyonreklámozott, gazdag nyugati paradicsom után vágyakozás, s amikor 1956 végén, az ellenforradalmi idők zűrzavarában lehetőség nyílt rá, egy esztelen uszító propaganda hatására családostul, vagy asszonyt, gyermeket itt hagyva, megszédült emberek nagy tömegei rohantak eszelősen a nyugati határ felé. (…) És láttam ezeket az embereket hazatérni, megtörten, megcsalatva, testükben-lelkülben hordozva a kiábrándultság keserűségét. – Szélhámosság, hazug propagandavilág – mondták azok a hazajöttek, akikkel beszéltem. 1957 elején, ha kérdeztem tőlük – miért akarnak odaátra menni, még ezt kiáltották: »mert nyugodtan, szabadon akarok élni!« És ugyanezt mondták, csak fáradtan, elgyötörve 1957 végén a győri Hazatelepítő Központban is arra a kérdésre, hogy miért jöttek vissza: »mert nyugodtan, szabadon akarok élni.«”

Tuskó lenyomja Nérót és Satyit

Szamos ideológiai megbízhatóságára tehát ezek után nem lehetett panasz, és pont ő volt a megfelelő választás is a feladatra, hogy megmutassa a rendőrség szerethető arcát. Amikor aztán megfogant a tévésorozat ötlete, a forgatókönyvet is rábízták. 1975-ben jelentek meg az első hírek a készülő sorozatról, ám még volt egy hatalmas kérdőjel: ki játssza Kántor szerepét? Ugyanis három német juhász versengett a szerepért: Néró, Sanyi (más források szerint Satyi) és Tuskó, mindhárman a rendőrség nyomozókutyái. Az ügyesség mellett az volt a döntő, “melyikük engedelmeskedik leginkább a sorozat színész-főszereplőjének, a Csupati őrmestert alakító Madaras Józsefnek.” Utóbbi kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy „a színész ne féljen a kutyától, szeresse és tudjon vele bánni.” Madaras egy komondor és egy puli tulajdonosaként, népszerű filmszínészként kapta meg a szerepet, és az is kiderült hetekkel később, hogy a partnere végül Tuskó lett, aki filmsztároknak kijáró figyelmet is kapott: a Hétfői Hírek cikkéből az olvasók megtudhatták, hogy ötéves, 65 centiméter magas és 35 kiló. Az se volt titok, hogy „csak másodállásban” dolgozott a filmeseknél, a nyomozói feladatai alól nem kapott felmentést:

Most is négy órát edz naponta: szimat-, ügyességi, fegyelmezési és őrzővédő gyakorlatok, tűzhöz- vízhez szoktatás, kerítésugrás, ki- és bemászás az ablakon. A tréninget ugyanis el kell végeznie, munkájából nem eshet ki. Ha a fővárosban valamilyen nyomozókutyát igénylő rendőri feladat akad, Tuskó, társaival együtt, visszatér eredeti hivatásához. Kicsit fáradt is a kettős terheléstől, a szemein látszik. Tuskó mindennap délután fél négykor étkezik. Ilyenkor vissza kell vinni a telepre. Mostanában több vizet iszik: meleg van a reflektorok fényében. Ha vidéken forgatnak majd, a gazdi Tuskó edényét is magával viszi, mert a kutya csak abból hajlandó enni. Ételt csak a gazditól, Miszlaitól fogad el. Simogatni is csak neki szabad. A felvételek szünetében kikapcsolódásként Tuskó sétál, vagy megpihen a kamera közelében

– írta a Hétfői Hírek.

Korábban is voltak kutya szereplők a magyar filmekben – elsősorban Fejér Tamás munkáiban, lásd a Bogáncs című filmet, vagy A Tenkes kapitánya és a Tüskevár című sorozatok puli szereplőit –, de Kántor népszerűsége túltett mindegyiken. Az 1976 novemberében műsorra tűzött, és az igazi Kántorról készült félórás riportműsorral felvezetett ötrészes sorozatot az addig jobbára tévéfilmeket jegyző Nemere László rendezte, Tuskó és Madaras mellett Szilágyi Tibor és Horváth Sándor játszották a további állandó szereplőket, azaz Sátori főhadnagyot (később százados) és Bokor századost (később őrnagy). Az újságok azért ezúttal sem voltak tökéletesen elégedettek, bár Tuskó kutyán ők sem tudtak fogást találni: „Azt mondják, hogy a gyerekszereplő vagy a kutya egy filmben – fél siker. Fél sikerrel mutatkozott be Kántor az első epizódban. A kutya ügyes, jól idomított, a történet azonban nem valami izgalmas, mozgalmas. Madaras Józseftől inkább fizikai, mint színészi teljesítményt igényelt Csupati őrmester kutyanehéz szerepe” – írta a Népszava az első rész után.

