Kísérletnek indult, botrány lett belőle: így indult Phoebe Waller-Bridge írói karrierje. Ez több mint tíz éve, 2007-ben történt, amikor hősünk egy ideje már szerepelt színpadi színésznőként szülővárosában, Londonban, és írói debütálása utána eljátszotta darabja női főszerepét. Az East End egyik bárjában megrendezett kísérleti darabnak, amely a The Mob, avagy A csőcselék címet kapta, egyetlen célja volt: valahogy rávenni a nézőket, hogy – fogalmazzunk így – interakcióba lépjenek a színészekkel. A dolog annyira jól sikerült, hogy a külön, a színpad két oldalára ültetett férfi és női nézők egymás ellen kiabáltak be a színpadra, sőt, az is előfordult, hogy valaki megragadta a színészt, így próbálva némi plusz súlyt adni a szavainak. Waller-Bridge-ben elmondása szerint akkor kattant valami, rögtön tudta, neki írnia kell.
A közlésvágy aztán egyre látványosabban utat tört magának: felfedezték filmszínészi képességeit, egyre több, egyre fontosabb sorozatszerepet kapott, aztán jött a Fleabag, amit már – nem először karrierje során – nem csak főszereplőként, de íróként, producerként is jegyzett. És ahogy már akkor, 2007-ben az East Enden is, azóta is a provokáció érdekli, és azért, hogy nézőiből reakciót – lehetőleg minél erősebb reakciót – váltson ki, nem fél váratlan, kiszámíthatatlan és bátor eszközökhöz nyúlni, miközben, amit csinál, a direkt polgárpukkasztásnál sokkal britebb.
Phoebe Waller-Bridge Nyugat-Londonban nevelkedett olyan támogató, szabad közegben, hogy nem csoda, hogy karrierjében is a szókimondó tabudöntögetésre specializálódott. Szülei nagy szabadságot adtak gyerekeiknek, még azt sem kommentálták, amikor Phoebe-nek volt egy rövid korszaka, amikor fiúruhában járt és Alexnek hívatta magát. Lelkesen támogatták gyerekeik kreatív próbálkozásait. Ezekben főleg a két idősebb gyerek, Phoebe és nővére, Isobel jeleskedett: saját rádiójátékokat, dalokat, koreográfiákat adtak elő. Isobel Waller-Bridge aztán szintén maradt a kreatív területen, zeneszerző lett, és ő írta aztán a zenét a húga karrierjét az egekbe lökő Fleabaghez. Phoebe ebből a féktelenül kreatív, támogató közegből került aztán a britek legpatinásabb színiiskolájába, a Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Arts). Amennyire álomszerűen hangzik, olyan nagy csalódás volt: Phoebe itt döbbent rá, hogy a színészi pálya is inkább a férfiak játszótere, hogy női szerepből kevesebb van, értelmes női szerepből pláne.
Így, miután 2006-ban meglehetősen frusztráltan végzett a RADA-n, nem nagyon talált komolyabb színészi munkát, és sokáig alkalmi munkákból élt. Néhány rövidfilmes és sorozatszerep után 2011-ben aztán beválogatták A Vaslady című Meryl Streep-moziba, majd újabb kis szerepek után 2015-ben a Broadchurch című sorozatba, ám az igazi váltást nem ezek a mozgóképes szerepek jelentették, hanem egy találkozás 2007-ben, nem sokkal a színiiskola elvégzése után. Ekkor ismerte meg Phoebe Vicky Jones rendezőt, akinek az egyik darabjában az akkori pasija játszott, Phoebe-nek pedig annyira tetszett az előadás, hogy közölte a rendezővel, hogy legközelebb bármit rendez, gondoljon rá, akkor is, ha csak egy szőnyeg kell a padlóra, amin a többiek sétálnak. Így is lett, ám a dolog mégsem lett sikertörténet: Jones beválogatta ugyan egy darabba, amit rendezett, ám a mű egy kezdő drámaíró első műve volt, nagyon, nagyon rossz darab. A rendező próbálta kicsit javítgatni ugyan, ám erre a szerző úgy megsértődött, hogy kirúgta Jonest, Waller-Bridge pedig szolidaritásból szintén kilépett. Abban már ekkor biztosak voltak, hogy együtt akarnak dolgozni, csak a formát keresték.
Aztán kiforrta magát a vágy, és megszületett a DryWrite, Phoebe Waller-Bridge és Vicky Jones színházi társulata, mely eleinte a kelet-londoni George Tavern emeletén havi egyetlen előadással üzemelt, és ahol aztán a cikk elején említett The Mob című botránydarab is megszületett. Senki nem kapott fizetést, se az írók, se a színészek, és úgy általában az egész nem volt több, mint egy aprócska, nyikorgó padlójú szoba, ahová negyvenen fértek be kényelmesen, de azért az alapítók bezsúfoltak kétszer annyi vendéget. Szerelemprojekt volt ez a javából, de lassanként elkezdett kifizetődni: az alkotók megszállottsága és az, hogy a kezdeti évek egybeestek a londoni alternatív színházi szcéna egy sokadik felvirágzásával, fokozatosan emelte a DryWrite ázsióját. Szájról szájra terjedt a társulat híre, egyre jobb helyeken léphettek fel, 2013-ban a híres Soho Színház testvértársulata lettek, és a megszületésük utáni tíz évben több mint száz drámaíró művét állították színpadra.
Ahogy annak idején Waller-Bridge írói debütálása, úgy a Fleabag is fogadásból született. 2012-ben Phoebe egy barátja, a komikus Deborah Frances-White előállt a kihívással, hogy Phoebe írjon és adjon elő valamit tíz percben a stand-up esten, amit épp akkor szervezett.
Botrányos kedvemben voltam, és jött az ötlet egy lányról, aki kínosan őszinte a szexuális életével kapcsolatban
– mesélte Phoebe Fleabag karakteréről, akivel kapcsolatban azonban már akkor tudta, hogy nem puszta polgárpukkasztásból olyan, amilyen: a frivolitás mögött már ebben a tízperces szkeccsben felsejlett a gyász és a bizonytalanság, ami a karakter tetteit mozgatja. Fontos is volt ez, hiszen Waller-Bridge szerint enélkül a szextéma csak modoroskodás lett volna. A szkeccsből aztán rendes monodrámát formált Vicky Jones rendezésében, amit aztán elvittek a 2013-as Fringe Festivalra, ahol meg is nyerte a legjobb elsőműves szerzőnek járó Fringe First Díjat. És még valamit: bizonyos Chris Sussman figyelmét, aki akkoriban a BBC-nek vadászott vígjáték-tartalmakat. Sussman alig hitte, amit látott, a Fleabag színpadi változata ugyanis már akkor is szinte egy az egyben átültethető volt tévére. Másnap reggel felvette a kapcsolatot Waller-Bridge ügynökével, és lecsapott az anyagra, még mielőtt valamely konkurens csatorna teszi meg. A BBC elkészítette a pilotot, melynek láttán a fedélzetre ugrott az Amazon, és a sorozat többi epizódját már közösen hozták tető alá.
Innen pedig már nagyjából tudható, mi történt: a megszállottan gyönyört kereső, de szívszorító mértékig nem találó Fleabag történetét, melynek első évadja 2016-ban érkezett meg, egy emberként imádta a kritika és a közönség is, Waller-Bridge meg hirtelen a figyelem és rajongás kereszttüzében találta magát annyi évnyi munka után a siker egyszerre, csőstül érkezett meg. A Fleabaggel csaknem egy időben jött ki ugyanis a Crashing is, Waller-Bridge másik nagy szerepe: a hatrészes minisorozat egy csapat ifjú londoniról szólt, akik jobb híján egy használaton kívüli kórházban laknak nem teljesen legálisan és nem is minden súrlódás nélkül. Phoebenek ezekkel a szerepekkel nem lehetett olyan panasza, hogy felszínes vagy semmitmondó karaktereket kellett alakítania: a Fleabag címszerepe és a Crashing Luluja sem éppen a tipikus egybites királylány. Mindketten vállaltan önzők, esendők, döntéseik minimum megkérdőjelezhetők, Lulu figurája enyhén rosszindulatú, Fleabag meg, hát, egy romhalmaz. És mégis ellenállhatatlanul szimpatikusak, mert ismerősek, igaziak, valódi, élő figurák, nem lepődnénk meg, ha szembe jönnének az utcán, és az sem kizárt, hogy van egy ismerősünk, aki pont ilyen, hacsak nem épp mi magunk vagyunk azok. Ebbe a fajta tükörbe pedig imádunk belenézni.
A két sorozat érkezése egybeesett néhány fontos trenddel: a streaming felívelése, így a tartalom-szolgáltatási felületek számának növekedése összeért a női szerzőktől, női rendezőktől, jellemzően női fókuszú történetekre mutatkozó egyre erősebb igénnyel. Ekkoriban jött ki a HBO-tól a Csajok Lena Dunhammel, a Bizonytalan Issa Rae-vel a BBC Catastrophe-ja Sharon Horgannel, a Netflixen is futó Chewing Gum Michaela Coellel, és így tovább. Waller-Bridge két nagy sorozata ebbe a közegbe érkezett, és ennek megfelelően nagy volt a hype is. Természetesen a sajtó igyekezett is összehasonlítani ezeket a „női” tartalmakat, Waller-Bridge-et Dunhamhez és Amy Schumerhez hasonlítva, amiben igazából semmi bántó nincs, inkább csak azt bizonyítják ezek az összevetések, hogy mennyire szűk a női tartalmaknak ez a játszótere.
A Fleabaggel kapcsolatos reakciók emellett felhívták a figyelmet még két fontos dologra: a tabura, ami a nők szexualitását, és a kettős mércére, ami a női – úgymint női író által, női főhőssel készült – tartalmakat sújtja a szexualitással kapcsolatban. A reakciók egy jó része minden lelkesedés mellett mocskosnak, perverznek nevezte a sorozatot, holott az sem stílusában, sem megjelenítésében meg sem közelíti a több tucatnyi wank-com jellegű (a wank angol szleng az önkielégítésre) „fiús” vígjátéksorozatot, ahol érdekes módon belefért az, és még sokkal több is, mint amit a Fleabag megengedett magának. Tény, hogy a sorozat elég expliciten fogalmaz a szexről, az önkielégítésről, és bár a frontális, direkt jelentek nem jellemzők, azért mindig pontosan tudható, hogy ami történik, az nem a habos-rózsás szexfogalmainknak feleltethető meg, de ha ezen történeteknek nem egy nő állna a középpontjában, nem egy nő írta volna le őket, akkor senki fel sem kapná a fejét, mint ahogy nem kapta fel már annyiszor.
Waller-Bridge-t ugyanakkor nem igazán állította meg a dolog, sőt, miközben színésznőként is sorra kapta a szerepeket – a remek Viszlát, Christopher Robin után a Solo: Egy Star Wars-történetben lépett be végleg az A-listások közé – íróként újabb girlpower-projektbe hívták meg: ez volt a Killing Eve, magyar címén Megszállottak viadala, a tavalyi év egyik legjobb sorozata. A Killing Eve Luke Jennings Villanelle-novelláit dolgozta át tévére, mégpedig maga a szerző kérésére, aki még akkor felfigyelt Waller-Bridge-re, amikor a Fleabag még csak színházi darab volt:
Írt egy sms-t, hogy nem ülnénk be megenni egy falafelt és pszichopatákról beszélgetni?, így kezdődött az egész
– írta le Waller-Bridge a Villanelle-projekt kezdeteit egy interjúban. A novellák szerzője mellett a sorozat későbbi producere, Sally Woodward Gentle is Phoebet akarta, ami jó ötlet volt a későbbiek fényében: mire a sorozat a gyártás közelébe jutott, a Fleabag első évadja már végigsöpört a világon, Waller-Bridge neve pedig komoly húzóerővé vált, ami meggyőzte a BBC Americát, hogy szálljanak be a Killing Eve gyártásába. Így Phoebenek nemcsak a forgatókönyvet köszönhetjük, de kis túlzással gyakorlatilag azt is, hogy a sorozat egyáltalán megvalósulhatott, mi több, a későbbi főszereplő Sandra Oh-t is Waller-Bridge neve vonzotta a projekthez, rajongott ugyanis a Fleabagért, és Waller-Bridge forgatókönyve is igazán meggyőző volt.
A projekt nehezen lehetett volna ennél is nőibb: az író, több producer és epizódrendező – Waller-Bridge újra együtt dolgozott például régi harcostársával, Vicky Jonesszal is –, no meg a többi szereplő nagy része is nő. Olyannyira, hogy a munka egy pontján valaki felvetette, hogy lehet, a végeredmény életszerűtlen lesz, amire Waller-Bridge csak annyit mondott: nem lesz az, ha jól van megírva és jól van leforgatva. Ami olyannyira sikerült, hogy a Killing Eve nemcsak hogy az év egyik meglepetése lett, de egy az egyben kiforgatta a bérgyilkos-zsánert, a macska-egér harc zsánert és a kémfilmes zsánert egyszerre, és mindeközben senkinek fel sem tűnt, hogy ja, egyébként a sztori java részt női szereposztással dolgozik, nem beszélve arról, hogy az összes főszereplő is nő. Waller-Bridge itt aztán még jobban kiélhette magát a sokrétű női karakterek kidolgozásában, amit annak idején a színiakadémián annyira hiányolt: ezért írta olyan gazdagra többek között az őrült, pszichopata, mégis ellenállhatatlan Villanelle karakterét – az őt játszó Jodie Comer nagy örömére –, de egyébként mindenki másét is a sorozatban, hisz az egyetem után épp azt hiányolta, hogy a női szerepek tükrözzék azt, hogy mennyiféle és milyen mély tud lenni a női psziché (is).
A Killing Eve tehát óriási siker lett, Sandra Oh-nak Golden Globe-ot is hozott, és már a második évad epizódjai is csordogálnak az első évadtól megszokott színvonalon – ezek nálunk az HBO GO-n nézhetők. A Killing Eve munkálatai közben Waller-Bridge annyi ötletet jegyzetelt össze, hogy, bár korábban úgy tervezte, nem folytatja, végül mégis megírt és főszerepelt még egy évadot a Fleabagből, ami alig egy hónapja, április 8-án ért véget, és ha lehet, még erősebb volt, mint az első. Emellett pedig gyakorlatilag az utolsó is, legalábbis Waller-Bridge úgy fogalmazott, hogy leghamarabb akkor ír új évadot a sorozathoz, amikor betölti az ötvenet, ez pedig 2036-ban, azaz jó sokára esedékes. Miközben a szerencsésebbek még elcsíphetik a színpadi változatot, de tényleg csak az igazán szerencsések, az előadás ugyanis, ami beutazta a fél világot, lassan szintén lekerül a műsorról: a Fleabag sikerszériájának lezárásaként négy hétig, harminc alkalommal, ez év augusztusától lesz műsoron a londoni Wyndham’s Színházban, és már minden jegy elkelt rá.
Waller-Bridge nem unta meg a karaktert, egyszerűen csak most már más foglalkoztatja, és mennie is kell tovább, mert elég nagy projektek várnak rá. A Run című sorozat, melyet az amerikai HBO rendelt meg tőle, már nagy erőkkel készül, Phoebe pedig nemcsak íróként, hanem producerként is benne van a projektben, mi több, Domnhall Gleeson – akivel a Viszlát, Christopher Robinban is szerepeltek együtt – oldalán szerepel is majd a sorozatban. Még ennél is nagyobb feladat, legalábbis presztízsben mindenképp a Bond 25, a soron következő James Bond-film, melyben Waller-Bridge íróként vesz részt, és talán hoz majd némi gazdagságot egyebek mellett a Bond-lányok karaktereibe is. Addig pedig ott a Killing Eve, és a Fleabag kétszer hat, alig félórás epizódját is bármikor újra le lehet pörgetni, ha valakinek – szó szerint – sírva röhögni támad kedve.
Kiemelt kép: BBC
