A budapesti házak falai mögött sokszor évtizedes titkok, történetek és rejtélyek bújnak meg – erre hozunk rendszeresen példákat az Ismeretlen Budapest néven futó sorozatunkban, melynek mai epizódjában a budai oldal egyik fontos útvonalára, a Margit és Árpád hidat összekötő Árpád fejedelem útjára látogatunk el.
A Dunával párhuzamosan, a Margitsziget mellett futó út mentén ma az elmúlt száz év minden építészeti stílusával találkozhatunk, így a sokak által lenézett szocializmus gyermekeivel, melyekre a valamilyen csoda folytán nem rohanó emberek csak egy megvető pillantást vetnek, pedig azok létfontosságú részét képezték a második világháborút követő lakáshiány felhasználásának.
Az Országos Takarékpénztár (OTP), illetve a Magyar Népköztársaság kormánya által emelt társasházak számos esetben folytatták a két világháború közti, többek közt a belvárosban, illetve Vízivárosban látható – sokak által egyszerűen csak Bauhausként emlegetett – modernizmus hagyományait, nem behódolva a néhány éven át Magyarországon is megjelenő szocialista realizmus (szocreál) által sugallt nezmeti karakterjegyeknek.
Így született meg az Árpád fejedelem útja 35-37.-től egészen a 43. számú házig tartó, egymástól stílusukban is elkülönülő sor is, melynek mind a négy épülete az idén hetven éves Középülettervező Vállalat, azaz a KÖZTI berkein belül, Jánossy György (1923-1998) vezetése alatt született meg.
Az 1954-ben szignózott tervek végül évekkel később valósultak meg – cikkünk mai témája, a Kékesi Lászlóval (1929-1988) közösen tervezett 40-41. esetében a lakók például csak 1958 karácsonya előtt röviddel költözhettek be a huszonnégy lakásos, minden esetben a Dunára és a Margitszigetre néző erkélyt is kapott otthonokba.
Az azóta eltelt hat évtized alatt az épület ugyanazokat a gondokat szedte magára, mint tízezernyi magyar társa:
de az épülettel már az elkészülte után alig másfél évvel is gondok voltak.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egyre-másra épülő házak minősége számos esetben hagyott maga után kívánnivalót, ezeket azonban sokszor nem a munkások nemtörődömsége, vagy szakértelmének hiánya, hanem az építőanyagok minősége okozta. Az Esti Hírlap egy, az okokat felderíteni próbáló cikke (1960. július 21.) szerint ez történt itt is:
Itt van például az Árpád fejedelem útja 40/41. számú új ház: a parkettek felét most felszedik, megsemmisítik: megszuvasodott, a fa a gyárban nem kapott kellő gőzölést. Ki fizeti meg az újbóli parkettezés költségeit? Felesleges a bírósági döntésről jósolgatni, hisz nyilvánvaló: végső soron a népgazdaságot érte kár. — Sok hasonló parkettreklamáció érkezik — mondja dr. Klivényi Lajos, a 23. számú Állami Építőipari Vállalat jogtanácsosa. — Az a tapasztalatom, hogy a panaszok túlnyomó többsége a gyártó vállalatok hanyag munkája miatt van.
Önmagában mindez persze kevés lehet ahhoz, hogy az elmúlt száz év díszeket nélkülöző építészetével nem épp kitűnő viszonyt ápoló járókelők figyelmét – egészen addig, míg előtte elsétálva nem veszik észre a kapualjban lévő emléktáblát, ami az élete utolsó évtizedeiben itt lakott Dr. Hédervári Péternek állít emléket:
A huszonöt éve tragikus hirtelenséggel, mindössze ötvenhárom éves korában elhunyt Hédervári neve ma főleg a negyvenes-ötvenes korosztály számára lehet ismerős, hiszen az 1968-ban az Élet és Tudomány munkatársává, majd annak legendás, csillagászat, őslénytan, földtan és természettudományok terén otthon érző rovatvezetőjévé vált író írásai számtalan magyar napi-, heti- és havilapban, valamint az európai sajtóban is felbukkantak.
A pályáját a budapesti Városmérési Iroda mérnöki segédjeként (figuránsként), majd 1952-ben, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELGI) technikusaként kezdő, később tudományos főmunkatárssá vált Hédervári már karrierje korai szakaszában is sokszor közölt tanulmányokat a kor szakmai lapjaiban, a hatvanas évek hajnalán azonban végleg az ismeretterjesztés felé fordult.