Hozzá hasonlóan az Észak-Magyarország kritikusa, Benedek Miklós is Tuskóval volt csak elégedett: „Ez a Kántort formáló Tuskó kutya meg is érdemli az elismerést. Mint nyomozókutya. Nem tehet a történetekről. Nemere László rendező rendőri szakértőket is foglalkoztatott. Ez jó. De ez nem a Kék fény egyik illusztrációja volt, hanem film, esti főadásban, felnőtteknek. Így csak a rendőri szaktanács talán kevés.” És a mindig szigorú Lőcsei Gabriella is hasonló álláspontra helyezkedett a Magyar Nemzetben: „A jobbára izgalommentes, szerény fordulatossággal és kíméletes logikátlansággal pergő történetekben egyedül Kántor — civil nevén Tuskó — jelenti az izgalmasságot: vajon sikerül-e megúsznia ezt az ötrészes sorozatot ösztönei, kutya-lángelméje súlyosabb sérülései nélkül? Megnyugtató, hogy Madaras Józsefet mindig mellette látni, akinek szerepéről ugyan nem jól gondoskodott a forgatókönyv, de látható állatszeretete megőrzi őt magát is, és partnerét. Kántort is, a sorozat veszedelmeitől.”

A másik oldalt a Magyar Ifjúságba író Bersényi Iván képviselte, aki Tuskó és Madaras kettősén kívül is elégedett volt a Kántorral: „Mértéktartásuk az alkotók sikerének egyik legfőbb nyitja. Ritka erényt mondhatnak magukénak: nem akartak többet, mint amire vállalkoztak. Kalandfilmet ígértek és azt is adtak. Nem nehezítették sodrását több társadalmi háttérrel, mint amennyit a műfaj elbírt. Nem akarták a két kötetet maradéktalanul visszaadni a képernyőn, hanem kiválasztották azokat az epizódokat, amelyekből egy-egy önálló, önmagában is teljes részt készíthettek.” Nagyjából ugyanezt emelte ki a Dolgozók Lapja című Komárom megyei napilap kritikusa is: „Mértéket tartott a tévé, amikor öt – és nem huszonvalahány – részes sorozatot készített. Szórakoztató, meleg, emberi hangú volt a film. Gyerekek és sok-sok felnőtt jobban várta ezeket a csütörtök estéket, mint a megszámlálhatatlan filmfelújítást.” A közönség érdeklődését pedig az mutatta többek között, hogy a sorozat befejezése után 50 ezer példányban nyomták újra Szamos Kántor-könyveit, miközben szállóigévé váltak a sorozat olyan beköpései, mint a „Kérek engedélyt örülni!”.

Csupati, az emberarcú rendőr

Van azonban a Kántor sikerének több olyan aspektusa, melyről érthetően akkoriban nem eshetett szó a sajtóban. Így például az, hogy míg az igazi Kántor pont a legkeményebb diktatúra időszakában tevékenykedett, addig a tévésorozatban a jelenbe, a puhuló hetvenes évekbe tették át a cselekményt, és ennek megfelelően az ellenségkép is cizelláltabb lett: „már nem az imperialista kém az első számú célpont, hanem a nyugati fogyasztást megtestesítő, ide érkező »idegen«” – írta a már idézett cikkében K. Horváth Zsolt, aki szerint Csupati (aki egyébként valós személyt alakított, Kántor egykori gazdájának, Tóth Tibornak a beceneve) esetében szándékosan hangsúlyozta a forgatókönyv a kisemberi mivoltát: „Csupati és Kántor tehát nem részesei ennek a hatalomnak, rendőri szerepükben, mivoltukban mindig a becsületes emberek, de nem a hatalmat megtestesítő intézmény, az arctalan bűnüldöző szervek oldalán állnak.”

