Decemberben még azt vártuk, hogy a Netflix, hogyan reformálja meg a sorozatpiacot a Bandersnatch opcióival, és hogyan vonja be a nézőt még jobban az interaktív húzásokkal, hogy elhiggyük, van némi közünk a történetvezetéshez. A Black Mirror tökéletes volt a kísérletezésre, hiszen évadok óta hívja fel a figyelmet különböző módszerekkel, hogy a technológia a fejünkre nőtt. Annyi rész hagyott minket a padlón, hogy joggal vártuk az ötödik évadot három résszel június elején. Lehet, hogy nem kaptunk egy túl hosszú folytatást, de legalább beharangozták, hogy Miley Cyrusra épül az egyik epizód.
A nagy kérdés, hogy minek, ha kiapadt minden forrás az íróasztalon? Az antológiasorozat üres lett és szájbarágós, egyik részt sem fogjuk úgy emlegetni, mint mondjuk az Emmy-díjas San Juniperót Yorkie (Mackenzie Davis) és Kelly (Gugu Mbatha-Raw) misztikus szerelmével a nyolcvanas évekből. Vagy ott a legeslegelső Black Mirror-sztori a malaccal vagy a pedofilos, ami folyamatosan szórakozott a nézővel, hogy melyik oldalon is állunk. És akkor jön egy ilyen ötödik évad. Súlytalan, buta és kiszámítható lett a végeredmény, pedig továbbra is szuper a látvány, illetve a kivitelezés. Így sorrendet is alig tudtunk felállítani, de muszáj. Nem lövünk le minden fordulatot, de jöhetnek spoilerek, úgy olvasson tovább!
3. Rachel, Jack and Ashley Too
Korántsem azért végzett leghátul a Rachel, Jack and Ashley Too, mert annyira harcolnánk Miley Cyrus személye ellen. Ő volt még az egyedüli, aki próbálta kihúzni az epizódot egy B-kategóriás tinivígjáték szintjéről. De sajnos nem sikerült, és több mint egy órás szenvedés maradt a young adult szellemi színvonalán. Ezzel nem a mostanában különösen népszerű youngster tartalmakat döngöljük a földbe, hanem egyszerűen megszoktuk, hogy a Black Mirror ennél többet tud. Nem egy ciki, teljesen zavaros mesét várunk tőle egy beszélő okosbabáról, aki a kómában fekvő tinisztár agyhullámait fogja.
De lássuk, mi is volt pontosan: a magának való lány basszusgitározik, és a nemrég meghalt anyját gyászolja, míg a húga tizenötévesen is egy Britney Spears-utánzatért rajong. Ő a mi Miley Cyrusunk, aki bár legbelül punkzenekarban akar énekelni, a gonosz nagynénje latexbe kényszeríti, hogy vidám popdalokat tátogjon. Aztán még durvább fordulatok történnek, de a testvéri szeretet utat tör magának, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Attól még, hogy a Black Mirror elrejtett egy okos, beszélő babát a képen, még fölöslegesen rakta ezt a drámát a többi közé.
2. Striking Vipers
A nyitórész színészei többeknek ismerősek lehetnek. Anthony Mackie játszott már az Amerika Kapitányban és Yahya Abdul-Mateen II a szintén netflixes Get Downban tűnt fel. A zavaros poligám, hetero- és egyszerre homoszexuális viszonyt felvonultató sztori a szexualitás korlátait hivatott lerombolni, az elnyomott vágyakat igyekszik lefesteni (modern Brokeback Mountain), de rém egyszerűen. Adott két jó barát, és az egyikük nője, hogy megértsük, milyen gyorsan is múlik az idő. A haverok elszakadnak egymástól, jön a gyerek, a kertváros és a grillezés. Na, meg a dögunalom, úgyhogy Danny (Anthony Mackie) majd kiugrik a bőréből, mikor a rég nem látott Karl (Yahya Abdul-Mateen II) is eljön a szülinapjára. Egy VR-szemüveget (elnézést, a fejre ragasztható pöttyöt) és egy ősrégi, közös játék remasterelt példányát kapta a barátjától, amiben egy virtuális világban, valósághű szimulációban Mortal Kombatozhatnak a felek. A csavar viszont, hogy Karlnak és Dannynek esze ágában sincs verekedni, hanem egymásnak esnek, és a virtuális térben folytatnak viszonyt egymással.
Ha azt leszámítjuk, hogy a Black Mirror a harmadik évadban, a Playtestben már foglalkozott a videójátékok világával, és a fiktív kütyükben sem mutattak sok újat, lehetett volna egy jó rész a Striking Vipers. De ehelyett a Netflix leforgatott egy San Junipero kettőt a lényeg nélkül. Főleg a szexről szólt ez, leegyszerűsítette a rész a kapcsolatokat a testiségre, és az intimitást csak kapargatta a meleg vonalon. Ráadásul nincs szüksége a sorozatnak happy endre, hogy megveregessük a vállát, sőt! Nem attól lesz jó nekünk, és kattintunk esetleg a többi évadra újra, ha a karaktereknek is minden oké. Legszívesebben végignyomkodtuk volna a telefonunkat a Striking Vipers alatt, hadd fájjon még jobban a Black Mirrornak.
1. Smithereens
Az, hogy a középső epizód végzett az első helyen nem azt jelenti, hogy ez egy sikeres rész, de legalább eggyel meglepőbb szálakat sikerült a tanmesébe szőni. A fő üzenet azonban olyan egyértelmű, mint az, hogy csodák csodájára megjelennek a fagyireklámok egy perccel azután a Facebookunkon, hogy egy társaságban kiejtettük a szánkon, hogy Magnum. Szóval a Smithereens arra tanít bennünket, hogy a közösségi média veszélyes, ja és ne nyomkodjuk a telefonunkat vezetés közben!
A szívszaggató történet szerint Chris elvesztette a menyasszonyát, az anyja is meghalt, ő pedig rögeszmésen keresi a legnagyobb social media (de azért a Facebookot nem vállalták be) vezetőjét, hogy kérdőre vonja, miért is olyan addiktív a rendszer. A férfi kattog, ha meghallja a billentyűhangokat, és addig emészti magát, amíg egy szerencsétlen gyakornokot nem ejt túszul a cégtől. Mindeközben megkapjuk, hogy a rendőrség és az FBI kéz a kézben vonulhatnak nyugdíjba, elvégre az appjaink sokkal jobban ismernek bennünket, mint a saját szüleink. Csakis azért végezhetett ennyire előkelő helyen a Smithereens, mert a Christ alakító Andrew Scott hihetően tudta átadni a fájdalmát a képernyőn keresztül. De ettől még a Netflix nem vállalt egy hangyányi kockázatot sem, nem generált semmilyen vitát vagy beszélgetést, mint mindjuk annak idején Nosedive (a pontozós világ). Ekkor vette át az irányítást a Channel 4-től a Netflix, és tényleg hű maradt a címben kiemelt görbe tükörhöz. Nem a happy end volt a lényeg, hanem, hogy megértsük, hogyan ítélünk a csomagolás alapján, és hogyan vezet meg minket a telefonunk. Az pláne hozzátartozott a Black Mirrorhoz, hogy a jövő formáit mutassa meg, ami a Smithereensből (a többiben se nagyon volt újdonság) kimaradt, hiszen 2018-ban játszódott.
Black Mirror, 5. évad, 3 epizód, 2019, Netflix. 24.hu: 6/10
Kiemelt kép: Netflix