Haláláig több tucatnyi kötet címlapján volt olvasható a neve, kéziratként fennmaradt írásai pedig azután is eljutottak a könyvesboltok polcaiig, noha azoknak évtizedeken át volt egy közös hibája, amire a Magyar Csillagászati Egyesület lapja, a Meteor egy, a szerzőről írt cikkben (2004/12) mutat rá:
Szinte valamennyi művének, még Földünk hűséges kísérőjének témakörével csak érintőlegesen foglalkozóknak is, visszatérő alapmotívuma a holdkráterek vulkanikus eredetének bizonyítása – ez az álláspont azonban a 60-as évek végén már tarthatatlan volt.
A holdkrátereket már hét évtizeddel korábban összefüggésbe hozták az aszteroidákkal: Grove Karl Gilbert 1893-ban született elmélete a XX. század első felében többször újra erőre kapott, az igazi bizonyítékot azonban csak az 1966-1967-ben folyt amerikai Lunar Orbiter-program képei hozták el.
Az ELGI-nél betöltött pozícióját 1963-ben négy évre a Gamma Geofizikai Szerkesztőségének tagságára cserélő szakíró igazi szerelme tehát a csillagászat volt, olyannyira, hogy 1964-től az International Lunar Society (Nemzetközi Hold Szövetség) alelnöki, a Holdraszállás évétől, 1969-től pedig elnöki székét töltötte, de a UNESCO-hoz tartozó Nemzetközi Planetológiai Társaság (International Association of Planetology) alelnöki tisztségét is viselte, sőt, élete utolsó két évében a Göncöl Csillagászati és Planetológiai Társaság vezetőjévé választották.
Az 1970-ben földrajzi doktorátust szerzett kutató-író már korán bekapcsolódott a háború utáni magyar csillagászat fejlődésébe: tizenhét évesen a Magyar Csillagászati Egyesület tagja lett, segítette az Uránia Bemutató Csillagvizsgáló munkáját, 1950-ben pedig részben az ő kezdeményezésére kezdődtek meg a hazai rendszeres napmegfigyelések.
A korábban már említett tisztségei ellenére zárkózott emberként ismert Hédervári nem csak könyvek, illetve cikkek özönével küzdött azért, hogy a magyarok megismerhessék az őket körülvevő világot, de saját otthonából is figyelte az eget:
Az író Magyarországon első amatőrként tanulmányozta a protuberanciákat, azaz a napkoronában mozdulatlanul lebegő, a környezeténél hidegebb felhőket, nem ez, illetve a napfoltok és bolygók megfigyelése biztosított azonban neki előkelő helyet a magyar amatőrcsillagászok helyett, hanem az 1978-ban a ház belső udvarára épített,
a Georgiana Obszervatórium nevet kapta.
Az erkélyen álló felszerelését – így a kor hazai amatőrjei által elérhetetlen méretűnek számító 15 centiméteres átmérőjű refraktorait (lencsés távcső), illetve 20 és 32 centiméteres Cassegrain-távcsöveit – gyakran az udvari épületbe költöztető kutató megfigyelései sokszor kisszínesként megjelentek a hazai lapokban is, közelebb hozva az emberekhez az ismeretlen világot.
Hédervári 1984-es halála után az obszervatórium értelemszerűen bezárt, felszerelése pedig az ország különböző pontjaira szóródott szét, illetve szőrén-szálán eltűnt, épp úgy, mint
A parkoló autók közt álló, megkopott épület ma leginkább egy légvédelmi pince bejáratára hasonlít, létezése pedig az elmúlt harmincöt évben teljesen elfelejtődött.
Egykori gazdája neve is eltűnt a köztudatból, így kisebbfajta csodával ér fel, hogy
noha azt egy francia kutató már 1960-ban, a Nemzetközi Csillagászati Unió közgyűlésén is javasolta – derül ki az életművet összefoglalni kívánó, 2008-ban megjelent könyvből.
Az addig Amundsen A-ként ismert becsapódási nyom hatvankilenc kilométeres átmérőjével pedig jóval nagyobb a Hold átlagos bemélyedéseinél, ez azonban nem könnyíti meg az azt megfigyelni kívánók dolgát, a déli pólushoz közeli helyzete miatt a Földről ugyanis csak egy ék alakú, fekete folt látszik belőle:
Az egykori otthon kapuja mellett álló emléktáblára még további másfél évtizedet kellett várni, 2008. novembere óta viszont legalább egy rövid felirat őrzi az egy egész generáció tudományos érdeklődését megalapozó, és sokakat a természettudományok felé elindító szakember emlékét, aki nem csak az olvasókban, de a házban élőkben is mély nyomot hagyott, hiszen vérbeli ismeretterjesztőként
a legfrissebb írásait.