Ezt támasztja alá az írás szerint az is, hogy Csupatit rendszerint minden részben jól lehordják a felettesei, sőt, ő maga sem a jó rendőr mintapéldánya, hiszen hol leütik, hol majdnem vízbe fullad, és egyébként sem tűnik a szellem arisztokratájának, de pont ezért telitalálat a karakter, mert „korántsem a korszak krimijeiből ismert nagyszerű képességekkel megáldott nyomozóval, hanem egy kisrendőrrel van dolgunk, az epizódok jellemábrázolása pedig esendőségei révén csak aláhúzza: Csupati tényleg a nép egyszerű fia.” Sőt, ebben a formájában ő kezdi meg azt a sort, amit a Kádár-korszak összes későbbi népszerű rendőr szereplője alkot: Ötvös Csöpi, Veszprémi Linda, és a rajzfilmszereplő Pityke őrmester egyaránt hasonló figurák. „Ezzel a megoldással nem normatív, elnyomó hatalomként jelenik meg a Magyar Rendőrség, hanem – az epizódok során a főhős révén – szimpatikussá tett, biztonságot adó emberarcú intézményként, mely megtűri (bár sokszor meg is dorgálja) a renitens, mégis szeretni való rendőrt vagy rendőrnőt.” Ugyancsak hasonló a sorozat hangvétele is az említettekéhez: minden drámai, sőt tragikus eleme ellenére könnyed és alapvetően humoros sorozat. És ebben pedig érezhető az olyan elődök hatása is, mint az Egy óra múlva itt vagyok, amelynek fő vonzereje szintén az volt, hogy egy kisember került a történelem zűrzavarába.

A bűnözés bemutatásában azonban a Kántor nem mutat újat a korábbi sorozatokban látott ábrázolásmódhoz képest: a bűnözők vagy nyugatról hazatért magyarok, mint Az erdész halála című részben (mely sokban emlékeztetett a Megtörtént bűnügyek első részére, ahol szintén egy új személyazonosságot szerző disszidens ékszertolvaj körül bonyolódik a cselekmény); munkakerülő „huligánok” (nevük is van: Herceg, Colos, Keszeg, Málé, Dzsingisz kán és Picike); egy féltékeny, zavart festőművész és egy gyanús művész lelkekből álló társaság (K. Horváth szerint ez pont egybeeshetett a hatalom célkitűzésével, ugyanis akkoriban kerültek a célkeresztbe az underground művészi körök, ezért „jó apropó volt a belügy számára, hogy a művészettel foglalkozó másként gondolkodó pesti underground társaságokat a populáris médián keresztül denunciálja”); megint máskor pedig mohó, pénzéhes figurák esnek bűnbe, természetesen azzal a szándékkal, hogy Nyugatra meneküljenek a zsákmánnyal:

Ha ezt átfordítjuk a hidegháború szimbolikus nyelvére, akkor olyképpen fogalmazhatnánk, lehetséges, hogy a kapitalizmus nagyobb vagyon felhalmozására ad lehetőséget, ám ez szinte kéz a kézben jár a mindennapi bűnnel

– K. Horváth Zsolt így fejti meg a Kántor erkölcsi üzenetét.

A sorozatot természetesen számtalanszor ismételték azóta, mára levedlette valamennyi propaganda-jellegét, és hasonló hatást kelt, mint a már említett Linda és az Ötvös Csöpi-filmek. Mondjuk a Kántor helyzetét nehezíti, hogy fekete-fehérben készült, de így is öröm nézni a hetvenes évek Budapestjét, akárcsak a Kőszegen, Veszprémben vagy a Bakony tájain készült felvételeket. Krimiként az égvilágon semmi érdekes vagy izgalmas nincs ezekben a történetekben, de köszönhetően Tuskónak és az ő előtérbe helyezésének, még az is értékelni tudja a Kántort, aki egyébként a háta közepére kívánta a Magyar Népköztársaság rendőrségét. Az okos és szeretetre méltó rendőrkutyát később már csak ismétlésekben láthatta a magyar közönség, két évtized elteltével azonban megjelent egy másik német juhász: a bécsi rendőrség kötelékében dolgozó Rex felügyelő. Ez a sorozat már nyilván sokkal profibb és hatásosabb volt, valódi nemzetközi franchise vált belőle, Szamos Rudolf viszont meg volt győződve róla, hogy az ötletet a Kántorból vették: „Amikor a németek vetíteni kezdték a televízióban a Rex felügyelőt, az elején néhány alapötletemre ráismertem. Plágiumért talán be is lehetett volna perelni őket. De már nincs hozzá kedvem” – mondta a Vas Népének. Vélhetően ez már sosem fog kiderülni. Annyi azonban biztos, hogy Szamos 2009-ben, Tóth Tibor „Csupati” pedig 2011-ben meghalt, akárcsak az alkotók többsége, a Kántor népszerűsége viszont még mindig töretlen idehaza.

A cikksorozat korábbi részei itt találhatók.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik